hirdetés

Térey János: A ragyogás inkább az enyém, mint Az élőhalottak éjszakája

2018. június 10.

Emberek nélkül a Káli-medence még szebb lenne, de akkor nem volna kinek elmesélni. – A hónap szerzőjét, Térey Jánost Káli holtak című új regényéről Fehér Renátó kérdezte.

hirdetés

Talán ostoba az első kérdés, mégis azokban, akik ismerik a szövegeidet evidensen merülhet fel, hogy miért döntöttél úgy, hogy a Káli holtak nem verses regény lesz, hanem próza? Kérdezem ezt úgy is, hogy más szerzőknél éppen fordítva lenne furcsa.

Nem döntöttem sehogy, műfaji meghatározás a kéziratban nem szerepelt. Nem érzek számottevő műfajbeli különbséget A Legkisebb Jégkorszak és a mostani könyv között, és egyáltalán nem foglalkoztatnak műfaji problémák. Az a kérdés számomra irreleváns, hogy a lap széléig vagy éppen a közepéig ér-e a sor. Azt persze tudom, hogy másoknak könnyebb lesz elolvasni így. Vonzóbb lesz mint papírtárgy, pusztán a faltól falig tördelés miatt, mert ilyenek az olvasási szokások. Szomorú, hogy így van, de így van. Legalább olvasási szokások vannak. Ha verset írok, akkor, persze, naivan, ugyanolyan olvasótáborra számítok, mint drámaíróként vagy prózaíróként.

Mégis, amikor írtad a Protokollt vagy A Legkisebb Jégkorszakot, illetve most, amikor írtad a Káli holtakat, volt-e ebben az értelemben bármi különbség?

Semmi. Harmincéves korom óta használok számítógépet, azóta mindig több dolgot írok egy időben. Esszét, drámát, verset és prózát. Gyakran ugyanabban a fájlban. Egyszerűbb így, mint kalandozni a dossziék között. Aztán idővel minden a helyére vagy a szemétbe kerül.

A Káli holtak olvasásának már a legelején erős benyomás a főhősnek, a színész Csáky Alexnek az a kettős kódolása, ami végig előtérben is van. Egyfelől a kőszínházi jelenléte: egy trianoni díszletek közé rendezett Hamletben játszik például; másfelől egy szubzsáner műfajban való kalandozása: zombisorozatot forgat a Káli-medencében. Ennek a két, meglehetősen extrém projektnek a létrejöttét el tudod-e képzelni a valóságban, a mai magyar kulturális porondon?

Elvileg miért ne lehetne olyan rendezőnk, aki a legnagyobb angol reneszánsz bölcseleti tragédiát, Shakespeare Hamletjét, és egyik legsúlyosabb magyar nemzeti traumánkat, Trianont, egy kereten belül óhajtja megrendezni? Miért pont egy ilyen Hamlet elképzelhetetlen, amikor száz olyan Hamletet láttunk már, amelyben ráismertünk a hazánkra? Például olyat, amelyik stadiont vagy hangoskodó, bárdolatlan urizálást vonultatott föl. A hanyatló, úri Erdélyre miért ne ismerhetnénk rá a színpadon? A Hamlet, mint minden remekmű, elképesztően tágas darab. És olyan sorozatot is el tudok képzelni, amely fenekestül forgatja fel az édent: hány ilyet láttunk már! Így ismerjük meg Csáky Alexet. Nyári idénymunkán találkozunk vele először, és nem az anyaszínházában. Nem véletlenül a Balatonon kezdődik a könyv. Lássuk a főhőst először kalandozni, aztán lássuk, hogy mit gondol „komolyan”, odahaza. Amikor megismered, akkor nem pusztán pénzt keres a Balaton-felvidéken, hanem eleinte hisz benne, hogy valami jó is kisülhet ebből a pannon apokalipszisből, kőkemény magyar problémákat érintő gondolatépítmény és blockbuster lehet egyszerre. Mire belátja, hogy (három pont, spoiler helye), addigra késő, az ő számára biztosan.

Idéznék egy rövidet a könyvből: „ebben az országban csakis az kell, ami rikító. A népszerűségért virítanod kell. Errefelé mindennek kötelező nagyon valamilyennek lennie. Vagy elemien brutálisnak, vagy meghökkentően mélynek, vagy nagyon popnak, nagyon konzervatívnak, vagy nagyon liberálisnak. A Káli holtak ilyen lesz, egyszerre brutális és pop.” Ez a sorozatról hangzik el.

És nem Csáky Alex működéséről, és nem is a mai magyar irodalomról…

És te a saját működésedet, a saját műveid kontextualizálhatóságát, fogadtatását ennek az idézetnek a fénytörésében hogyan látod? Mennyire nyomják meg például az irodalmi terepet vagy „piacot” ilyen típusú elvárásrendek?

Sokszor éreztem úgy, hogy nem azzal hatok, amivel igazán szeretnék. Azt hiszem, sokkal fontosabb versem a James Ensor szponzora voltam… vagy az Interjú Antheával, mint a Magyar közöny, de a politikai kontextusa miatt mégis az utóbbi volt sokkal többször terítéken. Sokkal fontosabb darabom A Nibelung-lakópark, mint az Asztalizene. Az Asztalizene mai és magyar, míg A Nibelung-lakópark esetében sokak számára a szó is nehezen értelmezhető, más részük meg utálja Wagnert, és ezzel az utálatával együtt hozott egy döntést, ami rám is vonatkozik. A Kazamaták például botrányosan indult a Katona József Színházban, és Szegeden is megvolt a maga ellenzéke. Ezzel együtt sem volt képes olyan kíváncsiságot kiváltani, mint a négy nyelvre fordított Asztalizene, amely polgári dráma, szalondráma, társalgási dráma: tehát light. Jelzem, a maga módján szintén kegyetlen darab, csak látszólag rendelkezik lemetszett élekkel. De a késztetést, hogy meg kéne változnom amiatt, hogy kényeztessem az olvasót, nem éreztem soha. Nem írtam soha valamit csak azért, hogy tetsszen. Persze fontos a tudat, hogy tetszik. És természetesen megvisel az a tapasztalás, ha valami nem megy át, ha valamit nagyon nem akarnak érteni. Ha valamit nem szeretnének kódolni, mert kényelmetlen lenne, erre is jó példa a Papp Andrással írott Kazamaták. Ha egy verset azért nem olvasnak el, mert vers, tehát pusztán a tördelése miatt. Az ilyenek bosszantanak. De ezt a regényt is azért írtam, mert jólesett írnom. Eszembe jutott a hős, egy szemtelenül jóképű, huszonnyolc éves színészfiú, aki értelemszerűen nem azonos velem, viszont akit jól el tudok képzelni, hiszen rengeteg kollégáját ismerem, mind a korosztályát, mind a szerepkörét.

Amikor a Térey-olvasó belekezd a Káli holtak című könyvbe, és néhány oldal után világossá válik, hogy a Káli holtak itt egy zombisorozat címe, akkor az váratlan. Meglep ez a szubzsáner, ahogy Csáky Alex fogalmaz. És noha a fenti idézetet is a főhősöd mondja, mégis érdekelne, hogy számodra mit jelent a brutális és mit jelent a pop.

A brutális ebben a kontextusban rámenős kíméletlenséget jelent. Ha egy szélsőséges műalkotás szerzője mesterségesen erősít rá a saját szélsőséges mivoltára. Pop pedig mindaz, ami fülbemászó. Fülbemászó irodalomról is van tudomásunk. Sokáig dúdolod, és öt év múlva nem emlékszel. Ez a könyv nem ilyen. A könyvbeli sorozat a rendező szándéka szerint valóban szeretne nagyot szólni, úgy szeretne nagyot szólni, mint mondjuk a The Walking Dead. Én ezt a sorozatot nem periférikus, válság sújtotta régiókba helyeztem, nem Borsodba vagy Szabolcsba, de nem is a derűs Szombathelyre, hanem a legkedveltebb és, sajnos, egyben „leghájpoltabb” magyar kultusztájra, a Káli-medencébe, amelyben Hamvas Béla fölismerte Árkádiát, és Jancsó Miklós is a világ köldökét a Kornyi-tóban.

Lett itt egy leágazás azzal, hogy említetted a The Walking Deadet. A regény készülése során mi volt, volt-e egyáltalán ebben a műfajban valamilyen edzőtábor?

Kenyeres Bálint rendezővel konzultáltam, ő sok más mellett a klasszikus Romerókat ajánlotta különös előszeretettel, és kapóra jött, hogy akkoriban a Toldi moziban szélesvásznon is megnézhettem Az élőhalottak éjszakája felújított változatát. Hozzám a thriller sokkal közelebb állt kamaszkoromban. A ragyogás inkább az enyém, mint Az élőhalottak éjszakája. És közelebb áll A ragyogás könyvváltozata a Kubrick-féle filmnél, amely más csapásirány és más minőség, mint Stephen Kingé, s a karakterábrázolást, az „izgalomfaktort” vizsgálva nem éri el a prózaként is figyelemreméltó könyv sűrűségét. Az a felejthetetlen Poe-mottó meg a Panoráma szálló inspirálta távolról az én Jégkorszakom báljelenetét a svábhegyi szanatóriumban, Verdi operája mellett. Szóval részemről inkább thriller, mint darabolós, véres, elözönlős horror. De függő nem lettem, és a The Walking Deadből sem láttam többet három résznél. Világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor fél epizód után eldöntöttem, hogy mindez a regényemben csupán vendégszereplés lehet.

Merthogy a regényben nem is akármilyen zombikról van szó. Az ő feltűnésük tulajdonképpen a Káli-medence múltjának a bosszúja. A helyiek vissza akarják venni a földjüket. Kap az egész egy erős történelmi keretezést.

A Káli-medence az a táj, ahol találkozik Isten munkája a teremtményeivel, ahol az ember a tájhoz méltó tevékenységet űz, megfelelő infrastruktúrát hozva létre. Általában. Legyünk őszinték, emberek nélkül a Káli-medence még szebb lenne, de akkor nem volna kinek elmesélni.

Visszatérnék oda, ahol a brutális és pop idézet véget ért, mert így folytatódik, és fordul mintegy az ellentétébe: „számomra mostantól az az érdekes, ami nem nagyon durván valamilyen”. Mintha épp a fentebb adottnak tételezett elvárásrendekkel számolna le Csáky Alex, ezáltal akár a saját láthatóságát is kockára téve.

Nekem Csáky arról beszél, tudunk-e nemet mondani. Ez a napi gyakorlatból ismerős. Örülsz, ha száz felkérés tíz százalékának van értelme. Jön egy évforduló, és erre az évfordulóra te gondolj valami szépet Mikszáth Kálmánról vagy Takács Zsuzsáról. Te ugyanazt gondolod róluk évforduló nélkül is, és nem létezik „évfordulós ihlet”. Én hiszek az időzítésben meg a belső késztetésben.

Tehát te ennek a Csáky-féle művészi hitvallásnak a második felével tudsz azonosulni, hogy számodra az az érdekes, ami nem nagyon durván valamilyen.

Igen. Amit Magyarországon kísérletező, alternatív, independent, avantgárd, sőt elborult művészetnek hívnak, az Hamburgban vagy Moszkvában régóta mainstreamnek számít. Meg Bukarestben és Ljubljanában is. A kolozsvári Rosmersholm, amit én messze a legjobbnak tartok az elmúlt év magyar nyelvű színházi produkciói közül, Pesten kísérleti színház sem lehetne, mert egyszerűen nem jutna el a bemutatóig. Nagyon izgalmas volt látni, hogy vendégjátékként a Vígszínházba elhozva micsoda értetlenséget váltott ki, és milyen rajongást másokból. Pedig azt gondolhatnánk, hogy Erdély és Budapest nem két különböző bolygó.

És ezek között a helyek között lehetne is szellemi együttműködés, közösség. A regény végén van is egy mondat, ami rímel erre: „alapvetően semmit sem tudunk kárpáti és Kárpátokon túli szomszédainkról, azon kívül, hogy knédli, burek, zsurek vagy éppen miccs.”

Hasznos Prágát a sörtúrák mögé pillantva is megismerni. Mert a turistatempó nem segíti egymás megismerését. Ahhoz tényleg élni is kell egy kicsit máshol. De engem az átlagértelmiséginél jobban köt az anyanyelv Budapesthez. Belgyógyászként vagy tájépítészként mozgékonyabb lehetnék. Gyakran szoktam is utazni, de soha nem töltöttem két hónapnál többet egyfolytában külföldön.

A kőszínház és/vagy zombisorozat ízlésfeszültsége, amit az imént már feszegettünk, mintha Csáky Alex karakterének lényegéhez tartozna. Határmezsgyén áll, akár az élőhalottak. Állandóan oszcillál. Városi lét és vidéki nosztalgia, anemoia. Hétvégi apaság. Siker és bukás. Kaland és kapcsolat.

Van egy valódi káli nagypapája, van köze a tájhoz. Őt nem kivezénylik ide, mint egy hadjáraton, hanem a nagypapa szülőfalujába, Monoszlóra is tart, és nem csupán a medence bazaltkövein csücsülve képes megélni a magyarságát. Megvan neki egyrészt a Hamvast olvasó, intellektuális, pannon énje, másrészt a Hamvast azért kritikával illető, a reflektálatlan Káli-imádókat sznobnak vélő pesti attitűdje is. És megvan a vagány énje, szeret tetszeni, és szeret jól kijönni a helyenkénti kurválkodásból. Látni ezt a magyar színház világában. Van annyi reklámfilm, amennyiből még visszajöhetsz büntetlenül. Tehát ebben a könyvben leginkább az arányérzékről van szó.

Az arányérzékhez pedig nagyon szorosan kapcsolódik a hiúságnak a kérdése is, a láthatóság fétise.

Senki nem üzemeltet Facebook-oldalt szeméremből. Ha szeretnéd megmutatni magad, közösségi média nélkül nem létezhetsz. A fizetős hirdetők miatt előnyösebb, ha félmillió követőd van, de a szép szám a megszenvedett, őszinte ezerötszáz is. Ha a magyar kultúra megjelenési helyeire gondolok, sajnos azt kell mondanom, hogy a reprezentáció gyakran kitakarja a valós teljesítményeket. Nem a legjobb magyar írók a legláthatóbbak. Nem szeretnék magasirodalmi dömpinget, ugyanakkor azt sem szeretném, hogy ne hallhassam, ne láthassam eleget Nádas Pétert. Nádasnak vagy Krasznahorkainak komoly tábora van, amit a számok alapján mégsem érdemes összehasonlítani Vass Virág vagy Oravecz Nóra táborával, és ez jól is van így. Caramel, netán Hosszú Katinka táborával sem összehasonlítható a fan klub, és ettől még Hosszú is, Caramel is nagyon is a helyén van, és mi is komolyan vehetőek vagyunk – akár tíz-húszezer példány alatt is.

Ezek ugyanakkor összemérhetetlen ágazatok. A közegtudat annyiban azonban fontos, hogy a szövegeid legtöbbször mintha egy választott közeg mélyanalízisét és kritikáját adnák. Ez igaz az Asztalizenére vagy a Protokollra, utóbbiban a diplomáciai közeg kerül kés alá. A Káli holtak közege pedig a tágan értett művészértelmiségi kaszt, amihez a saját közönsége is hozzátartozik. És felmerülhet a kulcsregényként olvasás lehetősége is, mert éppen azt karcolod nagyon erősen, amelyiknek magad is része vagy. Most ismerünk először igazán magunkra. Vastapsoló premierközönség, repertoárgyártók, és újra és újra ugyanazzal a recepttel dolgozó írók.

Ez valóban művészregény. Ha tetszik, irgalmatlan önkritika is. Nem szándékszom bántani senkit, de be kell látnunk, hogy lélegző figurát csak eleven közegből válogathatsz, azaz gyúrhatsz, „állíthatsz össze”. Nem a kollégáim vagy az alkotótársaim paródiáját nyújtom, hanem bizonyos kulturális jelenségek vagy életbeli megnyilvánulások kiüresedésére, nevetségessé válására világítok rá. És ha négy összetevőből rakom össze az alakomat, akkor négyből. Akkor is csak az egyik elemére fogsz figyelni. Például az önsajnáltató diktatúraprózára. De ez csak egyetlen szegmens a magyar kulturális piacról, amit nem is kapcsolok egyetlen szerzőhöz. Vagy ott a másik sláger, a mélyszegénységpróza, Dunajcsik Mátyás szép szavával: nyomorpornó. Én a hatásvadászatot humanista felhangokkal sem kedvelem. Ugyanakkor én is hatni szeretnék, mint minden írótársam, de igyekszem nem olcsó eszközökkel tenni ezt. Hogy mi olcsó és mi nem olcsó, azt mindenki a saját ízlése szerint választja meg.

Annak következtében, hogy ennek a könyvnek a közege a te természetes élőhelyed, mire számítasz, akár a személyedet, akár a könyvet illetően?

Sosem jósoltam magamnak semmilyen fogadtatást, ma sem fogok. Mivel sok közelálló ember szerzett tudomást arról, hogy ez a könyv „rólunk szól”, sokan lesznek rá kíváncsiak. Sokan fognak még jobban szeretni, és sokan fognak egyáltalán nem szeretni, ha elolvassák. Ez mindig így volt. Mivel művészközegben játszódik, nagyobb esélye van eljutni művészolvasókhoz, meg az ő közönségükhöz. A Protokoll esetében föl sem merült, hogy ez a könyv beférkőzhat a „valóságos” Külügyminisztériumba, mégis nagyon sokan elolvasták ott, mesélték. Így ismerkedtem meg például Prőhle Gergellyel, a külügy akkori helyettes államtitkárával, aki ma a PIM főigazgatója.

Az értelmiségi sekélynek, a megújuláshiánynak, a rutinnak és az intézményeknek is a kritikája ez a könyv, de épp ezáltal talán benne van a közeg auratisztításának is a szándéka.

Értük haragszom, nem ellenük. Csáky Alex küzd a kőszínházi közeggel, de mégsem megy el szabadúszóként függetlenek közé játszani. Lehet, hogy amit most kurválkodásnak hívunk, az fog folytatódni, és pár év múlva szinglifilmekben fog játszani. Most még ez a „kilengési mutató” egy egészen normális határon belül van. Ha láttál már közszereplőt, aki egy nyilvános hely mosdójának tükrében saját magát fotózza, akkor mindent tudsz erről a közegről.

Csáky persze küzd az elitértelmiségi közönséggel és közeggel, de küzd a piac által motivált, a kattintások által motivált közeggel is. Mennyiben tekinthető azonosnak ez a két elvárásrend és közeg?

Az a vicc, hogy Magyarországon kéznyújtásnyi közelségben van a kettő. Nagyon sok a polihisztor, aki egyszerre író meg költő meg képzőművész meg rendező és megmondóember és politikai aktivista és fotográfus. És mindenben hoz is egy egészen tisztességes minőséget. És semmi nem üt igazán szíven mindebből. Sok az univerzális zsenink. Hogy mondjak tiszta minőséget: Keresztes Tamás valódi színészóriás. Ha rendezni fog, az sem fog meglepni minket, és rendezzen is, kívánom neki. De nagyon kevés az ilyen világosan azonosítható minőség. Aki tetszik az embereknek, azt minden formában és minden csatornán látni szeretnék. Főzőműsorba hívnak, és te szerepelsz a Füles Magazin címlapján. Egyszerre leszel kőszínházban főszereplő, meg független színházakba is bekukkantasz, és forgatnak veled nyáron három nagyjátékfilmet, egy nagyon kommerszet, egy kicsit kommerszet meg egy művészfilmet. Ezt mind nyújtanod kell, ha Magyarországon sztár szeretnél maradni. Mondanom sem kell, nem irodalmárként kíváncsiak rád, hanem vélelmezett közszereplőként. Magyarországon a színész akkor igazán ismert, ha egyúttal popsztár is. Ezt a kínlódást szerettem volna megmutatni: utálok interjút adni, utálom, ha fotóznak, és mégis interjúkat adok reggeltől estig, és folyamatosan fotóznak, és közben valósággal fölrobban a fejem, ha figyelmeztetem magam az elvégzendő teendőimre.

Én már ezeket az ízlésdilemmákat politikának tekintem, de van, amikor konkrét politikai vonatkozásai vannak az interpretációknak. Idézek megint a regényből: „Nem azért ünnepelnek valamit, mert jó, hanem mert valamilyen ügyet képvisel.” Ügyet képviselni és ugyanakkor jónak lenni viszont talán mégsem áll kizáró ellentétben.

Szerintem sem. De ha vékony művet hozol, amit azért dicsérnek meg, mert bátor vagy a barikádon, az kínos. Amit még kiemelnék, az a személyiség hatása. Ha vonzó személyiség vagy, nem kell szépnek lenned, nem kell jónak lenned. Vonzónak és kívánatosnak kell lenned, Marika néni számára ugyanúgy, mint a belvárosi értelmiség számára, és itt politikai előjel nélkül mondom a belvárosit és az értelmiségit. Ha mindezt nyújtod, az gyakran feledteti a valós teljesítményedet. Alföldi Róbert tevékenységét mindig szimpátiával kísértem, de a közönség számára immár megítélhetetlen elfogultság nélkül, annyira telítve van politikával. Én színésznek és rendezőnek gondolom őt, nem politikai aktivistának, közéleti affinitása mégis kétségtelen, és mindezek tetejébe celeb is, ha akarja, ha nem. Az elmúlt egy évben színészként és rendezőként kísértem a pályáját, és hírekből értesültem a többiről. De az biztos, hogy az átlagos magyar számára ő a Robi a tévéből. Nem akarom bántani a Marika nénit, de valószínűleg nem tud öt híres szerepet vagy öt bármilyen rendezést felsorolni Alfölditől.

Talán, mert Marika néninek más a szocializációja, a lehetőségei, legfőképpen a rendszerszintű különbségek miatt, és ebből eredeztethető a hozzáférése is…

Vegyük a szombathelyi színházból a Volponét. Alföldi rendezte 2017 tavaszán. Nagyon sokáig esélyes volt az idei POSZT-részvételre. Jordán Tamás a főszereplője. Szerinted hány néző van, aki ebből arra fog emlékezni, hogy Ben Johnson, Volpone? Arra fog emlékezni, hogy Alföldi Robi rendezett valamit, amiben játszott a Jordán, aki ágyban fekvő beteg a darabban, és a fogához verte a garast? Tudom, hogy ez száz éve is így volt. De én azért ültem be a Ben Johnsonra, mert végre nemcsak Shakespeare. Ha már angol reneszánsz, én szeretném, hogy Marlowe is legyen magyar színpadon, meg Middleton, akit játszottak is Nyíregyházán, és csak azért nem én fordítottam, mert a válogatás mellé nem vállalhattam el ezt a jóleső fölkérést is. Minden illúziómat még nem vesztettem el.

A közeg iránti kritika egyik ütközéspontja tehát, hogy a hősöd szerint a politikai elkötelezettség motiválja a művészi interpretációt: „Amitől még a falra mászom: >>Csángó mester faragta, ez a mi fétistárgyunk<<. Ugyanígy: >>A holokausztról szól, tehát csakis remekmű lehet.<<”.

A magyar közgondolkodásnak a mételye ez a megbélyegzés – pro vagy kontra. Mintha a művészi cselekedetnek csupán politikai mozgatórugója lehetne. Mintha az ember csakis társadalmi lény lenne, és nem biológiai lény is egyszerre. Ez a legbántóbb számomra. Hogyha egy közösséghez tartozol és annak karizmatikus tagja vagy, akkor ez a közösség bármivel együtt elfogad. Jó, mert jó tartozni valahová. Viszont a kudarcodat ugyanúgy ünneplik, mint a remekműveket, és ez nem hasznos feedback. A premieren a barátaid néznek, utána meg jön a bérletrendszer. Ha valamit nem tesznek bérletbe vidéken, akkor biztos lehetsz benne, hogy azt meg akarják buktatni.

Ennek a politikától jobbról is és balról is ostromolt középnek még ingoványosabbnak látszik a pozíciója, és most már kívül vagyok a regény terén. Te például többször beszéltél kultúrpolitikai ügyekben is a párbeszéd szükségességéről. De a mai magyar kulturális terepet lehet-e ugyanazokkal a fogalmakkal leírni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt: szekértáborok, megosztottság, párbeszéd? Annyiról van-e szó csupán, hogy a másik irányba leng ki az inga, ahogy szól egy másik közhely?

Mundruczó Kornél barátom már tíz éve is azt mondta, hogy permanens polgárháborúban élünk Magyarországon. Én akkor vitatkoztam vele. Ma már nem vitatkozom. Számomra evidencia, hogy van párbeszéd. Az én elvem az, hogy szóba kell állni. Valakit démonizálni sokkal könnyebb, mint megérteni a valódi indítékait. Ámde kis magyar gyűlöletkultúránkba beleállni, a szakmai kapcsolatok általános erodálódásába beletörődni nem szeretnék. Arra törekszem, hogy az általam írt könyvek eljussanak az olvasóikhoz. És ez csakúgy sikerül, ha mindenhova elmegyek, ahová hívnak. Ha Pátyra hívnak vagy Balmazújvárosba, akkor oda megyek, ha Kairóba, New Yorkba vagy Szentpétervárra, akkor meg oda. Nem válogathatom meg az olvasóimat pártállás alapján. Ha a KMTG-nél [Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. – a szerk.] vannak valóságos olvasóim, akkor szeretnék a szemükbe nézni, és szeretnék úgy ítéletet mondani a KMTG-ről, hogy láttam a tele padsorokat. Tudom, mivel jár, mert elmentem, amit egyenes adásban be is jelentettem, a közösségi média ítélőszékét is vállalva. A KMTG létének a fogadtatás ellenére sem örülök, ahogyan semmilyen kormányzati hátszéllel támogatott művészeti monopóliumnak vagy megélhetési kényszerképződménynek. Ha meg is volt a valódi szándék a Nonprofit Kft. és a írószervezetek között az egyeztetésre, az láthatóan villámgyorsan megfeneklett.

Akkor nyilván nem teszel egyenlőségjelet a József Attila Kör meg a KMTG közé, mert látod a méltánytalanságot, az alul- és a szétfinanszírozást.

Hogyan is tehetnék? Látni ezt a bődületesen aránytalan finanszírozási rendszert – az egyik összeg a másiknak több, mint ezerszerese – fölháborító, és semmiféle kétséget nem hagy a pénzosztó szerv marginalizálási, kiradírozási szándékáról. Az eleven magyar kultúra B-listázásáról meg a Szabad Nép hangvételét idéző denunciálgatásokról, komisszári ostorcsapásokról nem is szólva.

Mégis azt mondod, hogy hiszel abban, hogy lehetséges a párbeszéd.

A párbeszédben hiszek, de a hídember szerep mostanra ellehetetlenült. Nem lehetsz hídember ebben az országban, akkor sem, ha komolyan vesz a KMTG vezérkara meg a JAK vagy a FISZ néhány meghatározó szerzője. Mindez mára illúzióvá vált, tíz éve nem ezt mondtam volna. Kinek ne esne jól, hogy elfogultság nélkül olvassák a könyveit? Ki vagyok én, hogy az olvasóimat diszkrimináljam? De ha két művészakadémiánkra gondolsz, olyan ijesztően nagy a kvalitásbeli különbség, emberi minőségben és a művek értékében is, hogy egyszerűen nem tehetsz egyenlőségjelet. Jegyezzük meg nyomatékosan, engem egyikük sem hívott soha, hogy csatlakozzam. Én a művészi teljesítményre meg – Nádas szavával – az emberi állagra figyeltem mindig, és sohasem voltam állással, ingatlanokkal, vagyontárgyakkal csábítható. S közben számomra is minden év szűkülést jelent, például pályázatokban. Hogy kivel ülök le, kivel tárgyalok, minek van értelme. Viszont a mozgásszabadságomat továbbra is fönntartom.

Ha viszont mint intézményre nézel rá a két szervezetre, a JAK-ra és a KMTG-re, akkor nem csupán ezt a méltánytalan finanszírozási arányszámot látod, hanem a területfoglalást is, az indokolatlan és ki nem érdemelt kurátori helyeket, az ellehetetlenítést. Lehetséges-e így és továbbra is a párbeszéd talaján állni?

Abszurd, hogy azonos hivatást űző emberek ennyire különböző esélyekkel indulhassanak ugyanazon a pályán, s hogy érvényesülésüket ne a tehetségük biztosítsa, hanem a kapcsolati háló. Azt is gondolom, hogy ez a modell hosszú távon nem fönntartható, mivel mindennek a szakmai presztízse nulla. A protekcionizmus és az urambátyámság légkörét nem kedvelem. Meglesz ennek a térnyerésnek a böjtje előbb-utóbb. A sok szépen fölépített, gondosan gründolt kulturális monopólium, ha bedől, többet is fog maga alá temetni, mint a saját létrehozóit. Lehet, hogy nagyon sokára, de az is lehet, hogy holnap.

 

(Fotók: Valuska Gábor; az interjúban található képek 2018. június 7-én készültek a a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Margó Fesztiválon, Térey János Káli holtak című regényének bemutatóján. A szerzővel Veiszer Alinda beszélgetett, a regényből Trokán Nóra és Patkós Márton olvasott fel részleteket.)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.