Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Kerber Balázs egyetért evvel a titulussal, amivel ma déltájban találtam őt megilletni az ablakban ülve, azon tűnődve, hogy miért is szeretem különösen az ő verseit, a hangját, miért jut egy idő óta elsőként ő az eszembe, amikor a legfiatalabb kortárs hazai költészet kerül szóba társaságban, vagy akár a magányomban, talán még a legmagányosabb magányomban is. Amelyben nem szokásom hangot sem adni, sem kapni, azaz elfogadni olyat, amely valami reménynek adna hitelt, szóval nem szeretek olyan hangot kapni, amely már a reménynek adta oda magát. És valamiért a Kerber Balázs verseit ismeretségünk kezdete óta mentesnek éreztem az ilyen árulástól, árulkodástól, álságoktól, álságosságoktól. Az ő verseinek a lírai énje egy pillanatra sem okozott kínos perceket nekem: felszívódott a versek saját véráramában, mondhatni maga vált vérévé-táplálékává a verseknek, illetve a szavaknak, hiszen a szavakon múlik elsősorban a vers, hogy azok milyen erőnlétben találnak magukra és egymásra a versben. Mert a versben, az esetenkénti látszat ellenére, nincs helye érvelésnek. Ott nincs az, hogy többet ésszel, mint erővel. Nincs rá idő, mivel a vers közvetlenül az idővel mérkőzik meg, az úgynevezett szabadvers még inkább, mint amit időmértékesnek nevezünk. Kerber Balázs, és ebben a fiatal Weöres Sándorra emlékeztet, élvezettel játszik az időmértékes formákkal, helyenként az ilyen formák leleményesebbé teszik őt a képalkotásban is, a jelenetezésben, de a nyitott formákban izgalmasabbak a tudatos, önreflektív fordulatai. Kockázatosabbak.

Ugyancsak Weöresre emlékeztet a koboldossága is, félálomszerűsége, amely a gondolatokat gond-kísértetekké, gond-figurákká transzformálja, ekként parodizálva a gondviselő  (lírai) ént, ismétlem, önkéntelenül, és mégsem reflektálatlanul.  

Nem tudom, ismeri-e és mennyire ismeri, ha ismeri Balázs Plilinszky nagyszabású versét, az Apokrifet, mindenesetre, ahogy itt az idézett verstöredékében előadva fokozza semmitmondását, majd alvását, hangoskodását s végül álmodását, a záró kijelentéssel, az mintha Pilinszkyt figurázná nem is annyira ki, mint tovább, elkoboldosítva azt a lírai ént is, aki a hallatlan nagyversben kikönyökölve a szeles csillagokra jut arra a (rezignált) következtetésre, hogy neki nincs is szava. Igaz, Kerber lírai énje nagyon különbözik Pilinszkyétől, aki szándéka és hite dacára is az énjükkel-hübriszükkel küszködő, és nagyrészt hasztalanul küszködő nagyságok közé tartozik, olyanok közé, mint Ady vagy József Attila, Füst Milán, s akikhez Kerbert biztosan nem hasonlítanám, már pusztán a habitusa miatt sem.

Íme, egy felhőtlenül vidám, hibátlan mélységélességű kép a Téli hexaméterekből:

Ezt igen, ezt akár Weöresnek is tulajdoníthatnám, de szó sincs róla, hogy Weöres-utánzatnak érződnék, egyáltalán nem: hanem ugyanúgy egy habitusból, egy ab ovo rezignált természetű habitusból, de korántsem mélabús lélekből előtáncoló jelenetnek hat, angyali humorát abból is nyerve, hogy a lírai alany kék pizsamában látja magát kitekinteni a (téli) útra; mert ez a humor, amit fentebb koboldosnak mondtam, közelíti az ironikusat, de nem lép bele abba a trópusba; csupán valami gyermeki rezignáltság (bölcsesség) révén idézi meg az ironikus – mondjuk a rezignáció lovagi – szellemét. Úgy képzelem, hogy a lírai alany valóban kék pizsamában szemlézi a kinti téli világot, ám ahogy ezt szóvá teszi, hozzáfűzve a külső látványhoz, az mégsem annyira az én behatolását eredményezi a külső valóságba, tehát nem a tragikus aspektust, a hübrisz-kockázatút exponálja, hanem annak egy hallatlanul bájos, szívszorítóan ártatlan paródiáját. Ráadásul a mondat első felében a grammatikai (tehát megint nem a beszélői, még csak nem is a tudatosan költői) intenció olyasmit sugalmaz, egy olyan vízió-érzetet, mintha az ablakot a kék pizsamában ott termett lírai én töltené be, töltené meg kék színnel, s emígy az árus is meg a kőműves is ennek a kéknek az égboltja alatt lépdelne, ám ez annyira csak érzékien és nem észleletileg hatja át az olvasót, hogy a jelenetnek csupán a humorát-báját „veszi le”, s csak tüzetes elemzéssel bukkanhat rá egy ilyen „apróságra”, amely jelölési tippet ajánlhat a hatás forrására. A talány persze eztán is talány marad, hogy is ne maradna az, ha egyszer fogalmunk sincs a kezdetekről, azokról a kezdetekről sem, amelyek velünk kezdődnek el, elvárva tőlünk, hogy mi is kezdjünk velük valamit.  

Ez pedig már egy rafináltabban elszánt, koncepciót sem nélkülöző fragmentum, azért idézem, mert a Kerberre annyira jellemző vertikalitás, amelynek csak véletlenszerűen adódnak kisebb pihenő-fordulói, ebben az esetben már horizontális szinteket is feltüntetnek, s ettől izmosabbnak érzik a versjelenet, amiben persze közrejátszhat a kézipumpával meghajtott zseblámpa fénye is, a kézfogás férfias ereje és melegsége, hiszen a lámpát nyilván ugyanaz a kéz pumpálja, amely ráirányítja a helyiség tárgyaira, szegleteire stb. S amely mozgástól viszont megbolondulnak, egymásba bolondulnak az említett szintek, vízszintesek és függőlegesek, hogy végezetül a mozdulatok és cipők táncának csereberéjével szívódjanak fel. Bizony, ez is a koboldok tánca, meghajtva a kézipumpás lámpással – válaszul mintegy a pergő takarómintás kérdésre: mi mindennek hol mindenütt a helye?

Az izomzat tehát nem száműzi a Kerber-költészetből a koboldokat, nem oszlatja el, csak némely táncmozdulatokba hagyja felszívódni őket, hangsúlyozom, a mozdulatokba. Hogy azokban oldódjanak fel, ideiglenesen.