hirdetés

Belépés

2006. november 14.

A nyomorult bokréta

Amikor a farkas végül is benyomul a kismalacok házába, akkor szerintem nem őt kell hibáztatni, hogy meleget és kaját akar, hanem a malacok ordenáré hülyeségét, hogy benyelik a süket dumát, és nyitva tartják az ajtót. - az írástudók felelősségéről szóló sorozatunkban ezúttal Kőrösi Zoltán írását olvashatják.
                                       „A semmit nem gondolóknak élete a legkellemesebb.” (Sophokles)
                                       „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a rossz felett – csak az a ngyaloknak is úgy kellene szerződniük, mint a maffiának (Vonnegut)
 
          Úgy tűnik, errefelé már mindenki belga. Mindenki belgának gondolja magát.
          És is belga vagyok. Én is belgának hiszem magam.
          Jesszusom, lehet, hogy Belgiumban élek, csak eddig nem vettem észre?
          Kinek beszélek itt?
          Ha a Litera olvasóira gondolok, teljesen világos, hogy lényegében semmi újat nem fogok mondani nekik. Amit én tudok, azt ők is tudják, amit én látok, azt ők is látják nap-nap után, amit én gondolok, azt ők is… a fene tudja.
          Ha meg a politikusokat tartom szem előtt, akkor nem tehetek mást, igyekszem egyszerűen fogalmazni. Ez ilyen. Kerülöm a fogalmi beszédet. Rövid szöveg. Nem idézgetünk, nem hivatkozunk. Pulpitusbeszéd. Vedd ki a telefonod akkumulátorát. Kivonatolás. Nem mintha érdekelné őket. Ez benne a legszebb.
          Egyszerűen szeretném leírni, hogy én(mi), attól még, hogy általában nem beszélünk róla, attól még tudjuk.
          „Ha egy politikus igazat hazudik, akkor a tévé az íróktól-költőktől várja a valóságot?”
          Ugyan.
          Nem , ha egy politikus igazat hazudik, akkor a tévé nem az íróktól-költőktől várja a valóságot.
          Mert egy politikus nem hazudik igazat és a tévé (úgy értem, ezek a nálunk létező tévék, mint egy személy) nem várja a valóságot. Főleg nem íróktól-költőktől. Amennyire én látom, azoktól speciel semmit se vár.
          De persze közben mindannyian tudjuk, úgy értem, mi is, akik nem vagyunk politikusok, meg ők is, akiket annak neveznek, hogy ők nem azért foglalkoznak ezekkel az ügyekkel, a politizálással, mert valamifajta halovány ködoszlop, a közjó megnemesítésének távolban lebegő kísértete hívogatja őket, hanem azért, mert ma a mi országunkban ez a legtutibb üzlet. Úgy értem, pénzcsinálásilag, meg az effajta ügyletekhez társítható élvezetekben is. Lásd: hatalom.
          A mi országunkban, ebben a Magyarországban a politika az a roppant jól fizető üzletág, amiben a legkevesebb felkészüléssel a legrövidebb idő alatt a legtöbb pénzt lehet keresni. Amivel, hogy a tárgynál maradjak, azt is akarom mondani, hogy szerintem nálunk egy politikus nem hazudik, vagy legalábbis nem valami köznapi hazugság/igazság dilemmában őrlődik, hanem egyszerűen üzleti beszédet folytat. Gondol valamit, amit meg akar kapni/el akar érni, és ehhez eszközöket használ. Adott estben például azt, hogy gátszakadóan őszintének akar látszani, mint ahogyan egy kollégája pedig nemzetmentőnek, nemesen felháborodottnak. Csak azt ne higgyük el, hogy az előadás előtt mindez nincsen lepróbálva.
          Tehát: engem nem az zavar, hogy milyen az, amikor e szakma egynéhány képviselője ingatja a fejét, picsog, lelkesít, rázza az ujját, orátorkodik, meghatódik, elérzékenyül és felháborodik, kamarillázik és kabinetez. Engem az zavar, hogy ők nagyjából tudják, hogy miért teszik, miközben arra is számíthatnak, hogy úgysincsen senki, aki megmondaná nekik, hogy nevetségesek.
          Csinálhatják, mert senki nem szól rájuk.
          Nem mondják meg nekik, hogy átlátszó, amit csinálnak. Ha százezer ember előtt, mondjuk egy nagy fővárosi téren, akkor is, és ha a párttársának mondott kétszáz üzleti partner, azaz szövetséges és konkurens előtt, egy kihelyezett vállalati ülésen, akkor is.
          Nevetséges, dühítően elnagyolt, önhitt.
          Csak azt ne higgyük, hogy ők ezt nem tudják.
          Azt ne higgyük, hogy ők ezt egyébként komolyan veszik.
          Állnak a színpadon, végszavaznak, mi pedig nézzük őket.
          Mert éppen ez a lényeg: mindegy, hogy a hagyományosnak hazudott politikai felosztásban melyik oldalon állnak; amit egymásnak, egymás ellen mondanak, az úgy tesz, mintha mindez a legkomolyabban vett, létező beszéd volna, miközben ők mindössze arra figyelnek, hogy ki nézi őket. Látszólag egy nem valóságos beszédben élnek, csakhogy e tettetésben nem ott van a hazugság, ahogyan az első pillantásra kívülről látszik. Nem a beszédben. A folyamatos hazugságban a nem beszélés sokkal inkább igazmondás, mint bármi odamondó kinyilatkoztatás. Ők folyamatosan beszélnek, s tehetik is, mert folyamatosan mutatják őket, mi pedig egyfolytában nézünk.
          De miért?
          Mi a fenéért nézzük őket?
          Lehetséges (miért ne lenne az), hogy volt olyan idő, amikor ezek az emberek szép fiatalságukban mást gondoltak. Volt közöttük olyan is, aki mást gondolt. Egészen biztos. Csakhogy ez a másra gondolás lényegében korszerűtlen és mellékes a ma politikának nevezett üzletágban az országunkban, s ami a legfőbb, nem is értelmezhető abban az erőtérben, amit mai magyar közéletnek mondunk. Ebben az országban ugyanis, amennyire meg tudom ítélni, nem létezik nem politikai jellegű közélet. Azaz: az abban a szakmában dolgozó üzletemberek ki tudták terjeszteni a fennhatóságukat olyan területekre is, ahol a normalitás szabályai szerint semmi, de semmi keresnivalójuk nincs. Egy felmérés szerint Svájcban az ország lakosságának többsége nem tudja megnevezni az aktuális miniszterelnököt, és ennek természetesen nem (csak) a magas GDP az oka, hanem az, hogy a magánéletükbe, a civilszférába, a kultúrába és az igazán fontos helyekre ezek a külsődleges, mulandó dolgok nem furakodnak be. Nem engedik be őket.
          Nálunk meg itt vannak, nem is csak a spájzban, de a nagyszobában, a lábukat meg felrakják az asztalra.
          Amikor a farkas végül is benyomul a kismalacok házába, akkor szerintem nem őt kell hibáztatni, hogy meleget és kaját akar, hanem a malacok ordenáré hülyeségét, hogy benyelik a süket dumát, és nyitva tartják az ajtót.
          Emlékszem azokra a fiatalemberekre, kortársaimra, akik a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején politizálással kezdtek foglalkozni. Úgy értem, emlékszem azokra is, akik mondjuk a Közgázon vagy a Bölcsészkaron roppant fiatalos norvégmintás pulóverekben meg fényes ingekben a KISZ-irodában ültek, meg azokra is, hogyne, hiszen együtt fociztunk, akik a másik oldalon álltak. Kicsit viccesek, kicsit esetlenek, de lényegében kedvesek. Na jó, a KISZ-esek nem voltak kedvesek, ők folyton csak jó fejek és megértők akartak lenni, legalábbis akkor még ezt hihette az ember. És emlékszem például arra a fiatalemberre is, úgy 2000 tájáról, ez már egy újabb generáció, aki azt magyarázta nekem, hogy most a szocikhoz kell menni, ott még nincsenek fiatalok, ott lehet karriert csinálni. Okos fiú volt, ment is a szocikhoz, azóta az egyik média-nagyvállalat vezérigazgatója lett. Nemzetközi cég, tiszta sor. A célszerűség diktál, a célszerűség értelme pedig a hatalmi utakon megnyíló pénzforrások elérése.
          Éppen azért, mert senki nem mondja meg, hogy az ezt elfedő retorikai és viselkedési apparátus egyébiránt nevetséges, átlátszó, szánalmasan egyszerű, ezért már nem is az. Mindössze praktikus.
          Nagyon praktikus.
          Ha nincsen civilség, akkor nem csak az oda nem való politikai beszéd terjed ki az élet minden területére, de akadálytalanul érvényesítheti az elosztási módszereit is.
          Ha most csak úgy, hevenyészve is megvizsgáljuk, hogy kiből/kikből lett politikusnak mondott üzletember Magyarországon az elmúlt kb. húsz évben (a korábban politikusnak állt pártemberekről tkp. a beszéd méltósága végett nem szólnék most, náluk a képlet /hatalom-hazugság-pénz/ úgyis még világosabb, meg az arcuk egyébként is mindent elárul), különös szépséget találhatunk abban, hogy a magukat értelmiséginek, netán entellektüelnek gondoló személyek vagy eleve távol maradtak ettől a tevékenységtől, vagy az ide vágó üzleti érdeklődés híján hamar hátat fordítottak az iparnak. Bizony, a sorstársaim lenézték és lenézik, többnyire joggal, azt a silány szellemi teljesítményt, amit a politikusok tevékenységéből látnak. A beszédeket, a vallomásokat, a mozgósításokat és kampányokat. Lenézik a romlott nyelvet, a pojáca-stílt, a felszínességet, a közhelyeket, a korrupciót, a csak a pénzhez vezető hatalomban értelmet találó létezést. Nem beszélnek az ehhez való viszonyukról, s nem beszélnek ebben az értelemben magukról sem, és közben meg vagy nem tudják, vagy már nem tudják, hogy egyébiránt mindez a pojácaság, sajtótájékoztatás és orátorkodás már régen nem kisszerű és nem szánalmas.
          Éppen ellenkezőleg.
          Bonyolult és egyre bonyolultabbá, ugyanakkor egyre szabályozottabbá is váló társasjáték, ahol egy másfajta, s nem mellékesen, egyáltalán nem lebecsülhető tudás működik. Nagy halak. Társasági közlekedés, amiben világosak a célok, az értékmérők és eredménymutatók, igaz, kifelé nem ugyanazok, mint befelé. Aki benne van, az kifelé természetesen másképpen beszél, mint ahogyan azt a belső beszédben megengedheti magának, másként beszél, mint ahogyan azt a belső beszédben teszi.
          Nem tudom, hol, milyen apró küszöbökön átbukva romlik el egy élet, mi az, amitől egyszeriben lefelé csúszik, s mi az, amitől nőni kezd, ám azt hiszem, tévedés azt hinnünk, hogy az, ami úgy volt a rendszerváltoztatás idején vagy még tíz évvel ezelőtt is, az akként állna még ma is. Hogy az akkori ordenáré lopások milyen viszonyban volnának a mai gyakorlattal. Egyáltalán nem érdekel, hogy a magát hol politikai elitnek, hol közéletnek nevező csoport/csoportok miként látják önmagukat, beleértve ebbe egyéni sorsuk fordulatait. Számomra ők ma már sokkal inkább hasonlítanak egymásra, semhogy a megkülönböztető jegyeikre figyelhetnék. A  KISZ-irodások és hajdani focistársak  most már együtt játszódnak, közös a baktériumháztartásuk. Egy nagy, kreatív könyvelésű üzletág részesei, és ne feledjük el, tekintélyes ügybuzgalmat és jártasságot halmoztak fel e tárgyban. Rutinosan működnek, ezt meg kell hagyni.
          Eszem ágában sincsen hibáztatni őket. Egyáltalán nem buta emberek. Az érzelmeik meg például egyáltalán nem érdekelnének. Nem gondolom, hogy elromlott az életük, nem hiszem, hogy rosszul, rossz életet élnének. Jobb autóval egyébként élvezetesebb autózni, finomabb bort üdvösebb nyeldekelni, szebb és gazdagabb lakásban előnyösebb vendégeket fogadni.
          Ha már, akkor engem inkább azok az entellektüelek vagy micsodák érdekelnének.
          Hogy van egy ország, amiben - és most hosszú fejezetet foglalhatna el itt a Kádározás, a békés átnövés, az elszámolások hiánya, a létező szocializmus gyomorforgató silánysága és rettenete a szürke hétköznapoktól a mindennapi értelmiség-ellenességig – nyilván történeti okokra is visszavezethetően, nincsen civilség és nincsen értelmiségi lét. Vannak egyéni életstratégiák, sőt, mindinkább úgy látom, hogy szinte már csakis ezek vannak, vannak bedőlések és kanonizációs láncolatok, igazodások, vannak monopóliumok és karriertörténetek.
          És persze vannak érvényes, következetes életek is, külön-külön, hogyne lennének, van periféria és centrum, ki-ki nézze maga felől, ha jól esik neki.
          De mérhetetlenül szomorú és súlyos, hogy mint közös életlehetőség, mint élmény, és mint nézhető, látható alternatíva nem létezik a civil értelmiségi élet. És egyáltalán nem valami melengető közösségi élményre gondolok, legyen elég annyi, hogy jómagam nem vagyok könnyen barátkozó fajta. Sokkal inkább arra, hogy magától, a létezésétől, a sok-sok létezéstől rakódna össze az a tőkesúly, mondjuk így, élhetőségi alternatíva, amihez képest aztán a helyére tolódhatna a média és a politikum. A helyére tolódhatna, nem éppen azért, mert akar, hanem mert látszana, hogy másként nem illik. Mondjuk egy olyan civilség, ami büszke is magára, és adott helyzetekben elküldené a politikát a maga silányságaival, korrupcióival a büdös francba. Rendszeresen és következetesen elküldené, és ezzel előbb-utóbb a normalitás felé kényszerítené.
          Egy civilség, ami az élet élvezhetőségéről szólna.
Nem az a baj, hogy tudjuk, hogy a politika egy kis befektetésekkel operáló, nagy haszonkulcsot kínáló megélhetési üzletág.  Nem az a baj, hogy tudjuk, hogy a politikusok korruptak. Nem az a baj, hogy a média működésének döntő része primitív indítékú, csakis a pénzre és a kapcsolati tőkére hajaz. Egy olyan országban, ahol aligha van a mindennapi életnek oly területe, ami mentes volna a korrupciótól, miért éppen a politikán, vagy a politika sokszoros pókhálóival kötözött médián csodálkoznánk. Egy olyan országban, ahol például egy nagyváros legfőbb vezetője hivatalosan öt és hatszázezer forint között keres havonta, mert ez van a papírjára írva, és ezt mindenki elhiszi, egy ilyen országban  természetesen mindenki tudja, aki akarja, hogy a függönyök mögött a színészek másképpen viselkednek, mint azon a köpésekkel teli, olajos-deszkás színpadon. Nálunk derék és becsületes politikus az, aki nem egy év alatt, hanem hosszú távra berendezkedve, tegyük fel, tíz év során szeretné ellopni ugyanazt a pénzt. Egy korrupcióra berendezkedett országban élünk, ahol az orvos és a kazánszerelő, a kőműves és a hamburger-árus, a közterület-felügyelő és a kurátor mind-mind a saját csalási stratégiájukban működgetnek.
          Na ugye, belekeveredtem.
          Pedig csak annyit akartam mondani, hogy le vannak tojva a politikusok, le van tojva a média is, viszont nem értem, hogy akkor hol vannak azok, akik letojnák mindezt.
          Nem látom őket.
          Nem látom, mert ott vannak valahol a színpad szélén, valami félhomályos takarásban, se lent, se fent, a lépcső valamely lényegtelen fokán.
          Hol van az írástudók felelőssége?
          Tudjuk, milyen százalékot illik adni a pincérnek, a taxisnak, az üzlethozónak, a lakásfelújítónak, az önkormányzati képviselőnek, a műsor létrejöttét elősegítőnek, a pályázat eldöntőjének, a kurátornak?
          Tudjuk.
          Egy olyan országban élünk, ahol lényegileg nincsen különbség a Kossuth téren földig hülyített, az összegyűrött, szánalmas arcát és a csörgős vekkeróráját mutogató öreg néni és a legnépszerűbb napilap hasábjain a közélet jelenségeit elemezgető, retorikát és egyebeket emlegető, gyorsigazodású tanár úr között, mert mind a kettő a politika beszédét használja.
          A „monnyonle” kiabálás és a barnaingesekre való PC célozgatás ebben a beszédben jobban hasonlít egymásra, mint amennyire különbözik.
Hányok már attól, hogy az egyik oldalon mindenre megfelelő igazolás a másik oldal gyűlölete, a népnemzeti oldal butaságának és esetlenkedéseinek levigyorgása elegendő ok az önfeladó nyalásra. Hányok már attól, hogy a laza zsidózás, komcsizás és nemzetféltés elegendő ok a földannyázó lobogásra és dilettáns máraizásra.
          A felületesség a legnagyobb erkölcstelenség.
Szerintem például az az írástudó felelőssége, hogy egy szánalmas állapotú, élhetetlen és szomorú ország mindennapi frusztrációjában nem használja a politika és az ilyen természetű média nyelvét, nem veszi át a szokásait. Nem és nem.
          Alapvetően nem igen érdekel engem közéleti küldetés stb. Beszélgetés, csapat, ezek igen. Barátság.
          De erősen gondolom, hogy amikor az írástudók megszólíttatnak (és persze ezt ők is indukálhatják), akkor például az az ő felelősségük, hogy milyen nyelvet használnak.
          Hogy milyen viselkedési szabályok szerint szólalnak meg.
          Például azt mondani, hangosan, egyszerű nyelven, hogy tudjuk, mit csináltok, látjuk és értjük is, csak hát nem vagytok olyan fontosak.
          Vonuljatok hátrébb, menjetek innen, mert ez nem a ti dolgotok.
          Nem vagytok érdekesek.
          Nem tetszik, hogy mindenhez hozzányúltok.
          Az se, ahogyan hozzányúltok.
          Koszos a kezetek.
          Túlságosan is egyformák vagytok.
          Nem kell a beszédetek.
          Nem kellenek a játékszabályaitok.
          Nem a tiétek.
          Nem.
          Nem.
Kőrösi Zoltán
hirdetés