A behavazott Károlyi-kerten át vezet utam a cikornyás csillárok álmos, sárgafényű izzói világította PIM-díszterembe. Halk zongoraszó fogad, itt-ott hárman-négyen beszélgetnek, előbb a terem hátsó része telik. Magam is a pulpitustól tisztes távolban, az Apokrifos prózisták sorában foglalok helyet. A lágy megérkező-dallamokat a délelőtt első asztalfője, Bazsányi Sándor kopogja ki a hangfalakból. Az első szó jogán a házigazda Beszélő folyóirat nevének etimológiáján merengve mond tósztot. A beszélő értelmes, vagy az értelem látszatát keltő akusztikus hangsorok megalkotója. A beszélők ezúttal az elbeszélőről szólnak majd - biztosítja a népes, mind gyülekező hallgatóságot, az előadókat pedig arra bíztatja, hogy a szervező iránti tiszteletből a tudományosság látszatát keltő narrál helyett ez alkalommal használják inkább a beszél kifejezést. Étványhozója záróakkordjául a menü is elhangzik, no nem az előadásoké, az ebédé.

Beszámolóhoz a tweetcsirip úgy aránylik, mint nagyregényhez a rövidpróza, így aztán összefoglalóm bekezdéseinek élére kedvcsináló címszavakat csiripelek.

Margócsy István (fotó: Valuska Gábor)

 

 

Ködlovagokból ködképek, avagy bronzból öntött aranynemzedék?  

Margócsy István, az első beszélő, a novella kanonizáló erejét, a novellisztika iránti igényt, a kispróza magyar irodalmon belüli helyét, helyzetét vizsgálja előadásában. Történeti áttekintéséből kiderül, hogy a XIX. század jeles prózaszerzői, Jókai, Gárdonyi tucatjával szórták a novellákat is, mégis jóformán a regényeiket tartja csak számon az irodalmi köztudat. Hasonló ehhez Mikszáth esete a kánonnal. A Szegedy-Maszák-féle középiskolai tankönyv előtt ugyanis szinte ismeretlen volt a Jó palócok. Ugyanígy hiába fedezik fel nagyjából harmincévente a századvég novellistáit, ha elég fél emberöltő, hogy Gozsdu és Petelei nemzedéke kirostálódjon a forgatott, reflektált szerzők közül. Így lehet, hogy ködképek ma is, a kánon határában lézengő ritterek csupán. Évszázados, rossz rögzülés a novellát afféle irodalmi mellékterméknek, forgácsnak, zsengének, az elitkultúra előszobájának tartani – így Margócsy. A hatvanas-hetvenes évek kisregényforma-forradalma jelentős prózatörténeti fordulatát jelentősnek, napjaink helyzetét pedig üdvösnek, reménytelinek festi az előadó. Úgy véli, van igény a kisprózára és felület is adódik. Egyre több. Példának a Nők Lapja-novellákat és a Litera-naplókat hozza. Szegő János előre szól, hogy irtózatos tempóban fog olvasni. Egységnyi idő alatt a Margócsy-előadás karakterszámának többszörösét produkálja. Novellista az, – állítja - aki mindig benne van egy novellában, mintha egy józsefvárosi bérház körfolyosóján járna-kelne. Aki gangokat, körzeteket, bogyóskertészeteket rajzol. Akinek viszont regényre áll a keze, annak a kispróza dobbantó, trambulin csupán. Szegő is a századvég-századelő novellistáitól indítja gondolati ívét – bronzból öntött aranynemzedéknek nevezi őket – és azt állítja: Peteleitől Bodorig átszállás nélkül eljuthatunk. Utazásról szól a szekció utolsó szövege is. Centauri (szinkronhangja Bíró-Balogh Tamás) a novellát egy párizsi hétvégéhez, a regényt meg egy hosszú körutazáshoz hasonlítja. Azt azért hozzáteszi, hogy mindkettő magja illanó gondolat, és érési idejük sem nagyon különbözik.   

A novellában mindig közel a vég, avagy a kitapinthatatlan nemű elbeszélő

A következő etapban Rakovszky Zsuzsa, Szvoren Edina, Bodor Ádám és Takács Zsuzsa prózájáról hallunk. Újból kulcsszó a „regény-előszoba” és a „regénykényszer”. A kritikus és a novelláskötet helyzetén Keresztesi József gondolkodik el. Olvasói ösztön vajon a vezérfonalra fűzés, az egybekötött történetek közti kötődések keresése? Általában így tesz a kritikus is, aki azonban a sorba semmilyen módon nem illőket sem úszhatja meg, ezért új bekezdésben rebeg róluk valamicskét. Krusovszky Dénes Takács Zsuzsa lírai világából prózája felé vándorló motívumokat keres. Szűcs Teri azt veti fel, vajon létezik-e a magyar prózában női novellisztika. A szalonvita azzal zárul, hogy szükség van ugyan gender-olvasatra, ám kizárólagossá az sem tehető. Eldöntetlen marad azonban, hogy a nemközpontú elemzés szélesíti, vagy inkább szűkíti az értelmezést.

Bíró-Balogh Tamás

 

 

Délutáni leletek, avagy a huszadik század népmeséje

Jóllakottan nézünk a délutáni történetek elé. A leletek-szekció igen jól és kevésbé ismert ismerősökkel szolgál. Hallunk Móricz művészre valló szűkszavúságáról, Kosztolányi dédelgetett armageddonregény-tervéről, és némi Kádár Erzsébet-életrajzmorzsát is csipegethetünk. Bíró-Balogh Tamás egy gyorsírásos, címszavas Kosztolányi feljegyzésből bontja ki előadását, mely egy el nem következett világvége és egy meg nem született regény tengelyrendszerét vázolja. A Haley-üstökös hetvenhat éves visszatérési ciklusa kapcsán az előadó nemes ívet rajzol a Kosztolányi-ötlet és a Neoton Família-sláger között. Aztán módszeresen veszi sorra a novellatestet öltő, fiókban maradt regényterv forrásvidékét és motívumkincsét is. Kádár Erzsébet után mindössze harminc kispróza maradt. Szilágyi Judit ügyesen skicceli fel a stílusgyakorlatnak Móricz- és Kosztolányi novelláit kézzel lemásoló, aztán képekkel színesített tárcanovellákat jegyző és a Nyugatig jutó, de a kánonból kieső Kádár Erzsébet pályaképét.

Vincze Teréz

 

Elvarratlan szálak, avagy a novella adaptációvidéke    

Adaptálhatók-e a remekművek, vagy zsenialitásuk éppen abban rejlik, hogy ráleltek a számukra legmegfelelőbb médiumra? Akár ezt a kérdést is illeszthetnénk a novellák a társművészetek viszonyait vizsgáló szekció elé. Az első előadó, Vincze Teréz kérésére a díszterem jótékony félhomályba burkolózik. A hangulat épp megfelel a Taxidermia filmképeinek megidézésére, arra, hogy nyomon kövessük, miként tapadt a testnovellák novellateste celluloidra, és miként lett a moziban a filmszalag metaforája újra az ínszalag. Az adaptáció még ennél is tovább megy, amikor nemcsak a szövegszövetet, de a szövegalkotó testét is felhasználja, fényképezi. Hiszen a novellák szerzője, Parti Nagy Lajos is szerepel a film átalakulást-körforgást jelképező teknő-jelenetében. A Taxidermia hússal méri az időt. A filmben látható vetítőgépszerű szerkezetre celluloid helyett belsőségek tekerednek. Majd, mikor a feldolgozáshoz felhasznált novellák anyaga elfogy, a preparátor-szereplő a szó szoros és átvitt értelmében is elvarrja a szálakat. Nem tiltja meg viszont a novellái és drámái közötti közlekedést Háy János. Hősei műfajokon át cipelik nehéz magánmitológiájukat, hiszen sűrű, tömör novellái több esetben szolgáltak már drámái vázlatául. A novellisztika határvidékéről hallunk még Bródy Sándor Blaha Lujza szoknyájába kötött könyvéről, a Nyolcak versillusztrációiról, a sorok képbe, a hangok vonallá, a ritmus árnyékká változásáról. A családfát alaposan szemügyre vettük. Kiadói kerekasztal következik!

Quod erat demostrandum

A kiadói kerekasztal-beszélgetéssel a konferencia más fokozatba kapcsol. Eddig is fontos dolgokról esett szó, ám az igazi kérdések, kételyek és törvényszerűségek a vitában artikulálódnak. Bárány Tibor első kérdésére a négy vendégtől négyféle válasz érkezik. Mi történne akkor, ha egy fiatal szerző kopogtatna a kiadónál, jobb hóna alatt egy regény-, bal kezében meg egy hasonlóan magas esztétikai színvonalon álló novella-kézirattal? Péczely Dóra azt mondja: ide vele mindkettő, hadd döntsön a Magvető. Reményi József Tamás, a Palatinus Kiadó irodalmi vezetője csalódottan vallja be, hogy jelen helyzetben sajnos egy bizonyos Tolsztoj Leót is olvasatlanul utasítana el. Mészáros Sándor a novellát olvasná el, viszont a regényt adná ki. Ebben egyetért Csordás Gábor is, aki azzal toldja meg válaszát, hogy a novellaműfaj vonzása a folyóirat-kultúra érdektelenné válásával hagyott alább. Ez pedig azért történhetett, fejtik tovább az okokat, mert felgyorsult a könyvkiadás, ezért nincs már akkora súlya a folyóiratbeli megjelenéseknek. Persze azért a folyóirat továbbra is fontos, kötetmegjelenést előlegező indikátor, előszűrő. S hogy van-e remény? A kisprózának nyitnia kéne az internet felé, de az internetnek is a tárca, novella irányába. Miért is ne férne el egy-egy prózai szöveg, vagy befogadható, érthető kritika az Index címlapján? Miért ne lehetne trendi a kritikáktól felcsigázva könyveket vásárolni? Kicsiny könyvpiacunk alakulásában óriási a kiadók és a terjesztők szerepe, de talán még fontosabb az olvasóké. Az első napot felolvasó írók zárják. Sorrendben Garaczi László, Tóth Krisztina, Egressy Zoltán, Szvoren Edina, Németh Gábor, Takács Zsuzsa, Kiss Noémi, Centauri nevében Reményi József Tamás és Parti Nagy Lajos olvasnak fel egy-egy rövidprózát. „Könnyű novellát nem írni. Quod erat demonstrandum” – idézhetjük Németh Gábor művéből. De még könnyebb a megírtat olvasni, szeretni. Kell-e bizonyítanunk?