hirdetés

A nyitott mondat

Simon Balázs: A másik mondat - elbeszélések, Jelenkor, 2008

2008. június 5.
Simon keze alatt az elbeszélés nyelve az első mondatokban lírává fokozódik, és elbeszélője valami hihetetlenül koncentrált jelenléttel, térben és időben végtelen, körkörös és párhuzamos világokat teremt. Elindul az egyik mondattól, hogy eljusson a másik mondatig. És a két mondat között általában egyetlen mondat húzódik: ezen az egyetlen mondaton át vezet az út ama másik felé.
hirdetés

„Az áttört munka” – ez a Beethoven kései vonósnégyeseire vonatkozó szókapcsolat Simon Balázs novelláskötetének legelső oldalán olvasható. A másik mondat című most megjelent mű a Parafakönyv esszéregénye, naplóregénye és a Halálgondola utolsó, posztumusz versei után, immáron a harmadik olyan könyv, mely Simon Balázs halála után jelent meg. Az életmű végleges alakja (amennyiben létezik ilyen) az áttört munkák kiadásával válik megismerhetővé.
Ahogyan „az áttört munka” egészen új formát talált magának az utolsó Beethoven-vonósnégyesek esetében, úgy Simon szövegei is saját műfajt hoztak létre. Az úgy nevezett utolsó kvartettek szétfeszítik, szétrobbantják a hagyományos kereteket, túlmennek mindenen és a végeredmény egyfajta zenei másik mondat lesz. Beláthatatlan mélységekkel, végtelen terekkel és – a Simonnak fontos Nietzschét idézve - valami egészen emberi, nagyon is emberi iróniával. Ekképpen Simon Balázs epikája is átalakítja az eredeti formákat, és ami létre jön az egyfajta költői próza, amely gondolati telítettségével és mito-poetikus perspektívájával gyakran esszévé oldódik. Simon keze alatt az elbeszélés nyelve az első mondatokban lírává fokozódik, és elbeszélője valami hihetetlenül koncentrált jelenléttel, térben és időben végtelen, körkörös és párhuzamos világokat teremt. Elindul az egyik mondattól, hogy eljusson a másik mondatig. És a két mondat között általában egyetlen mondat húzódik: ezen az egyetlen mondaton át vezet az út ama másik felé.
Simon Balázs prózája szerkezetében és esszenciájában is mélyen platonikus. S ezt a platonikusságot állandóan leleplezi: „az a közös megállapodás, ami a napfoltos hársfa, a tornác, a tűzhely, a kerti asztal és hátul, a teraszon emelkedő szérűk helyett egy másik valóságot emelt, ez a platonikus vészkijárat, hogy pl. ezt a szöveget írom ahelyett, hogy fára másznék…”(13.) A szövegek (el)beszélői állandóan utalnak abszurd helyzetükre, hogy kint is vannak és bent is vannak, hogy amit mondanak az egyszerre valóság és fikció, és, hogy létezésük az elbeszélt azonosság értelmében egyszerre esetleges és magától értetődő. Simon Balázs epikájának világa állandóan két tartomány szövetsége. A leleplezés és az elleplezés dialektikáját, hogy éppen melyik irány érvényesüljön, a platonizmusé vagy annak a kritikája gyanánt Nietzsche fordított platonizmusa, a következő idézet érzékelteti: „ …ha föltűnik tehát valami átvitt értelem, akkor az nem az őszbe, az elmúlásba vagy a róluk szóló költészetbe és költői hangulatba visz át, hanem a mi életünkbe, abba, hogy gyakran láthatóvá válik az a törésvonal, ami elválasztja egymástól az ő életét és a miénket, és mint bármi, lehet ez a diófa is a törésvonal, jelentheti és felidézheti ez is a másságot, de amilyen gyorsan láthatóvá tette, ugyanolyan sebesen el is tünteti megint, mert megvan benne a képesség a lombjavesztésre és a kizöldülésre egyaránt.” (47.)
Több novella is ilyen típusú törésvonalak segítségével találja meg a saját történetét. Simon elbeszélői – a szerző egyik meghatározó fogalmával – elindulnak a terepen, hogy aztán különböző réseken keresztül saját elbeszélői világukba érkezzenek meg. A könyv egyik legjobb írása Az emlékezőművész is egy ilyen megérkezés-történet. Az éjjeli Városligeten átvágó elbeszélő (akit nyugodtan azonosíthatnánk egyébként a szerzővel) egy égő avargyűjtő konténert szemlélve, annak füstjén át felidéz/kitalál egy lehetséges novellát: „és akkor az emlékezet, ez a nagy szenynyeskosár, valahol mélyen remegni kezdett, feszülni, elviselhetetlenül zsúfoltnak és összevisszának érződni, szinte fájni, és ki kellett borítani...” (75.) (A Sándor Ivánnak ajánlott novella párdarabja Sándor Iván gyönyörű esszéje a Meddig tart egy közös séta?: Simon Balázs a novella elején ugyanis Sándor zuglói lakásáról indul a fikcióba és a Ligetbe.)
A felidézés és a kitalálás esetében, hogy melyik az igaz voltaképpen szinte lényegtelen, a „felejtés és a képzelődés ellenőrizhetetlen játéka” (201.) számít. A vándorplatán című szöveg egyszerre idézi meg Phaidrosz és Szókratész dialógusát és a második világháború utáni romváros Budapest utcáit. A kisregénynyi terjedelmű és léptékű Csárdás macabre (Liszt-utalás és haláltánc) lépcsőzetes fikcionalitása során a visszaemlékező elbeszélő sok egyéb mellett felidézi, hogyan ismeri meg későbbi barátját, a Svédországból hazalátogató, LSD fogyasztástól sérült fiatalembert, Zolit. A fiú számítógépén a poltavai csatát játssza újra, Mazeppa (Liszt és Byron utalások) és XII. Károly híres párharcát. Innentől kettejük kapcsolata és a háború további történései, továbbá Zoli halála párhuzamosan halad előre, hogy a végén az elvileg elválasztott világok találkozzanak. Zoli két különböző térképen létezik egyszerre, halálakor mintha megvalósulna, hogy egyetlenegy térképen lehessen.
A különböző terek és különböző idők egymásra vetítése, egymásra tükrözése Simon gyakori eljárása. A végeredmény egyfajta narratív esszé lesz. Az új kontextusba helyezett narratíva státusza, létmódja, funkciója lesz, az, amelyre az elbeszélő vagy elbeszélés rákérdez.  Az egyik legmegrázóbb szöveg A döblingi csónakút esetében Tandori Dezső regénye a Döblingi befutó, Széchenyi öngyilkossága az ottani tébolydában és Simon utolsó közös kirándulása édesanyjával válik egyetlen közös történetté. (Baka István prózájában található ehhez hasonló összeszerkesztése az emlékeknek és a szövegeknek.)
Így jön létre ez a görög, zsidó-keresztény és arab mítoszokkal és motívumokkal, bölcseleti kontextusokkal, zenei utalásokkal, hadtörténeti adatokkal, könyvélményekkel és emlékképekkel dúsan rétegzett világ. Ahogyan Beethoven utolsó műveiben a hatalmas anyagban megjelenik az irónia - például az opus 135. kottájába vésett „Muss es sein?” kérdésre adott válasza „Es muss sein!” egyszerre jelentheti a „meg kell lennie” elvének ontológiai tétjét és azt is, hogy barátai a kártyaadósságot ezzel a félmondattal hajtották be egymáson – úgy Simon szövegeit is áthatja-átitatja valami egészen különleges és személyes szellemesség. Az Ádám Kolónoszban című Balassa Péternek ajánlott írás, mely egyneműségével és szerkezetével a leginkább vegytiszta esszéje is a kötetnek Simon a következő fogalmat alkotja meg: tipológiai irónia. Ez „a fikció elszabadulása és incselkedése a paradigmával, amikor egyszeriben (már) minden jelenthet mindent (…) De maradjon ez a mondat nyitva, igen, a tipológiai irónia nyitott mondatához nyitva utat, ehhez a világnyi bekezdéshez, amibe most már beletartozik szinte minden, egyre újabb cselekkel és feloldásokkal, tévedésekkel, az időpont és a személyek véletlenül vagy szándékosan téves megfeleltetéseivel és helyesbítésekkel…” (71-72.)
A másik mondatok, melyekből Simon Balázs metaforikus és intellektuális, azaz éppen az intellektuális tapasztalatokat megforgató, érzéki szövegélménnyé varázsló, prózája nyitott mondatok sorozata.
 
Simon Balázs: A másik mondat, elbeszélések, Jelenkor, Pécs, 2008, 221 oldal, 2600 forint.
 

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.