Tavaly, amikor a Nyugat centenáriumától volt hangos a magyar irodalmi élet, kevés szó esett e kultikus folyóirat legfontosabb háttéremberéről, Schöpflin Aladárról. Talán érthető és megbocsátható  is ez a feledékenység. Nincs mögötte semmi rosszindulat, ármánykodás vagy irigység. Nem Schöpflin Aladár volt a hajó kapitánya, s nem volt annak legillusztrisabb utasa sem. Mondjuk, a Nyugat nevű hajón ő volt a fedélzetmester. „Nélküle csonka lenne irodalmunk” – írta róla Kosztolányi. És ezeket a mondatokat is: „Édes folyadékban rejtette el a keserűt. Író és közönség gyanútlanul bevette. Csak hónapok után látták mindketten, hogy az orvosság hat. Gyógyítóbban vagy kegyetlenebbül, mint az irodalmi patkányméreg, melyet a napisajtó személyes ellenségeinek tálal fel.” Egy olyan korban tette ezt Schöpflin, melyben az irodalmi gyűlöletbeszéd semmivel sem volt kisebb, mint manapság. Sőt…!

Schöpflin Aladár inkább írónak tartotta magát, mint tudósnak. Olvassuk csak el irodalomtörténetét, s látni fogjuk, mennyire nem valaminő álszerénység szólt belőle, amikor ezt mondta. Ez az irodalomtörténet 1937-ben jelent meg, címe A magyar irodalom története a XX. században. S ez az irodalomtörténet az egyik legkiválóbb magyar lektűr. Ha mi ma valamely irodalmi művet lektűrnek nevezünk, akkor ezzel a művet az irodalmi alsóházba száműzzük, s talán írója is megorrol ránk élethossziglan. Ezért célszerűbb lenne talán úgy fogalmazni, hogy Schöpflin Aladár irodalomtörténete regényes olvasmány; egy regény, amelynek nem Szindbád vagy Esti Kornél a főhőse, hanem a modern magyar irodalom, ahogy pelenkás korától előbb szép ifjúvá, majd érett férfivé nőtt. Egy Bildungsroman, amely egyben sikertörténet is, balsors és önnön hülyeségeink tépte nemzetünk legújabb kori történelmében. Ma, midőn virágzik nálunk az irodalomtudomány (virágos kert az én szívem), lehetne nagyképűen, lekezelőn, pöffeszkedőn, vállveregetve, ironikus félmosollyal lekordokumentumozni a szerzőt és művét. Én ezt nem ajánlanám. Hanem azt mondanám, hátrább az agarakkal. Vagy egyik kedves írókollégám kedves szótévesztését idézve: hátrább az agyarakkal. Mert miként ez a könyv a szellemtörténeti ihletésű magyar értekező próza egyik mintadarabja, úgy szakmailag is nehéz lenne fogást találni rajta. A szerző meglátásai, ítéletei nem avultak el. A mai irodalomtudomány legföljebb más nyelven beszél, és más szempontok alapján minősíti e korszak magyar irodalmát, nagyjából-egészében mégis Schöpflin Aladár értékítéleteivel egybehangzóan. Imponáló a szerző elfogulatlansága is. Méltat olyan műveket és életműveket is, amelyek mára feledésbe merültek, holott a kánonban lehetne a helyük. Ambrus Zoltán prózáját, példának okáért. Nem fukarkodik az elismeréssel Tormay Cecil két regényéről (Emberek a kövek között A régi ház) írva sem, jóllehet az írónő köszönőviszonyban sem volt a Nyugat körével. Kuncz Aladár Fekete kolostorát „a legteljesebb művészettel megírt magyar könyvek” közé sorolja. Cholnoky Viktor és Szini Gyula novellisztikájának pedig joggal szentel terjedelmes bekezdéseket. És folytathatnám a felsorolást…

Schöpflin Aladár irodalomtörténetére nemrég bukkantam rá a prágai egyetem magyar tanszékének könyvtárában. A második, 1990-es kiadásra. Sokféle irodalomtörténetet ismerek, tudományosat és kevésbé tudományosat egyaránt. Felületes, vacak, elkapkodott műveket is. Schöpfliné amolyan megbízható irodalmi útikalauz. Nem a szakmának szól, hanem az úgynevezett nagyközönségnek. Annak a művelt olvasóközönségnek, amelyet nem érdekelnek az írók közötti torzsalkodások és irodalomtudományi hitviták, de esetleg, ki tudja, szeret színvonalas könyveket kézbe venni. Akit előbb tájékoztatni kell, s csak azután meggyőzni. Már ha hagyja magát meggyőzni. Schöpflin Aladár könyve jó példája annak, hogy az irodalomról lehet nem szakmai zsargonban is hitelesen és meggyőzően beszélni.