Adyról több mint száz fotográfia maradt fenn, közel félezer nagyításban. Ezeket veszi sorra a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelent kötet. Az írók fotóival kapcsolatos fénykép-ikonográfiai kutatások 1977-ben indultak a PIM-ben, de mivel azóta számos új fotó került elő, valamint számottevően változtak a nyomdatechnikai eljárások, 2005-ben indították újra a sorozatot. Először 2005-ben József Attilával, majd Kosztolányival, ez évben Ady-val folytatódik a hagyaték közzététele. További előzménynek tekinthető E. Csorba Csilla néhány évvel ezelőtt megjelent Székely Aladár művészetét bemutató kötete. Ady ugyanis szinte kizárólag vele készíttetett magáról fotókat, a páratlan művészbarátságról is kapunk a könyvben egy vázlatos áttekintőt. A fényképészt, ahogy erről a szerző beszámol, ekkor szolgáltató iparosnak tartották, de Ady, és Ignotus is, Székely Aladárt művésznek tekintette. Fotósorozatot, hangulatingadozásai miatt is, valószínűleg igen nehéz volt róla készíteni, rendkívül sok arca volt, hangulata hihetetlen gyorsan változott meg. A fiziológiai részletességnek ez a spektruma előjön az új kötetből: az arcán és testén végigfutó „gőg, asszonyi ellágyulás, hisztérikus idegesség, ordító düh, simogató kedvesség változik rajta, mint októberi égen a ború és a derű”, ahogy egy újságíró ismerőse megfogalmazza róla. De ez a téma, az arcok és pillanatok egymásba vetítése és tükrözése több versében is fontos, hangsúlyosan feldolgozott elem.

A költőt, aki valószínűleg amatőr szinten sem fotózott, rendkívüli módon érdekli ez a médium. Párizsból csak képeslapokat küld, azt viszont rengeteget (Rodin szobrok, párizsi részletek), a képeket, képeslapokat mindig kommentálja. De nem hagyta a „kis csukáknak” soha, hogy megörökítsék, a neki nem tetsző fotókat egyszerűen összetépte. Székely Ady-levelezőlapja – a költő legismertebb, fejét kezére hajtó képével - azonban ezerszám volt forgalomban, amelyet Ady is használt elsősorban dedikálásra. A mai sztárokhoz hasonló dedikáló allűrjeiről Móricz is megemlékezik.

Az „indulatos profétáról” készült kivételes album egy előtanulmánnyal  kiegészített vizuális hagyaték, ami egyértelműen kiemeli és mutatja a költő szuggesztív imázsát. Az aktuális kiadás, maga a kötet és a képek, kivételes minőségű megjelenéssel, de ezzel együtt nagyon pontos és részletes filológiai apparátussal büszkélkedhetnek. Az ismert és kevéssé ismert, izgalmas fotók mellett, melyek az esetek többségében a költő saját kezű jegyzeteit is magukon viselik, részletes és pontos információkat kapunk a képek keletkezésének időpontjáról, helyszínéről, a készítő személyéről (aki többségében Székely Aladár). Továbbá a kép eredeti méreteit is közlik, megtudhatjuk a kép aktuális lelőhelyét is, valamint az első megjelenését. A költő által rájegyzett üzenetet, egyéb információkat, valamint a fotón szereplő személyeket és további magyarázatokat is kapunk. A kötet az Ady-kutatás számára tehát szintén sokat jelenthet. A nagyon pontos filológiai háttérmunka Láng József Ady-kutató, irodalomtörténésznek köszönhető, aki a kötet lektorálása mellett átadta összes birtokába jutott információit, adatait a képekkel kapcsolatban.

E. Csorba Csilla koncepciója szerint ez a kötet segíthet további más jellegű kutatások irányában is gondolkodni, felmerül a kép és az írás viszonyának továbbgondolása (a versben megjelenő, illetve a visszatükröződő imázs); hogyan jelenik meg a verbális kommunikácó a vizuális felületen, valamint saját fotóin; a divat / az öltözködés és a szöveg viszonya; továbbá hogy mit jelenthetett akkor a kép és mit jelent most. Hogy egy-egy fotó egy Ady–vers tartalmi értékével lenne egyenlő, E. Csorba Csilla túlzásnak tartja, viszont Ady esetében az írói arc biztosan megképződik a művek emblematikus jelölőjeként. További kérdés lehet még az is, hogy a fotóalanyok, így Ady hogyan alakították tudatosan a korabeli vizuális média segítségével önarcképüket.

Ady Endre esetében kivételesen izgalmas a hagyaték közzététele, ahogy erre erősen pozitív kritikájában Bán Zoltán András is rámutatott: „Nagy művészeink közül - Bartók mellett - bizonyára Adyról készültek a legszuggesztívebb, szinte emblémává lett fényképek. De míg Bartók esetében nem vagy alig találunk összefüggést az arc és a művészete között - és persze nála éppen ez a döntő mozzanat, azaz a bezárkózás és a részleges személytelenség a mű minél hangsúlyosabb megszólalása érdekében -, addig Adynál teljesen egyértelmű a kapcsolat a versbeszéd és a testbeszéd között.” Kőrössi P. József is telitalálatnak tartja az életmű és a külső ilyen azonosítását.

A felvételek között ott találjuk Emil Isac utolsó fotóit a költőről, valamint a döbbenetes képet, a halott Adyt ábrázoló Szőnyi Lajos felvételt, ami Csinszka kedvenc fotója lett, mivel eltűnik Ady arcáról a szörnyűség, „áhitatot parancsol, vigasztalást nyújt”. A fotó kevésbé ismert változatát is bemutatja a kötet, az ágy mellett álló két ápolónővel és az éppen skicceket felvázoló Kober Leó festőművésszel.

E. Csorba Csilla újabb terve is írókhoz, valamint profi fotókhoz kötődik, de tervezett új kötetében az otthon és az író kapcsolata érdekli Kis Józseftől, Jókaitól kortárs szerzőkig, úgymint Parti Nagy Lajosig bezárólag. Ez a téma szociográfiai szempontból ugyanúgy érdekli, mint az író szövegébe beépülő viszonyrendszer.