hirdetés

A sakk Nietzschéje

2010. február 7.

Keresett valamit a sakkban, ami jóval több, mint egy világbajnoki cím. Talán a szabadságot. Mindenesetre többet, mint amennyit a sakk képes lehetett megadni. - Kemény István írja 2 flekken.

hirdetés

Jó  tíz évvel ezelőtt történt: egy szép napon a kisföldalattin váratlanul szembekerültem Bobby Fischerrel. Sakktábla persze nem volt köztünk: az ajtó két oldalán álltunk, én szemben a menetiránynak, ő háttal. Szakállas, űzött tekintetű férfi. Majdnem biztos, hogy tényleg Fischer volt, mert akkoriban híre járt, hogy félinkognitóban évek óta itt él Pesten. Mégis olyan volt ott látni karnyújtásnyira, mintha maga Zeusz szállott volna az Andrássy út alá. Körülbelül annyit is tudtam kezdeni a dologgal. De örök emlékem maradt az a rövid közös utazás a Bajcsy és az Oktogon között.

Egy huszonéves amerikai srác 1972-ben Reykjavíkban tönkreverte Szpasszkijt, az amúgy szimpatikus szovjet világbajnokot, és ezzel megtörte a sok évtizedes orosz-szovjet hegemóniát. Az a páros mérkőzés a hidegháború történelmébe is bevonult, kisebbfajta csapást mért a kommunizmusra, olyan fajtát, mint Armstrong Holdra lépése. Fischer lett a világbajnok. Azt hiszem, akkor az egész világ Fischer-rajongó volt, de az osztálytársaim zöme egészen biztosan, azok is, akik nem tudtak sakkozni. Akkoriban hároméves világbajnoki ciklusok voltak, háromévenként lehetett kihívni a világbajnokot páros mérkőzésre. Fischer kihívója 1975-ben egy másik zseni, Anatolij Karpov lett. És Fischer nem állt ki ellene. Karpov lett a világbajnok, játék nélkül. Máig emlékszem arra a csalódásra, amit akkor éreztem. Nem is csalódás volt, hanem megcsalatottság. És nem voltam ezzel egyedül. Hogy tehette ezt velem, velünk? Hallani lehetett Fischer hisztériáiról: sztárallűrök, zűrös politikai elvek, teljesíthetetlen követelőzések, pénz… Különcnek tartották, pszichopatának, jóindulattal öntörvényű géniusznak. Nyilván elviselhetetlen fickó volt az életben is, nem csak a tábla túloldalán. Miután elvesztette a világbajnoki címet, alig lehetett hallani róla. De én még vagy tíz évig vártam vissza, hogy egyszer majd újra eljön, végigsöpör mint a forgószél a zónaközi versenyeken, megszerzi a kihívás jogát, és isteni könnyedséggel letolja Karpovot a trónról. És persze féltettem is, hogy mi lesz, ha kikap. De Fischer legendáját sajnos nem kellett félteni: versenyzőként nem tért vissza soha többé.

Egy időben azt olvastam róla, hogy új szabályjavaslattal állt elő. Meg akarta újítani a sakkot. Az elv zsenihez méltóan egyszerű. Nem kell újfajta tábla, nem kellenek új figurák. Annyi változik összesen, hogy mindkét játékos úgy állíthatja fel a tisztjeit az alapsorára, ahogy akarja. Aki a vezért rakja a sarokba, lelke rajta. Aki a két huszárt egymás mellé, annak is.

Ha nem Fischer állt volna elő ezzel a javaslattal, hanem egy átlagos, égőszemű feltaláló, élből hülyeségnek tartottam volna. Háromezer évig jó volt, most mitől ne lenne jó? Vagy mitől lenne így jobb? De Fischer találta ki, és ő csak tudja, gondoltam sznobul. Mégis elég sokat törtem a fejemet a dolgon. A megújítás igényét azt hiszem, értem. Van egy minimum félévezredes írott megnyitáselméleti irodalom. És nemcsak hogy van, hanem napról napra dagad. Egy iszonyatos tömegű szabályrendszer, egy jóformán áttekinthetetlen hagyomány. Egy komoly sakkozónak képtelen mennyiségű régi partit kell megjegyeznie, sok ezer megnyitásvariációnak kell a fejében lenni ahhoz, hogy ne legyen már az ötödik lépésnél biztos vesztes. Kérdés: mi ezzel a baj? És mi lehetett ezzel a baja pont Fischernek, akinek ott volt ez a sokezer a fejében? Talán unta. Nyomasztódott tőle. Ettől a rengeteg elmélettől, hagyománytól. Beidegződöttségtől. Vagy mondjunk előítéletet? Úgy érezhette, hogy többet ér a szellem, a fantázia. Egész biztosan nem magát a sakkelméletet akarta megszüntetni, hiszen a megkevert alapsorú játékhoz is megszületnének az elméletek, ha bevezetésre kerülne. De valami mégis történne, megsokszorozódnának a variációk, játékabb lenne a játék, és (eleinte legalább) kevésbé lenne fojtogató és magabiztos az elmélet. Nőne a szabadság.
 
Persze nem fogadták el a javaslatot, nem változtak meg a sakk szabályai.

Mégis azt hiszem, Bobby Fischer több volt, mint sakkozó. Keresett valamit a sakkban, ami jóval több, mint egy világbajnoki cím. Talán a szabadságot. Mindenesetre többet, mint amennyit a sakk képes lehetett megadni. Ahogy például Nietzsche a filozófiától várt többet, mint amennyit az adhatott: a megváltást. Vagy ahogy Rilke az irodalomtól: változtasd meg élted, igen, persze - menekülés lett belőle, életre szóló bujkálás az élet elől. Nietzsche, aki a keresztényi szeretetet próbálta elvetni, végül a részvétbe őrült bele: sírva borult egy megvert ló nyakába.

Félő, hogy Fischer is valami efféle (meneküléses, megőrüléses) okból keveredett ide Pestre. A kisföldalattin nem láttam szabadnak. Inkább az ellenkezőjének tűnt. Nem is tudom, hol halt meg végül két évvel ezelőtt, de meghalt, és már nem itt. És - amennyire az Oktogonig megismerhettem - nem hiszem, hogy boldogan.

De mégis azt súgja valami, hogy igaza volt. Az elgondolás helyes. Meg kéne újítani a játékot. Ki kéne szabadulni a megnyitáselmélet szorításából, ami felváltva mondja mindenre, hogy lehetetlen, vagy, hogy már késő. Vagy, hogy hülyeség, fogd be a szád. Vagy, hogy boldogság nincs. Van egy szép és egyszerű táblánk, az életünk, ellenfelünk a halál. Egy partit megér, hogy megkeverjük a tisztjeinket az alapsoron.



        

Kemény István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.