Csak háromszor voltunk Pécsett a nyáron, mégis szinte hazajárunk. Ha rágondolok erre a minaretes, dzsámis, pszeudo-spanyol fénygyűjtőhelyre, függőséget érzek, mint az irodába egyre rendszeresebben és lelkesebben rendelt sushitól.
Suhannak a tájak, az ott Szekszárd, mutat Márton Laci egy, a kocsiból mézeskalácsvárosnak tűnő településre, megyünk, körforgalmú utakon bolyongunk, mint az életben, gondolom magamban, aztán valahogy mindig kikeveredünk a helyes útra.
Ma – olvasóligetes felolvasóestünk mellett és után - kicsit kevesebb programmal kecsegtet Európa kulturális fővárosa, de a pincér kacsintva üdvözöl, és azonnal felkínál egy mézes-chilis csirkét, amiből aztán mégsem eszem.
Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője kérdezi ma Márton László írót. Egyórás küzdelem után, melyet a déli néplélekhez hűn laza, vidám és felháborítóan kényelmes helyiekkel vívok, be is rendezzük a színpadot, hogy elsőként és végre szó essen például arról, egy nagyobb formátumú regény vagy fordítás befejezése miként érinti a szerzőt. Márton László szerint a mű elkészülte az ötlet halála, a befejezés után - mint sokak mesélik - csak az üresség érzése marad.
Berlinben volt nemrég tanár, meséli, két szemináriumot is tartott párhuzamosan, a szerző és a hatalom, illetve a szerző és hőse viszonyáról. Jeles közönségünk előtt – eljött például Takáts József, Méhes Károly, Csordás Gábor és Koszta Gabi – képet ad az órák témáiról, példákat sorol az Ezeregyéjszaka meséitől kezdve Orpheusz történetéig vagy Sasha Anderson jelentéseiig, melyek különböző módokon teszik fel a kérdést, az író hogyan szembesül különféle hatalmi helyzetekkel, Seherezádé például az életéért mesél ezeregy éjszakán át Sahriár szultánnak. Szerző és hőse viszonyáról, kiderül, még az Íróakadémián tartott kurzuson beszélt vendégünk, persze nem mellékes, a lírai hős és a lírikus, a drámai hős és a drámaíró, az életrajzi hős és a létező hős viszonyáról értekezünk-e, hogyan függ össze sors és jellem, és a klasszikushoz képest hogyan működik a modern értelemben vett személyiség, a Nibelung-énekben vagy a mesékben szereplő hősökével szemben például. Beszél a forradalmár személyiségéről is, amely lényegi elemének tekinti, hogy megveti, akit fel akar szabadítani.
Majd érdekes műfaji kérdésekhez érkezünk. Nádas Péter – mint mondja Márton – felhagyott a novella műfajával, mert episztemológiai (ismeretelméleti) értelemben torzított műfaj, kis szövegtestben kell egy világot szemléltetni. Ám Márton szerint kérdés, más műfajok nem torzítanak-e. Egy kis térről hogyan hitethető el, hogy erdő, egy szűk embercsoportról, hogy nép. A regény – vallja vendégünk – mint a valóság kifordítása, megsemmisítése, eleve és feltétlen torzítás. De e tekintetben nem mindegy az sem, hogyan születik, a szerző együttél-e vele, vagy meghatározott, konkrét ideje van megírni.
Ágoston kérdésére, miszerint Márton a Minerva búvóhelye után azt sejtette, nem ír több történelmi regényt, szerzőnk azt válaszolja, minden műben újra kell fogalmazni az alapkérdéseket, és nem művelni-működtetni azt a formát, amelyben, úgy tűnik, kimerültek az innovatív lehetőségek. Ha valaki önmagát ismétli, mondja Márton, vége. Ha mást másol, nem mindegy, plágiumról van-e szó vagy intertextualitásról, mint kifejti, ha új jelentést kap a beemelt szövegtest, sajáttá válik.

Hosszas fejtegetései után, melynek csak a töredékét tudom az olvasóval megosztani, a felolvasáshoz érkezünk. Márton László egy nagyobb ívű elbeszélést hozott, még nem kisregény, de klasszikus értelemben vett elbeszélésnek sem tekinthető. Egy részletet hallunk belőle, kellő iróniával, humorral, a csúnya nőről. A papagáj felolvasása közben – mi tagadás – nem csak közönségünk, szerzőnk is fel-felhahotáz. Mit tehetnénk, ritkán hallunk olyan kifejezéseket karakterekre, mint „folyamatosan működő szerencsétlenségradiátor”.

Szó esik még drámáról és fordításról. A színházi karrierjének hosszú szünete utáni, nagy sikerű egri Nagyratörő-előadásról, Csizmadia Tibor rendezésében, majd a fordításról, ami Márton szerint még legalább öt évig tart majd, merthogy nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Gottfried von Strassburg Tristanját ülteti át magyarra. Még Pécs felé, a kocsiban meséli szerzőnk, aznap reggel is Tristant fordított, épp Izolda szépségének leírásán törte a fejét, lévén nem egyszerű elhitetni a kortárs olvasóval, hogy valóban gyönyörű az a nő, akinek szépségét Gottfried egy papagájéhoz hasonlítja. Ám, mint mondja, nem ez a legizgalmasabb a monstre vállalkozásban. Gottfried – például a modern személyiség megrajzolása tekintetében – jócskán túlmutat a lovagi sémán, s mint ilyen, Cervantes Don Quijotéját is megelőlegzi.

A remek este után még kellemesen elücsörgünk a Kultúrkertben, messzire menekülve a színpadtól, ahol nosztalgiakoncert néven épp a Skandináv éjszakákat krákogja (ejtsd: intonálja) mikrofonba a bőrszerkós rocker. A rettenthetetlen kiadóról kiderül, hogy cápa-, polip- és zöldkagylófaló, később, az Áfiumban Márton Lászlóról, hogy tintahalevő. Mi harcolunk az elemekkel, túlordítjuk az elviselhetetlenül lelkes dzsesszbandát, majd fogyatkozó létszámban továbbállunk, varázsolunk a Varázskertben, gondolataink ide-oda cikáznak térben és időben. Például a tengerig és tovább…

***

A papagáj a Tiszatáj 2010. januári számában olvasható.

Következő felolvasásunk augusztus 14-én lesz a margitszigeti Holdudvarban. Vendégünk: Nádasdy Ádám. Zelki János kérdezi majd 18 órától. Pécsen legközelebb augusztus 18-án leszünk, Bertók Lászlóval Ágoston Zoltán fog beszélgetni.
Az Olvasóliget 2010-ben a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat részeként valósul meg.

A fotókat Szekeres Balázs készítette.

Nagy Gabriella