„A probléma mindig azért van, hogy ne legyünk egyedül.”

(Kistehén, 2004 augusztus 26., Szigliget.)

Egy napon Tetemaci valamit csinált, abbahagyta, majd éhes lett. A Nap sütött, a nyomás 40 paszkált vert. Szép teteidő volt, valami mégis hiányzott. Tete leszaladt a kistóhoz, hogy megnézze magát a vízben. A vízitete visszanézett, hát ő nem hiányzott. Felszaladt a dombtetőre, ahol a vakarófája volt, meg a hordozható bokra. Azok sem hiányoztak. A fának dőlve vakaródzni kezdett, hátha jobb lesz.

          Vakar Tete, vakar… Vata teker, vata…

          Nem lett jobb, s az éh megint jelentkezett. A gesztenyegolyóit felvitte a domb tetejére, majd visszaszaladt az aljára, lehasalt, nagyot csapott a földre, és megvárta, míg szájába gurulnak. Egy szem gesztenye mégis fennmaradt a domb pöckén. Felmászott, egészen közel hajolt hozzá.

          - Vajon mi baja lehet? – dörmögte.

          Alánézett, de vajat nem talált. Egy gesztenyegolyó merengett csendben vele szemben, mint aki mellett most ment el egy csiga.

          - Kicsi gesztenye, olyan rosszul nézel ki. Szomor ül a szemedben. Majd szépen bekaplak, és örülni fogsz, hogy te is bekerülhettél egy pacák pocakba.

          Becsukta a szemét, szájához emelte a golyót, de ekkor meglátta a három rokont: a Vadászt, a Nyulat, és a Kistehenet. Egy szépen terített asztalnál közösen gesztenyéztek. Alagút furdalása lett, ami kicsit más, mint a sima, és nem bírta bekapni.

          - Csak én eszem és nem adok a többieknek. Nem szép. Na, de nincsenek itt… - problémázott.

          Távolból pisányi dobpergés hallatszott, Tete nagyra tátotta a száját, ráharapott és…, úgy maradt: keze a szájában. Megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Kicsit várt, mert már volt ilyen, de most várással sem jött ki. Hirtelen történt, senki sem gondolta volna, nem volt mit tenni.

          Leült a domb tetejére, és hosszú másodpercekig nem mozdult. Csak nézett, és nagyon lassan pislogott, mintha el akart volna aludni. Aztán dőlni kezdett, de út közben felébredt és felült.

          - Öe – nyögte kezével a szájában.

          Csend volt körülötte. Lebandzsított a szájából kilógó maradék kezére.

          - Öe – nyögte megint.

          A bal kezével megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Rákönyökölt a kezére, és beleakasztotta az erős lábát. Ezzel próbálta kitaposni, de a szája így sem engedte el. Felállt, pislogott egy nagyot, és eldőlt. Aludt néhány másodpercet, majd megint felpattant.

          - Öe!

          Elindult, s izgatottan lépett kettőt.

          - Öe! Öe!

          Keresett valamit. Talán egy botot. Bedugta a szájába, és ezzel próbálta kipiszkálni a kezét, de ez sem ment. Azután a ruhája alól bottal megközelíteni a száját, de ez sem járt szerencsével, csak fájdalommal. Elöntötte a méregmaradék, s a földet csapkodta:

          - Öe! Öe! Öe! - majd leült.

          Tapogatta a megnyúlt a száját, és enyhén mozgatta benne a kezét. Ettől nyál folyt ki belőle, végig a könyökén, le a földre.

          - Öe.

Napokig éhezett, kezét a szájában hordva. A szája kiszáradt, a keze egyre nyálasabb lett, s kiázott. Érezte, hogy valami nem stimmel. Jöttek a holnapok, múltak a tegnapok. Egy darabig még vakaródzott, s közben mondogatta volna, hogy:

          - vakar Tete, Tete vakar, vatar teke, teke vatar…,

          de helyette csak búgás hagyta el a betömött száját. Olyan torz volt ez a hang, hogy a környéken lévő oldalak olvasói azonnal idelapoztak. A sok bámészkodótól aztán felhagyott a vakaródzással.

          A második nap egy könnyű gondolat jött a fejében, de könnyen jött, könnyen el is ment.

A harmadik napot mélyen végig aludta. Egy focibíróról álmodott, aki folyamatosan szájában tartotta a kezét és fütyült, majd egy rendőrről a kereszteződésben, aki mindenkinek fütyült, ezután egy olyan várost látott ahol mindenki kezével a szájában, fütyülve élt: a felnőttek este fütyülve verték egymást, majd másnap fütyülve mentek be az iskolába tanítani és fütyülve adták a rossz jegyeket, a gyerekek fütyülve kapták a rosszjegyeket, majd fütyülve verték meg a kistesójukat délután, aki fütyülve panaszkodott a szülőknek, akik fütyülve verték meg a gyerekeket, az egyiket azért, mert panaszkodott, a másikat meg, hogy rossz jegyet hozott haza és megverte a kistesót, majd fütyülve verték meg este egymást megint. A kisbabák fütyülve jöttek ki az anyukájukból, a néni fütyülve vette és ette meg a tojást, a bácsi fütyülve adta el.

          Volt, aki a színpadon állva fütyült a közönségnek, akik persze visszafütyültek. És mindezt mindenki szájában a kezével csinálta!

Ezután az álom után Tete nem érezte akkorának a problémát. A kedve mégis elment, mert fütyülni nem tudott. Egy dalt kezdett gondolatban énekelni, hogy szebben teljenek a pillanatok.

          Annyira éhes vagyok,

          annyira szomjas vagyok,

          annyira egyedül érzem magam,

          hogy legszívesebben,

          kinéznék egy ablakon.

          Annyira nagy tud lenni a nagymama,

          és olyan rossz, ha hiányzik valaki,

          hogy legszívesebben

          most arra gondol a gondolatom,

          hogy felütöm a noteszom

          ráengedek egy legyet és összecsapom,

          sokáig nézem,

          esetleg meg is nyalom.

A harmadik nap utáni napon már se légy, se notesz, de még ablak sem volt, hát elment sírva a Vadászhoz.

 

A Vadászt kérdeztem, hogyan emlékszik arra, mikor Tete a szájába szorult kezével meglátogatta őt.

- Könny folyt a szeméből, a szájában volt a keze, és csak nézett rám, – így a Vadász és folytatta: …látszott rajta, hogy valami problémája van, de nem beszélt róla, én sem firtattam. Tehetetlen csendben álltunk. Ráadásul kis baleset is történt velem. Reggel, mikor még nem ébredtem fel, a Nyuszi járt a fejemben. Álmomban fölém hajolt és azt mondta: itt vagyok, kicsi Vadászkám. Boldog voltam. Aztán kinyitottam a szemem, Nyuszi sehol, én meg ott voltam egyedül. Az első dolog, amit megpillantottam, a lábam feje volt az ágy végében. Távolinak, és elérhetetlennek tűnt, a bokámat meg óriásinak láttam, hát megijedtem. A rövidgatyómat csak a bokámig tudtam felhúzni. Képzelheted, ott álltam letolt gatyóval, és hosszúnak tűnő lábakkal, gondoltam most kellene kikapcsolni valami fontos kapcsolót.
 

Senkiföldjén persze ekkor nem kapcsolt ki senki semmit, mert nem volt mit kikapcsolni. Pontosabban állítólag volt valahol valami főkapcsoló, ami ezt az egészet megszünteti, de ennél többet erről senki sem tudott.

A Vadász nem bírta sokáig a csendet, és megszólította Tetét.

          - Tete! Hát Te?

          - Öa.

          - Mit mászkálsz itt kezeddel a szádban!

          - Öa.

          - Micsoda?!

          - Öa.

          - Öá?

          Tete mozdulatlanul állt előtte, és lassan pislogott, szipogása csendben apadt.

           - Mi az, hogy öá? Szájával a kezében maci ne szórakozzon Vadásszal!

          - Öa.

          - Lőni akarsz?

          - Öa.

          - Nem akarsz lőni.

          Tete csak ijedten pislog.

          - Akkor meg mi a probléma?

          - Ő.

          - Ő?

          - Öa!

          - Megint öá!

          A Vadász megszokásból megpróbált ellépni a bokor mögül, de nadrágjába akadt és elesett. Meztelen seggén a napocska integetett. Szégyenlősen bújt vissza a bokor mögé.

          - Öa, s Tete kíváncsian kukucskálva megpróbálta kideríteni, mit takargat előle a Vadász. Már nem szipogott.

          - Nincs mit kukucsni!

          - Öe! - és a Vadász lába felé mutatott.

          - Mit mutogatsz? Mutassam meg a kopasz lábamat? Nincs rajtam gatyó, na, kész.

          Tete felemelte a bokrot, s ott állt letolt gatyóval a Vadász.

 

 

          - Teszed vissza!

          Tete nem tette vissza, hanem tartotta tovább, és a Vadász letolt gatyájára mutatott.

---

          - Kinevetsz te?

         - Őa! -bólogatott Tete.

          - Azt hiszed, nekem ez olyan vicces? Nem tudok menni sehova.

          Tete szólni akart úgy, hogy: Ő, de helyette röhögni kezdett belül. Épp tizenkettőt ütött az óra, mikor a nevetéstől délre nyelte a kezét,… nem, még csak fél tizenkettő volt, s félre nyelte, amitől fuldoklott, a keze pedig hopp, kiesett a szájából. Egy óriási levegőt szippantott, kikerekedett a feje, s a nyáltól csöpögő mancsával a Vadászka hátát kezdte csapkodni.

          - Öá… Öábá… Öábábá… Öábápá… Bapa… Papa.

          Tete a Vadászra borult örömében, aki nem tudott félrelépni, és közösen hanyatt estek. Tete a Vadászt puszilgatta.

          - Beszél a Tete!

          - Jól van, nyugodjál meg.

          - Annyira örülök, hogy elalszom.

          - Ne, most ne csináld!

          - Olyan egyedül voltam.

          Tete nem mozdult, a Vadász fészkelődött alatta és megpróbált kimászni, de nem ment.

          Feküdtek hát egymáson tovább.

          - Persze-persze, én is, annyira, hogy még a gatyómat sem tudtam felhúzni. Túl messze volt.

          - Mi volt messze?

          - Hát a lábam!

          - Miért nem közel?

          - Nem tudom. Most, hogy itt vagy, érdekes, már nem látom olyan messzinek. Lehet, hogy távcső nélkül is elérném?

          - El.

          És az „el” löbetűjénél Tete már mélyen aludt.

          - Öá! – kiáltott fel a Vadász.

          Tete felpattant, de nem találta a kezét a szájában.

          Ijedt arccal felsegítette a Vadászt. Mindketten a Vadász gatyáját nézték.

          - Úgysem fog sikerülni – hitetlenkedett a Vadász.

          A Vadász elindult, rövideket lépkedett, épp annyit, amennyit a gyatyó engedett.

          - Egész jól lehet benne mászkálni.

          A Vadász megpróbált szaladni, de megint hasra esett. Elpityeregte magát. Tete odasietett.

          - Felsegítesz végre? – nyüszögte. Tete bőszen bólogatott, és felemelte, de nem tudta hova tenni, és nem is volt kitől megkérdezni.

          - Tegyél már le valahova és segíts felhúzni a nadrágom – kiabálta a Vadász a levegőben.

          - Ja? Értem! - Tete szájához emelte a kezét a szeppenés miatt, és a Vadászka lepottyant a földre. A Vadász csak egyet nyekkent, de Tete már vette le róla a gatyót, és felhúzta magára. Csak a térdig sikerült. Körbe-körbe járt vigyorogva. A Vadász ült és röhögött.

          - Vedd le és nekem add fel, kérlek!

          Tete levette, szembetérdelt vele, lehajolt és rángatni kezdte a nadrágot a Vadászon felfelé.

          - Csukd be a szemed és fújd ki a levegőt, hogy vékony legyél.

          A Vadásznak mit volt mit nem, ez volt az egyetlen segítség, hát hallgatott rá. Kifújta a levegőt, és nem vette be többet.

          - Elég vékony vagyok már?

          - Nem.

         A Vadász még több levegőt fúj ki.

          A háttérben ekkor a Nyúl jelent meg, de nem vették észre. A Nyúl össze-vissza ténfergett, nekiment a bokroknak, beléjük gabalyodott, de mindig kikeveredett. Egy bokor mögött végül megállt, s fülelt. Kicsit közelebb hajolt, beleszippantott a levegőbe, megérezte a botrány szagát és elszaladt.

          A Vadász összeszorított szemhélyakkal állt, míg Tete előtte térdelve kínlódott.

          - Ez nem megy. Nem bírom tovább, menjünk el a Nyuszihoz.

          - Hozom takarónak a bokrot.

          Tete lehajolt, hogy kihúzza a bokrot, és a terpesztett lába között meglátta fejjel lefelé a bandukoló Vadászt.

          - Vadász! Várjál! Nem próbálhatok ki valamit?

          A Vadász megállt, s fáradtan visszanézett, mint a náthás kovboj. Tete felakasztotta a Vadászt egy fára, fejjel lefelé.

          - Szédülök!

          - Most nem felhúzzuk.

          - Hanem?

          - Lehúzzuk!

          - Szédülsz még, Vadászka?

          A Vadász összes vére a fejében gyűlt össze.

          - Talán, hogy neked mennyi eszed van?

          - Ugye?..., a Kistehén egyszer azt mondta, hogy fejjel lefelé minden ember egyforma magas.

          A Vadásznak elvörösödött az arca. A fejébe szállt sok vértől folyamatosan beszélni kezdett. Ősvadász szavakat kevert, amiből néha egy-egy kukk volt csak érthető.

          Njrhj-en qjek qfjek venqfjek kukk

          Njrhj-en gjerf nvjfen vjfen venqfjek kukk

Tete megijedt, bekapta az ujjait, majd megpróbált elszaladni, de rájött, hogy ilyenkor nem elszaladni kell. Az „elszaladni vagy nem el” -problémánál viszont sokkal nagyobb probléma lett. A keze megint bent volt a szájában. Bömbölni kezdett, egy kézzel rángatta le a Vadászt a fáról, hogy segítsen, de az már sajnos beleakadt az ágakba. Tete egyre mélyebbre nyelte a kezét. Hevesen rázta a fát úgy, hogy szomszédos fákról az összes érett vadász leesett volna, ha korábban le nem szedik a csibészek. A Vadász végül visszakerült a földre, így visszacsorgott a vadászvér a helyére, mire a halandzsázást is abbahagyta.

          - Öa – s Tete a szájában lévő kezére mutatott.

          - Öa – a Vadász még mindig letolt gatyájára mutatott.

          Ketten maradtak, két probléma. Csendben ültek egymás mellett egy darabig, miután a közeli szedererdő gyümölcszaja alább hagyott. Ekkor megszólalt a Vadász.

          Ez nem megy. Mi legyen?

          - Öá.

          A Vadász ettől a hangtól tehetetlenül borult Tetemaci vállára és zokogni kezdett.

          - Menjünk el a Nyúlhoz, hátha kitalál valamit.

          Így a Vadász letolt gatyában csoszogva, a Tetemaci pedig kezével a szájában szipogva elindultak a Nyúlhoz segítséget kérni.

          A Nyúl az erdő egy lehetetlen részén állt egyedül. Ember erdőben így soha nem áll. Időnként félve nekiment a fáknak. Mintha egy igazi kisbetűs nyúl lenne valamelyik igazi erdő szélén. Nem volt ma önmaga. Egy nagyméretű fésűvel kapkodva fésülgette hátra a füleit, amik a szemébe lógtak. Nyögést és csoszogást hallott.

          - Ki az? – kérdezte.

          - Én vagyok! A te kis Vadászkád, meg a…

          - E-e – szólt Tetemaci.

          A Nyúl gyorsan az arca elé tette mindkét tenyerét, hogy eltakarjon valamit, és zavartan válaszolt.

          - Jó, hogy itt vagytok.

          - Jó - Öa – mondták külön, egyszerre.

          - Bújócskázol? – kérdezte Vadász.

          - Aha.

          - Egyedül?

          - Aha.

          - És most tudod, hol vagy?

          - A-a – nemelt a Nyúl.

          A Vadász letolt gatyában a Nyúl körül járkált, és aggódva méregette barátját.

          - De meg tudod találni magad?

          - Hát?

         - Segítsünk?

          Á!? – legyintett volna bizonytalanul a Nyúl, ha lett volna szabad keze. Helyette csak meghajolt és a hajolás közben csavart is egyet derekán. Pontosan úgy nézett ki, mintha a testével legyintett volna. Jól csinálta. Ezzel át is vette a kérdezés lehetőségét.

          - És ti mit csináltok itt?

          Őa…- kezdett bele a magyarázkodásba Tete, de a Vadász gyorsan fordított.

          - Semmit, csak átjött a Tete… mert van egy kis…

          - Egy kis mi? - vágott közbe a Nyúl.

          - Problémája.

          - Aha, probléma, hallom. És te kis Vadász, te jól vagy?

          - Igen! - rövid vadászcsend - őszintén szólva azért vagyunk itt, mert problémásak vagyunk, mind a ketten.

          A Nyúl bólogatott, de nem vette le kezét az arcáról.

          - És te, ne haragudj Nyuszika, de miért tartod oda a kezed?

          A Nyúl szótlanul állt, majd mint aki „lesz, ami lesz”-re megy, lassan leengedte a kezét. Tetemaci visítva nevetni kezdett, és a Nyúl konyult füleire mutatott. A nevetéstől fulladozni kezdett, de sajnos a szájából nem jött ki semmi, ezért agyában megnyomta a három nagy „EEE” feliratú gombot. Elfáradtni, eldőlni és elaludni. A Nyúl viszont csak az „SZ” gombot érte el és tovább szomorkodott.

          - Hogy lekonyultak, szegénykémnek! - így a Vadász, és odacsoszogott a hatalmas zokogó Nyúlhoz, átölelte a térdét, vagy egy kicsit föjjebb.

          - Tudod megmostam a fülemet, mert már nagyon viszketett engem, és én megvakartam. Milyen hülye világ ez. Az embert még a füle sem hagyja békén. Kiültem a napra, de elaludtam. Hát ez történt- panaszkodott a Nyúl.

          - Lelóg.

          - Nem lelóg, hanem nem áll fel.

          - Így is lehet mondani. És egyik sem?

          - Képzelheted! Nem volt rajta ilyen „nem szabad kimosni” jel vödör áthúzva, és nem volt benne meleg vízben. Honnan tudnám. A szép füleim, milyen csúnyák lettek.

          - És utána mi volt?

          - Azután? Hirtelen semmi. Csak úgy hirtelen semmi sem volt.

          - És azután?

          - Nem láttam, az volt! Érted? A füleim eltakarják a dolgokat. És nem tetszem magamnak, még úgy sem, hogy nem is látom magam. Mocsok egy ronda vagyok. Most érzem csak igazán.

          - Nem vagy az, Nyuluskám.

          Tete felébredt kezével a szájában. Nyögni nem akart, inkább úgy tett, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy neki könyökig a szájában van a keze. Mondjuk épp fogat mos, vagy megkeresi az elveszett valamit, vagy megunta az ennivalót és ki akarja venni, …ilyesmi.

          Aztán mégis kijött valahogy egy „Öa” és visszaaludt.

          - Mit mondtál, Vadász?

          - Ööööö, áááá… semmit, csak énekelgetek.

          - Ritkán szoktál.

          - Igen, csak most, tudod…

          - Mi a baj?

          - Tudod, a Tete.

          - Mi van a Tetével?

           - Konkrétan meg sem tud szólalni, mert lenyelte a kezét.

          - Jaj Istenem, szegény Tete!

          Tete a másik oldalára fordult, és aludt tovább.

          - Miért hallgatsz, Vadászkám?

          - Én? Az, az igazság, hogy letolt gatyóval járok.

          - Micsoda? Le van tolva a gatyód? És… ki tolta le?

          - Még nem húztam fel. Nem jött.

          - Szegény Vadászkám! El tudlak képzelni, letolt gatyóval. Vicces lehet.

          - Nekem már semmi nem vicces.

          - Annyira egyedül éreztem magam. Olyan jó, hogy itt vagytok.

          - Megfogjam a kis farkadat?

          - De ne szorítsd meg.

          - Na! Csak egy kicsikét hadd szorítsam meg! Hátha feláll a füled.

          - Aludjunk inkább. Majd reggelre új nap lesz, és hoz nekünk egy kis változást.

          - Nagyot kérjél!

          A Vadász elengedte a Nyúl farkát és visszaült mellé. Mindketten Tete mellé bújtak.

          - Ma ne aludjunk. Eljön úgyis az idő.

          - Egyszer egy jó nagyot fogunk aludni mindannyian, tudod.

          - Tudom Nyuszikám.

          Ebben a pillanatban a melankólia hatméteres hullámai hatalmas robajjal csapódtak a tengerparti sziklákhoz szerte a világon.

          Tete szépen aludt, mintha a kisgyermekük feküdne mellettük. Idilli volt a kép. A Nap lemenőben volt de megállt egy kicsit, mert neki is tetszett. Így ültek egymás mellett tétlenül. Talán örökké így marad minden. Tete egész életében kezével a szájában fog élni, a Vadász sem tud soha nadrágot cserélni, és a Nyuszi szeme nem lát sem világot, sem a Vadászt, sem Tetét többet. Mindhármuknak ugyanez a gondolat járt a fejében, pedig nem is beszélték meg.

          Volt egy kis hiányérzetük, bár ezt megfogalmazni utólag már nagyon nehéz. Az arcukra volt írva, hogy azért van még egy kis remény valahol, de az a valahol nagyon messze van. Később már gondolkodni sem bírtak.

          Lement a Nap, feljött a Hold, és a három lehangolt rokon nem mozdult. Egymáshoz dőltek, elaludtak és bambultak bele az álomvilágba, kérve valamit, vagy valakit, hogy csináljon már valamit, vagy valakit.

          Ez volt a vég, innen nincs tovább. Úgy érezték magukat, mint aki megtalálja a világ végét úgy, hogy nem is keresi.

 

          Aztán reggel lett. Mindig lehet rá számítani.

          És megjöttem én, a Kistehén. Egy hatalmas perec volt a kezemben, amit apró falatokkal majszolgattam. Mosollyal köszöntöttem a rokonokat.

          - Sziasztok!

          A rokonok a meglepetéstől mintha nem is ismertek volna meg, de aki tudott azért visszasziázott.

          - Kértek perecet? - és nyújtottam feléjük.

          Nagyon szerették a perecet. Tetemaci felpattant, kihúzta a kezét a szájából és beleharapott, a Vadász felhúzta a nadrágját és tört belőle, a Nyúl hátrafésülte a fülét, hogy lássa, mi történik, s tört belőle ... a perec meg szépen elfogyott.