2008-ban száz éve, hogy megalapították a magyarországi modern irodalom legjelentősebb folyóiratát, a Nyugatot – ez a jubileum az irodalomtudományi konferencia életre hívója is. A konferencia kiírásában is hangsúlyozzák, a pódium a legfiatalabb irodalmároké, az ELTE Doktori iskolásaié – úgy tűnik azonban, nem bírnak még a feladattal, és professzoraik rendre lemossák őket a színről. 

Az irodalomtörténeti disputákra fájóan jellemző módon itt is akadt általános iskolai irodalomtanár, aki beültette a lurkóit az előadásokra, s azok szeretettelin pépesre unatkozták magukat. Bár a kiírás nem épp érdektelen, sajnos a doktorjelöltek időnként az előadói képesség nulla fokáról tettek tanúbizonyságot. Volt pozitivista történetmondás Békássy Ferencről, szürrealizmus-tipológia Sőtér István korai elbeszéléseiből, és elkeseredett kirohanás Krúdy vélt műveletlensége kapcsán. Ez utóbbira reagálva Gintli Tibor, az ELTE modern magyar irodalom-történész adjunktusa egyetlen hozzászólásával nem csak tételesen megcáfolta az előadó állításait, de értelmet adott a délelőttnek. A vele egy tanszéken tanító Tverdota György szintén felszólalóként a szürrealizmus-vitát zárta rövidre, kevésbé az előadó gyengeségeit, mint inkább az irányzatot magát felvázolva.  

 

A szekció legkiemelkedőbb szereplője Szegedy-Maszák Mihály volt, a csütörtök délelőtti blokk elnökeként ő rendezte teljesebb képbe az elhangzottakat. Őt a konferencia apropójáról, a Nyugat emlékévről kérdeztük:

A konferencia, a Nyugat emlékév rendezvényeinek egyike, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolája rendezésében. Felvetődik a kérdés, mi is lehet egy emlékév jelentősége és funkciója? Volt már például József Attila-emlékévünk, ami kiterjedt diskurzust teremtett a költő körül.  

 

Ahogy a József Attila-emlékév megmutatta, mennyire különbözőképpen látjuk, különbözőképpen olvassuk ezt a költészetet – természetesen azért is, mert az ő életművét alkotó szövegek sokszor különneműek, ellentmondanak egymásnak – ugyanígy itt is arra derül fény, hogy a Nyugat hagyománya is egy ellentmondásos, borzasztóan összetett örökség.

Kétségkívül a Nyugat a XX. század legjelentősebb magyar folyóirata volt. De olyan, hogy Nyugat-mozgalom mint egység nem létezik. Még az az állítás sem igaz,  hogy a folyóirat korai szakasza viszonylag egységes volt. Gondoljunk arra, hogy Ady Endre a kezdetekkor egy elsöprő bírálatot ír Kosztolányi Dezső első kötetéről, a Négy fal közöttről. Ez rögtön jelzi, hogy, noha az induló folyóiratban ez a két szerző egyaránt fontos szerepet játszik, mégis alapvető dolgokban nem értettek egyet. Később ez csak fokozódik, már Ady életében is, de halála után tíz évvel egy vitában Kosztolányi valósággal nekiront egy hosszú röpiratban Ady Endrének. Miért? Mert nagyon más volt a felfogásuk az irodalomról és sok minden másról is. Holott az ember mind a kettőt a Nyugattal társítja. 

A folyóirat helyzete kanonizáció szempontjából is speciális. Például az Ön által szerkesztett A magyar irodalom történeteiben is csak a nagyobb alakok szerepelnek, ezért éles kritikával is illetik specifikusan a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek. 

 

Természetesen kell a kisebb szerzőkkel is foglalkozni, ahogyan ezen a konferencián is tesszük. Ezáltal rögtön arra irányul a figyelem, hogy hol hiányoznak az alapkutatások – félve mondom: nem csak a kisebb, de a rajongottabb szerzőknél is. Babits Mihálynak és Kosztolányi Dezsőnek nincsen szakszerű életrajza. Más szerzőkről, például Adyról persze rengeteget írtak.  A nyolcvanas évek végéig a Nyugatról teljesen egységesen gondolkodtak, részben kényszer hatására. Ma már nincs ilyen kényszer, tehát nyitott kérdések, kényes kérdések is fölmerülhetnek. Például 1919-től a Nyugat fő ellenzékét Szabó Dezső jelenti – aki a Nyugat törzsgárdájához tartozott eredetileg. Ezeket a kérdéseket tisztességgel meg kell válaszolnunk, és erre kiváló lehetőség ez az emlékév.