hirdetés

A nincstelen Dárius dalai

Jónás Tamás: Törzs, Magvető, 45 oldal, 2016.

2016. november 11.

Ezek után jogosan feltehetjük a kérdést: kire számíthat még az ember, ha nem a szüleire? Jónás Tamás alaposan analizálja más emberi (esetenként nem emberi) kapcsolatait, de úgy tűnik, nem talál biztos pontot. – Jónás Tamás Törzs című kötetéről Nagy Evelin Noémi írt kritikát.

hirdetés

„Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia.”

(részlet Jónás Tamás Hagyomány című verséből)

Jónás Tamás 3 év után, a 2013-as Lassuló zuhanás után rukkolt elő új kötettel. Saját bevallása szerint a Törzs a két kötet között eltelt három év termésének korpuszából gondosan kiválogatott és jelentősen megszűrt darabjait tartalmazza. Ezzel kissé paradox szituáció elé állítja az olvasót: az előző, csaknem 200 oldalas monumentális kötethez képest most egy alig 40 oldalas kötetet tett az olvasó elé.

Ebben a rövid terjedelmű, tömör, masszív szerkezetű verseket tartalmazó kötetben olyan Jónás Tamásra (alanyi) lírájára eddig is jellemző témák jelennek meg mint a gyermekkor és az arra emlékezés viszonya, a megállíthatatlan elmúlás problematikája, istenkeresés és az abszolút magány. Jónás Tamás egyszerre követi a posztmodern és a hagyományosnak nevezhető líra alapelveit: nyelvhasználata, világszemlélete, illetve az asszociációk a posztmodern hangnemét és beszédmódját elevenítik fel, ugyanakkor a klasszikus formák virtuóz használata (szonettforma, időmérték) és a kanonizált szerzők intertextualizálása (a fent olvasható például kétségtelenül Adyt idézi) is szerves része a kötetnek.

Már a kötet legelső verse, A régi tavaszi én is a fentebb említett hagyományos elvnek a követésére hajaz. A negyed –és ötödfeles anapesztusi sorok lüktető dinamikát adnak a versszövegnek, amelyet felerősít és hitelesít a tárgyak, természeti jelenségek aktív helyzetbe hozása. A kötet első sorának (Látod, az égen hány kék máz van?) kérdő modalitása egy dialóguskezdeményező gesztust sejtet, de a kérdés(eke)t a szöveg végére egyértelműen nem az olvasónak teszi fel Jónás, hanem egykori önmagának, programszerűen megadva ezzel a kötetben hangsúlyos szerepű (ön)reflexivitást.

Habár – Jónás Tamástól nem szokatlan módon – a kötet nincs ciklusokra osztva, elmélyült olvasás nélkül is jól érzékelhető, hogy az egymás után következő versek (egy-két kivétellel) szinte tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. (Számomra leginkább A tudat fája című vers létjogosultsága kérdéses.) A kötet olvasása közben a folyamatosan felbukkanó motívumok egyfajta hálózatot képeznek az olvasó fejében, a „minden mindennel összefügg” elve (csaknem) hiányérzet nélkül megvalósul. Ilyen például az álommotívum, többek között Álmos valóság, Nagy levegő, Ki nem álom? című versekben,  az idő és test viszonyának vizekkel  (patak, folyó, tó) való ábrázolása az Abszolváció, Idősíkok, Körpatak, Eredet című versekben. Ide tartozhat még az apával és az apasággal való viszony vissza-visszatérő problematikus helyzetének megjelenítése A pára, Az emlékezés szerkezete, Törzs, Ki nem álom? versekben. Az apába fektetett remény feladása, a kapcsolat helyrehozásának végleges reménytelenségének keserűsége az Idősíkok című versben fejeződik ki legexplicitebb módon: „Újraszőni a kárpitot / lehet. Felesleges remény.”

A kötet címadó verse, a Törzs és Az emlékezés szerkezete mind formai megoldásuk, ban mind pedig tartalmilag rokonversnek nyilvánítható. Mindkettő (de jellemzőbben Az emlékezés szerkezete) tőmondatok és hiányos mondatszerkezetekre épít, a prózavers irányába fordulnak át. Közös vonás, hogy a versekben megszólaló én külső pozícióból beszél, a Törzsben egyértelműen utal rá, hogy egy fotó idézte meg az emlékezést, Az emlékezés szerkezetében azonban nincs erre explicit hivatkozás, de a fragmentált szerkezet és a hangnem felidézi a külsődleges perspektíva látószögét.Ez a nyelvi –és időbeli disztancia elegendő teret ad az eltávolító gesztusok kifejezésének („A fiaim, és mondták. Fontos, hogy éppen nem nekem”), és a nyugtalanság („De éjszaka, ha rettegek, mert rettegésem késik, / s már nyögdécselni sem merek, futok eddig a képig”), érzékeltetésének.

Ezek után jogosan feltehetjük a kérdést: kire számíthat még az ember, ha nem a szüleire? Jónás Tamás alaposan analizálja más emberi (esetenként nem emberi) kapcsolatait, de úgy tűnik, nem talál biztos pontot. Az előző köteteiben megjelenő istenkeresés a Törzsben kevésbé szignifikáns szerepű, az Eredet című leszámoló versében habár még ott van a reménykedés („Hagyom, tüskés remények közt derengjen, / egy isten, nem az én istenem”), az in nomine filii című vers végén azonban véglegesen kijelenti, hogy „senki nem segít”. Ugyancsak az Eredet, és a Brigantik című vers(ek)ben a baráti kapcsolatok megszakadásának is tanúi lehetnek az olvasók, miszerint „Az egyre ismeretlenebb barátok / mosollyal engednek neki a szélnek” – olvashatjuk a Brigantikban. Az elmagányosodás kifejezése talán az Érik a gyümölcs című versben teljesül ki leginkább: „Szülők, testvérek, barátok és pénzek / hiánya duzzasztja pogány mosolyomat.”

Utolsó mentsvárként marad a (boldog) szerelem – gondolhatjuk. Az Ébredés című vers még ennek jelenlétéről tudósít, de rögtön a következő, Margóra, Űrkorszak és Perisztaltika című versek már véget is vetnek a románcnak. A legnagyobb pozitívum és negatívum is egyben az Jónás lírájában, hogy ha habár – a versek szerint – minden oka meglenne az önsajnáltatásra, jelen kötetben lévő írásai mégsem erről tesznek tanúbizonyságot. Ugyanakkor ennek helyére leginkább egyfajta (esztétizált) sztoicizmus lép, a tragikum a tehetetlenségben (vagy a tenni nem akarásban) reked meg.

A kötet nyelvezete egyszerű, sokszor élőbeszédszerű, a hatást nem a nyelvi cizelláltság váltja ki, hanem a látszólag véletlenszerűen egymás után következő asszociációs képek. Ezek az összekapcsolások néhol értelmezési zavarokat okozhatnak, megakaszthatják az olvasói folyamatot: „Illat és ritmus, minden más sörét. / A nyüzsgő hangyabolyba jó vizelni.” – hogy csak egy példát említsek. Ugyanakkor ezzel egyidejűleg a folyamatos újraolvasást váltja ki a befogadóból, fenntartva ezzel az érdeklődést, és az értelmezési lehetőségek sokaságát biztosítja az olvasónak.

Összességében egy összeszedett, jól megkomponált és tömör kötetet olvashatunk, amelyek mindenkihez szólnak, hiszen az egész emberiségre kiterjedő problémákat tárgyal. Az utolsó vers, a Tavaszi anziksz mintegy összegzi a kötetben felmerülő nehézségeket, de megoldást, feloldást alóluk nem kínál. „Szétdobált ingek és szoknyák, / a szívek a magányt szokják, / fodros folyó az égen, / nyugvó nap, felkelő szégyen.” – olvashatjuk az utolsó sorokat.

Nagy Evelin Noémi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.