hirdetés

A rossz mondatnak nincs bocsánat

2010. február 11.
A kolozsvári Koinónia kiadó jelentette meg Upor László Majdnem véletlen című, Tom Stoppard fokozatos megközelítése alcímű kötetét. Ott jártunk a könyv bemutatóján, a budapesti Írók Boltjában.
hirdetés

Folyamatosan érkezik (kapaszkodik föl) a közönség az Írók Boltja karzatára, négy óra után pár perccel már kb. annyian vagyunk, ahányan elférünk, mondhatni telt ház van, ami negyven-ötven embert jelent – kezdődhet az előadás. Könyvbemutatót hirdettek ugyan, de hamar kiderül, igazi színházzal készült a dramaturg foglalkozású szerző, Upor László. Színészekből (Botos Éva, Fekete Ernő), színész-rendezőből (Máté Gábor) és debütáló amatőr színészből (prof. Kállay Géza) álló alkalmi társulatával „stílusban tartja” e délutáni 60 percet, mely a regényíróból majdnem véletlenül (s valószínűleg szerencsére) drámaíróvá lett Tom Stoppardról szól.
A szövegkönyv szerint Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója lép először a publikum elé, rövid konferanszában megemlítetve, hogy még a kiadó előző vezetője, a színházi szakértő Visky András indította azt az igényes színháztudományi sorozatot, melybe e kötet is szépen illeszkedik. A szerző bemutatja a könyvéből és egy Stoppard-darabból felolvasó közreműködőket, majd Kállay Géza irodalomtudós, a kötet szerkesztője veszi át a szót rövid időre, csak míg megkérdezi Upor Lászlót, hogy Tom Stoppard volt-e valaha színész is. Nem volt, tudomása szerint – így a válasz, s innentől idézünk, majdnem szó szerint: Egyik fia viszont vállalt egy néma szerepet a papa Árkádia című darabjának legutóbbi előadásában. Tény az is, hogy id. T. Stoppard zenél: triangulumon játszik, mely hangszernek egyébiránt komoly jelentősége van egy másik drámájában. Upor elmondja továbbá, hogy alkalma volt meggyőződni Stoppard kivételes előadói képességéről, amikor hallotta beszélni egy 1300 férőhelyes, dugig telt londoni színházterem színpadáról. Egy szál magában, egy órán keresztül mesélt szellemesen és szuggesztíven pályájáról, alkotói szokásairól, kortárs drámairodalomhoz fűződő viszonyáról, úgy, hogy nem volt egyetlen félbehagyott vagy rosszul befejezett mondata. Sétált a hatalmas színpadon egy kis mikroporttal, válaszolt azokra a kérdésre, amiket ilyenkor bizonyára föltennének neki, miközben tanúságát adta annak, mily komolyan gondolkozik saját világáról és a világ gondjairól, egyúttal annak, hogy élőszóban is tud kifogástalanul frappánsan fogalmazni, úgy, hogy soha, egy percre se érezhesse senki, hogy egy nála sokkal bölcsebb ember okos dolgokat mondva megszégyeníti, és kénytelen egyre kisebbre zsugorodni a nézőtéren.
Kállay Géza: „Amikor éppen nem dramaturgként dolgozol a színházban, akkor dramaturgiát tanítasz a Színművészeti Egyetemen. Ha Stoppard eljönne egy órádra, milyen tanácsot adna a hallgatóidnak? Mi a legfontosabb szerinte – szerinted? Arisztotelész, ugye, azt mondaná, jó cselekmény kell a darabba…”
Upor László: „Pont cselekményben nem nagyon erős Stoppard, ezt ő is tudja magáról. Ám egy valamit biztosan mondana, vagy legalábbis kifejezné sajátos  metakommunikációs jelzéseivel és azzal ahogyan beszél a dolgokról: azt közvetítené, azt sugallná, hogy a rossz mondatnak nincs bocsánat. Ez az, amit nem engedhet meg magának az író. Ezt egyébként minden darabjával, rádió- és tévéjátékával, filmforgatókönyvével megerősíti. És talán azt mondaná még, hogy befejezett szöveg nem létezik. Olyan nincs, hogy az ember letette a pontot az utolsó mondat végére és kész. A szöveg mindig mozog tovább. És főleg a dráma esetében van így, ami, mint tudjuk, igen romlékony műfaj. Ő ennek tudatában él, elő- előveszi régebbi szövegeit, átírogatja, javítgatja, folyton frissíti.”
Talán véletlen (de legalábbis majdnem az), hogy pont egy órás volt a színház mesteréről szóló, könyvemutatónak nevezett – percre pontosan előre megtervezett – színházi rögtönzés Stoppard- és Upor-idézetek felolvasásával, drámarészletek előadásával, s egy "véletlenül"  kialakuló parázs színházelméleti vitával (Máté Gábor és szerző között) arról, mit csinálhat rendező és színész Stoppard hosszan-felolvasós darabkezdéseivel.

A Litera barátkozós-bulváros kérdésére, miszerint abból a tucatnyi angolszász drámaíróból, akiknek szövegeit fordítja, színpadokra igazítja, miért éppen Stoppardba szédült bele annyira, hogy ekkora nagy könyvet is írt róla, Upor László így válaszolt: „Lenyűgöz a szüntelen és aprólékos kutakodása, mélyre hatolása, a dolgok legbelső rétegében rejlő okok, indítékok fáradhatatlan feltárására irányuló elszántsága.”
Sir Tom Stoppard, aki a csehszlovákiai Zlínben született 1937-ben Tomáš Straussler néven (s akinek egy húsz évvel ezelőtti sikerét egyébként a londoni Old Vic egy hónap múlva mutatja be újra), egy feltételezés vagy inkább anekdota szerint bizonytalan, félénk gyermek volt (felnőttként „félénk libertariánusnak” szereti magát titulálni), s ebből ered – állítólag – írói neve is. „Bocsánat, nem értem” – mondta, ha szóltak hozzá. – „Stop, pardon”.  De valószínűbb, hogy ez csak véletlen.

Zelki János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.