Regényét igen fiatalon írta. Milyen előzményei voltak a könyvnek? Emlékszik olyan időpillanatra, amikortól fogva íróként gondolt Önmagára?

 

Saša Stanišić: Mindig is két ambíciót dédelgettem: írni akartam és nyomozó szerettem volna lenni. Az első helyen az újságírás állt. Izgatott, hogy olyasmit találjak ki, és mondjak el, amit mások nem tudnak. Leginkább sci-fi regényeket olvastam (később a mágikus realizmus ragadott magával), mert ott számomra ismeretlen világokkal találkoztam.

 

Voltak olyan szerzők, akik az írásmódját jelentősen meghatározták? Vannak olyanok, akik egész közel állnak Önhöz?

 

Elsősorban a dél-amerikai szerzők voltak rám nagy hatással, akiknek a műveiben a csodálatos elemek átélhetők – Allendere, Borgesre vagy Marquezre gondolok. Regényemre az egykori jugoszláv írók, Andrić és Kiš voltak befolyással.

 

Hogyan talált rá arra a perspektívára, ahonnan témájához közelíteni tudott? Nem lehetett kézenfekvő megteremteni a megfelelő távolságot.

 

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem képezhetem le egy az egyben a múltat, ugyanakkor bonckésre sincs szükségem, hogy annak fazettáit kioperáljam. Minél nagyobb távolság hozható létre a megidézett időhöz, annál kevesebb pátosz és szentimentalizmus tolakszik be a szövegbe. A gyerek perspektíváját választottam, mert a gyerekek valódi filozófusok és a legtehetségesebb nagyotmondók. Ebből a szemszögből mutathattam rá – minden moralizálás nélkül – a múlt jelenvalóságára.

 

 

 A kötet borítója

 

Viszonylag rövid idő telt el azóta, hogy maga mögött hagyta azt a világot, amelyben közvetlenül átélte azokat a tapasztalatokat, amelyeken a regénye alapszik. Mi történ az írás ideje alatt? Releváns pszichológiai tapasztalatokkal is gazdagodott?

 

Nem, az írás semmi esetre sem jelentett terápiás tevékenységet, sokkal inkább azokra a kérdésekre kerestem tárgyszerű válaszokat, amelyeket bennem a boszniai polgárháború felvetett. Akkori és mostani kérdésekre a háborúról. Az egész olyan magától értetődően zajlott le: búcsút vettem egykori gyerekkoromtól. Az írás ideje alatt még utoljára gyerekként belevetettem magam az átélt élményekbe, és ez az intenzitás érvényes hangot kapott a könyvben.

 

Regényében a gyerek hőst „képességvarázslóként” ábrázolja. Ebben utalást láthatunk a saját ars poeticájára? Az író dolga volna, a velünk született gyermeki tulajdonságok egy részét megőrizni?

 

Igen, pontosan így van. Az írónak, illetve bármilyen alkotónak akkor és ott kell művészileg „közbelépnie”, amikor valami kisiklik, ahol valami nincs rendben. Dolgokat, embereket, helyeket képességekkel felruházni, amelyek megváltoztatják őket, mindig a történeteket elmondásával lehetséges.

 

„Jugoszláv vagyok – magam is szétesem.” – mondta egy interjúban. Mi marad a szétesés után a Jugoszlávia-mítoszból? Megmenthető, életben tartható valami a romok közül?

 

Erre a kérdésre minden ott élőnek vagy onnan eljöttnek magának kell megtalálnia a választ. Én elhagytam Jugoszláviát, ezzel együtt a mítoszát is. Az ország szétesése a családom szétesésével járt együtt, a barátaim elmenekültek, és közben én is nyelvet váltottam. Jugoszlávia száz százalékig bennem él, de ugyanilyen mértékben vesztettem el jelenlétemet abban a térségben. Abban hiszek, hogy a fennmaradó egyes országok sorsa előbb-utóbb szerencsésen alakul, levetik magukról a háború által rájuk rótt terheket. Azonban mindez csak hosszú és fáradalmas folyamat során lehetséges.

 

Saša Stanišić

 

Milyen reakciókat tapasztalt az olvasóktól? Mi az, ami „eltalálta” őket? Kelet-Európában néha az az érzésünk, hogy a nyugatiak csupán az érdekességre kíváncsiak; ahogyan a vadállatokat az állatkertben vagy a rezervátumokban nézegetjük… Önnek nincs ilyen benyomása?

 

De, olykor volt már ilyen gyanúm. Hogy az olvasók azért érzékenyek erre a világra, mert az annyira más, annyira idegen. De az idegenség érzése engem például minden határon elfog, ugyanúgy a belga, mint a román határon. A Balkán azonban, épp sokfélesége miatt, nem ragadható meg egy könyvben. Nyugaton a kép sajnos még mindig előítéletekkel terhes, amelyeket a háborúval még tovább mélyítettünk. A regényem a maga iróniájával ezeket a sztereotípiákat is feszegeti.

 

Ilyen fiatalon mekkora feladat megbirkózni a sikerrel?

 

Örülök, hogy ekkora az érdeklődés a könyv iránt, de a sikerek nem igazán befolyásolnak. Az életemet egyáltalán nem változtatták meg.

 

Jelenleg egy drámán dolgozik, ehhez gyűjt tapasztalatokat. Miért a színház, és miért az öregség témája?

 

Eredendően egy elbeszélés anyaga lett volna az öregség, azonban a szereplők elkezdtek túlontúl sokat fecsegni, beszélni egymással, ezért úgy gondoltam, a színpad sokkal alkalmasabb kerete a dialógusoknak. Így jött a színdarab ötlete. Miért az öregek? Mert csupa fiatalember vesz körül, és nyomozóként olyasmire szeretnék rájönni, ami nem ismerek.

 

Saša Stanišić honlapja