hirdetés

A regénybeszéd nehézségei

Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén – esszék a regényről, Műút könyvek, 2013

2013. szeptember 21.

Sándor Iván egyszerre tesz pontos irodalomtörténeti megállapításokat („A történelmi és a nem történelmi regény nálunk elválaszthatatlan.”), és fordul nagy figyelemmel a történelem személyiségre gyakorolt hatásának irodalmi megnyilvánulásai felé („A regényforma: a külső és belső világokat még összekapcsoló nagytörténet.”). - Szöllősi Barnabás kritikája Sándor Iván Hajózás a fikció tengerén című esszékötetéről.

hirdetés

Annál a kérdésnél, hogy ki olvas ma regényt, s kinek ír a recenzens egy könyvről, még zavarbaejtőbb azon gondolkodni, hogy ki olvas ma esszét, s kinek ír a recenzens egy esszékötetről. Nem beszélve a speciális helyzetről, amikor az összegyűjtött tanulmányok mind a regényről szólnak. „Mint aki zuhanás közben olvas önmaga zuhanásáról.” (Rocinante nyomában)

Sejthetően a regény olyan műfaj, amely nemes öncélúságból születik és „önmagát írja”, s noha végső értelmét csakis az olvasóban nyerheti el, írójának nem feltétlenül kell a fikció tengeréből a felszínre buknia. Még a regényről való beszéd is megengedheti magának, hogy ne lépjen az irodalmi problémák körén túl. Ám ha a regényről való beszédről kell beszélni, már megkerülhetetlen a nyers kérdés: ennek mégis mi értelme van?

Sándor Iván esszéi, ha nem is a fenti kérdésre adott közvetlen válasszal, szerencsére segítenek a szorult helyzetbe jutott recenzensen. Már az a tény is bizalomra ad okot, hogy egy hozzá hasonlóan jelentős szerző egyáltalán szükségét érzi annak, ne csak írja regényeit, hanem beszéljen is róluk. Ez az attitűd eleve feltételezi, hogy az alkotó ember számára nem közömbös művének hatása a befogadó közegre, sőt mint Sándor esetében látjuk, író létére sem szűnt meg olvasó maradni.

Hajózás a fikció tengerén című kötetének első részébe (Regényutazás) olyan tanulmányokat válogatott, melyekben főként a tizenkilenc-huszadik század legnagyobb regényírói teljesítményeit vizsgálja különböző nézőpontokból. Személyes kánon körvonalazódik az esszék nyomán, amelyben a legelőkelőbb helyet Cervantes, Flaubert, Proust, Joyce, Kafka, Woolf, Musil, Broch, Bulgakov, Beckett, Borges; magyar szerzők közül Móricz, Kosztolányi, Ottlik, Bibó, Hamvas és Mészöly foglalják el. Ám a könyvben mozgatott műveltséganyag jóval nagyobb és szerteágazóbb annál, semhogy az előző felsorolás hiánytalan maradhatna. Ugyanakkor a vizsgálódás nézőpontjai olyan erős és lényegi kérdésfelvetéseket tartalmaznak, hogy gyakran önmagukban érdekesebbek, mint a könyvek, amelyeken keresztül Sándor a választ keresi rájuk. Szövegei ettől válnak valódi esszékké, melyek írójuk alkatához igazodva teremtik meg önmaguk belső szabályait („Mindenkinek a maga «parafázott falú» szobája.” -- A (poszt)modern regény újdonságai), akárcsak a legjobb regények.

A Regényregényben például azzal foglalkozik, egyáltalán érvényes forma-e manapság a regény: „valóban koporsót állunk-e körül, vagy a regény történetében korántsem egyedülálló változás szereplői vagyunk?” Önálló feleletet kíván adni erre a kérdésre („A regény világhelyzete ma: a változó-önreflektáló szenzibilitás.”), ám nem fél segítségül hívni mások gondolatait sem: „Huizinga már rámutatott arra, hogy amit a művészi formákban annyian az új beköszöntésének tartanak, az nem más, mint a búcsúzás egy-egy variációja.” Máshol (A történelem [regény]beszédes némasága) több irányból szálazza szét fikció és történelem egymásba gabalyodó fonalait. Egyszerre tesz pontos irodalomtörténeti megállapításokat („A történelmi és a nem történelmi regény nálunk elválaszthatatlan.”), és fordul nagy figyelemmel a történelem személyiségre gyakorolt hatásának irodalmi megnyilvánulásai felé („A regényforma: a külső és belső világokat még összekapcsoló nagytörténet.”). Ugyanakkor még egy ilyen szigorú értelemben vett szakmai témát is személyesen dolgoz fel, amikor leírja, milyen élmény segítette a Századvégi történet megírását: „a mindennapi emberi tapasztalatok narratív jellegűek, az elbeszélés előbb tapasztalat, s csak azután irodalom.”

Sándor Iván tiszteletet parancsoló kora ellenére láthatóan kötelességének érzi nemcsak azt, hogy tisztában legyen a legkurrensebb irodalomelméleti problémákkal (A [poszt]modern regény újdonságai), hanem azt is, hogy a legfiatalabb irodalmárok véleményét is jól ismerje a témáról. Mindez persze megintcsak nem azt jelenti, hogy a főkérdésre ne adná meg saját szuverén válaszát: „Van olyan történet, amely történet. Van olyan, amely a nyelv megtörténése. Van olyan, amely történések laza sorozata. Van olyan, amelynek a nem-történés adja a feszültségét. A mítoszok porladásának felismerése is lehet történet.”

Olvasás és írás kapcsolatával legmélyrehatóbban a Rocinante nyomában című esszéjében foglalkozik. Idézi Virginia Woolf olvasásról szóló érzékeny emlékét, majd ehhez hasonló radikális megállapításokat tesz: „Az olvasónak a regényhez való kapcsolata ma már inkább munkakapcsolat, semmint örömkapcsolat.”, „A görög-római kultúra nem volt regényolvasó kultúra.” Mindezzel mintegy deklarálja, nagyonis kevés írótársára jellemző bátorsággal, hogy sem munkáját (regényírás), sem szenvedélyét (regényolvasás), s így átvitt értelemben önmagát sem tartja nélkülözhetetlennek az emberiség számára. „Cervantes és a nőolvasók, a XIX. századi regény és a polgárolvasók, a Proust-Joyce-Kafka-Musil-Broch-Beckett-Borges vonulat és az elitolvasók egymást hívják elő, tartják életben, együtt, egymást feltételezve építik be a másikat a korszak «kulturális génjeibe».”

Mintha ez a súlyos belátás és a lemondás lebegtető ereje tenné lehetővé, hogy az eddig inkább szakmai jellegű szövegek helyét átvegyék a személyesebb hangütésű műhelynaplók. A Lánc, lánc, eszterlánc... című fejezet darabjai jórészt egy-egy Sándor-regény keletkezéstörténetét, az írása idején fogant gondolatokat, vagy befogadásának kalandos útvesztőjét mutatják be. Ebből is látható, hogy a mostani kötet gondos válogatás eredménye: az esszék sorrendjét nem publikálásuk időrendje határozza meg, hanem a bennük fölvetett problémák egymáshoz kapcsolódása. A regény jövője talán választ ad a Semmi sem tilos, „csak a hamisság és a csalás”-ban fölmerült kérdésre, ám ezen keresztül újabb problémába ütközünk, amellyel majd a Regényszinopszisok 2080 foglalkozik, és így tovább egészen A hetedik séta a fikció eredejébenig.

Ha a Rocinante nyomában szakmai, akkor a Belépni a beléphetetlenbe a legintimebb módon beszél írásról és olvasásról. Sándor Iván kíméletlen alapossággal tapogatózó mondatai azt beszélik el, az élet miként hívja elő a fikciót, s a fikció milyen hatással van az életre. „2002. november tizennyolcadikán a szitáló esőben elsodor egy kerékpáros a Bem rakparton.” Ez a hétköznapi esemény eleveníti fel az íróban az ezerkilencszáznegyvennégyes Óbudai Téglagyárba tartó menetelés emlékét, amelyből Követés című regényét írja. A regénynapló a legjobb krimik izgalmával követi végig a mű keletkezését; a mottóválasztástól kezdve a helyszíni kérdezősködésen, könyvtári kutatáson, túlélőkkel való véletlen találkozásokon-beszélgetéseken, utazás- és olvasmányélmények leírásán át jut el egészen a megjelenésig. Már következő írásába merül, mikor váratlanul telefonon jelentkezik egy olvasó, akiről kiderül, hogy egyúttal szereplője is a könyvnek: „Sonja a Követés Verája.” Sándor egy tűzszerész óvatosságával járja körül valóság és fikció ténylegesen élet- és robbanásveszélyes egymásbacsúszását. „Köszönöm... / Ez volt az első szava. / Úgy mondta csendesen, némi alázattal, hogy a hangjában megláttam a tekintetét.” Sonja hálája többek között annak szól, hogy valaki helyette végre beszélni tudott. „Férj, három gyerek, öt unoka... soha, egyiküknek se” mondja az olvasó, s „A szöveg, érzem, elvégezte (volna) a feladatát?”, kérdezi az író.

Noha Sándor Iván irodalmi, történelmi, társadalomtudományi, művészettörténeti és filozófiai műveltsége zavarbaejtően nagy, tudását nem olvasóinak frusztrálására, hanem segítésére használja. Mikor szakmai kérdéseket érint, nem visszataszító művi bonyolultsággal teszi, és nem érheti az a vád, hogy a könyvek erdején át ne látná magát az életet. Az esszének amúgy is éppen az a sajátja, hogy minden művelője egyéni szabadsága szerint tágíthatja határait. Sándor Iván írásain meditálva pedig teljesen érthetetlen, miért tekintik itthon az esszét kizárólag szakmai, olvasóidegen műfajnak.

(Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén – esszék a regényről, Műút könyvek, 2013.)

Szöllősi Barnabás:

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.