hirdetés

A nyúlon túl

2017. július 7.

In medias res kerülünk az elbeszélésbe, nem lepődhetünk meg hát, hogy egy erdő közepén találjuk magunk, és ebből a csapdahelyzetből gyakorlatilag a végéig nem tudunk kikeveredni. – Nagy Gabriella kritikája Szijj Ferenc Növényolimpia című regényéről.

hirdetés

„– Na, jó, fedezzetek! / – Ki kit? / – Ti engem! / – Késő, itt van... / – Hol? A nyúlon túl? / – Nem. A nyúl az!" – így szól Arthur király, Sir Lancelot lovag és Tim, a bolond varázsló párbeszéde a Gyaloggaloppból. Szijj Ferenc regényéről nem véletlenül jutott eszembe a fergeteges nyúl-jelenet. Túl azon, hogy humorában, szatirikus hangvételében rokonságot mutat a Monty Python-darabbal, s felbukkan benne egy rendkívül félelmetes, hatalmas nyúl, amely képes átharapni az ember torkát (6. Nyúl az asztalon), a Növényolimpia nagy kérdése, hogy létezik-e valamiféle rejtett, ravasz értelem, amelyet nem hiába űzünk, kutatunk csökönyösen a látható mögött, avagy félelmünk tárgya nem más, mint amit a két szemünkkel látunk. Azaz: mi van a nyúlon túl?

Szijj már az elején eligazít. Regénye ugyanis egy hiányjellel kezdődik. Az első rész első fejezete, az Álomszerű tisztánlátás „hiányzik", csak „földi maradványok" vannak (második fejezet), amelyek nem kínálnak tágasabb nézőpontot, a láthatatlan vagy nem létező egész roncsolt darabjai, egy elképzelt, feltételezett egész – halott – részei. In medias res kerülünk az elbeszélésbe, nem lepődhetünk meg hát, hogy egy erdő közepén találjuk magunk, és ebből a csapdahelyzetből gyakorlatilag a végéig nem tudunk kikeveredni. A „De én akkor már három utcával odébb vagyok" kezdetből világossá válik, hogy menet (futás) közben vagyunk, és az elbeszélő idő- és térbeli előnyben van. Ami történik, nem a jelenben és nem azonos helyen történik, az események helyszínét a narrátor már elhagyta. Közel sem ilyen egyszerű azonban a megoldás, a mesélő hol harmincévnyi, hol három háztömbnyi távolsága olykor centiméterekre és másodpercekre szűkül, és ezek az idők és terek, akár egy Kandinszkij-kompozícióban, egymásba csúsznak. Szijj ugyanakkor, mint egy jó krimiben, már itt, a kezdeteknél elhelyez egy meghökkentő, sőt a kíváncsiságot felcsigázó jelet, amely az olvasót téves pályára állítja, dezinformálja, nyomok keresésére készteti: „Hát ki adja vissza nekem a le nem parkolt pénzt, ha valami oknál fogva korábban jövök ki az ékszerboltból, kurta szoknyában, csipkés blúzban, illatos női harisnyával a fejemen, betárazott géppisztollyal a hónom alatt, tömött, fekete műanyag szemeteszsákkal a vállamon?" Nem más ez, mint jelhagyás jel nélkül, ékszerboltról, rablásról ugyanis szó sincs a regényben, az olvasó mégis a nyomozó szerepében vág neki a történetnek (a történet rekonstrukciójának).

A szöveg azonban szilánkokból, darabkákból áll össze úgy, hogy bár kecsegtet egy később kirajzolódó egész reményével, és részletekben olykor teljesíti ezt az ígéretét, alapvetően töredékes marad. Mint amikor egy széttört cserépedényt próbálunk összeragasztani úgy, hogy előtte a konyhában valaki már összesöpört. Szijjnek nem célja a hiánytalan történetmesélés, amelyben előbb-utóbb minden kocka a helyére illeszthető, a történet ugyanis esetleges, labilis, nincs valódi eleje-vége, tehát nem elmesélhető, ok-okozati és logikai rend csak nyomokban fedezhető fel benne. A regényforma tehát álca, a történet illúzió, nem elbeszélés van, hanem szövegelés, mániás narráció, melyből a világ (szűkebb pátriánk állapotának) aktuális olvasatairól kapunk képet, a fejünkben burjánzó tudattartalmakról, az aktuális összeesküvés-elméletekké rendeződő értelemkeresésről. Szijj saját bevallása szerint dobozregényt kívánt írni, amelynek lényege volna, hogy bizonyos foglalatban (doboz) helyezzük el a különböző elbeszéléseket, amelyek egymással véletlenszerű kapcsolatba kerülnek, s a doboz megrázása után akár újabb és újabb véletlenszerű kapcsolatok állhatnak elő.

A regényben megjelenő alakok és monológok származási helye, születésének forrásvidéke Szijj A futás napja című, 1992-es kisprózakötete, konkrétan A futás napja című, egy (kihagyott) maratoni futóverseny témájára írt szöveg és a szerző Élet és Irodalomba 2001-ben írt tárcasorozata. A Krasznahorkai-hősökkel is rokonságot ápoló szereplők (főként maga az elbeszélő) Gács Anna A futás napjáról írt kritikája szerint: „befelé élők, részt nem vevők, magányosak, szöszmötölők, a kisszerűségben, a felszínen megkapaszkodók, az apróságokat regisztrálók, a 'nagy' dolgokról sejteni nem akarók, tudásra nem vágyók". Ők azok, akikről Szijj A naplóhős monológja című programverse szól: „Napról napra megfeszített munkát végzek, / hogy megmaradjak a lét felszínén". A Növényolimpia című regényben az ember – mint a lét felszínén – növényi létben él. Az elbeszélő önmagáról alkotott képe a szereplők egészére kiterjeszthető: „én tulajdonképpen egy növény vagyok, csak álldogálok itt, felveszem az éltető tápanyagot és kibocsátom a mérgező szén-dioxidot, arzént, ciánt, hát akkor mit akarnak velem beszélgetni?", vagy sarkosabb formában, lesújtó társadalomkritikával (hosszan idézem): „én egy növény vagyok, én a halálról előre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet, vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítkezésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását, a kereskedést és az attól elválaszthatatlan üzleti háborúskodást, az érvényesülést és mások legázolását, mások becsületének sárba tiprását, a jótékonykodást és a kíméletlen önzést, a vak szeretetet és az elevenbe vágó gyűlöletet, az építést és a rombolást, a kultúrát és a népművelést, a szórakoztatást, a hitegetést, a politikát és az ország elveszejtését, a globális felmelegedést és a kozmikus állandót, mindez engem már régóta nem érint, én életemnek egy jól meghatározható pontján kiszálltam ebből az atavisztikus ösztönök és kifinomult manipulációk által vezérelt világból, feladtam a céltalan versenyt, nem akarok semmit."

És megint csak ott vagyunk, ahol elkezdtük. A növényi létbe süllyedt társadalom valamikor jobb napokat élt, mára kiszállt, feladta, kutyaszorítóban ugyan, mégis többnyire saját elhatározásból pusztán vegetál. A valaha létezett egész párhuzamosan pusztult el az egykor létezett világgal és történettel, az élet felszámolódott, elbeszélhetősége megszűnt. Megint csak Gács Annát kell idéznem, A futás napjáról írta: „A süllyedő Titanic világa: a már-már animálissá lefokozódott létezés, a nyomot hagyó élményektől gondos előrelátással megfosztott élet áll (...) az ábrázolás középpontjában, immár egyedüli témaként". Erre pakol rá egy réteget Szijj a Növényolimpiában, ezek a növények ugyanis animális létükben is sürgölődésre, nyüzsgésre, fontoskodásra, kínos akarásra kényszerülnek. Nincs kiszállás. Növényfesztivál vagy növényolimpia készül, a szereplők számára sem világos, hogy kiállítás közszemlére tett tárgyai lesznek, vagy versenyeztetik is őket. (Gondoljunk itt nyugodtan az Állatfarmra.) Hiába jelennek meg azonban különböző karakterek, Aranka néni, a járókeretes öregasszony, Drametár, Váber Laci, Teknokol Karcsi vagy a várva várt kormányfőtanácsos, monológjaik a narrátor fejében és fejéből szólnak úgy, ahogy ő elképzeli. Decensen imitált, hasonló nyelvi regiszteren mozgó szólamok ezek, nagy monokróm zenei futamok, amelyekben akkor következik el minimális moduláció, amikor külső inger éri őket, kontaktusba lépnek egy másik szereplő szólamával. Mert a Növényolimpia hősei sem léteznek klasszikus értelemben, nincs markáns karakterük, összetett személyiségük, múltjuk, saját nyelvük. Egyetlen ember beszél, egyetlen hang szól kissé visszhangosan, mintha egy dobozból hallanánk, amely foglyul ejtette.

Mint ahogy Sir Lancelot mondja a Gyaloggaloppban („Próbáljuk meg átverni azzal, hogy még messzebbre futunk!"), nem lehet más szabadulás, mint a futás: „El innen. Úristen, inni valamit" (vö. A futás napja), „kész, végünk van, elbasztuk, nincs szalmaszál, nincs tovább. Futás." És elbeszélőnk fut, aztán elesik, fut és megint, föntről Aranka tekint le rá, akit a végső elrendezés vágya hoz vissza fenyegető slusszpoénként. Íme, a (járó)keret. „Inkább alszom egy kicsit még utoljára" – fejeződne be a regény, ám álomszerű tisztánlátás helyett valódi szembesülés következik. A Holttest a temetőben bekezdésnyi zárófejezet egy újsághír, amely kiindulópontja, s egyben – további reményekre immár nem jogosító – kulcsa is a regénynek.

A Növényolimpia vérbeli próza egy nagy lírikustól, sziporkázó, okos mű, amelyből – bár nem ígérte, de lehetett volna – mégsem lett nagy regény.

Szijj Ferenc: Növényolimpia, Magvető, 2017, 332 oldal, 3699 Ft

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.