A hajléktalanok eddig is eléggé sokszínű társadalmában új, határozott karakterű árnyalat jelent meg: az ön- és közveszélyes, pszichiátriai ellátásra szoruló hajléktalané. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárását követően pszichiátriai betegek százai kerültek az utcára. Nem nagyon kell keresgélnünk őket, ott vannak a villamoson, a buszon, a parkok lepusztult, mocskos szegleteiben. Magam is többször találkoztam velük, s elmondhatom, hogy azok a párbeszédek illetve monológok, amelyeket tőlük hallottam, maradandó élményekkel szolgáltak. Nehéz elfelejteni például azt a harminc év körüli férfit, aki a hatos villamos apatikus közönségét szórakoztatta elképesztő szónoklatával. Azzal kezdte, hogy: Tisztelt hölgyeim és uraim, mint tudják, minden illúzió. Ilyen felütés hétfőn reggel nyolckor, a zsúfolt villamoson nem akármilyen hatást kelt. Majd így folytatta: Nem tudom, láttak-e már hullát, hogy érezték-e már a rothadó hulla szagát. Körülnézett, mintha arra várna, hogy szépen sorban mindenki beszámol majd a rothadó hullák szagáról szerzett tapasztalatairól. Természetesen nem szólt senki semmit, igyekeztek nem ránézni a férfira, aki tovább magyarázott, most már egyre hangosabban. Szabatos leírását adta egy holttest állapotának, amit egyszer egy erdőben talált. E leírásról eszembe jutottak Krasznahorkai Azellenállás melankóliája című könyvének utolsó lapjai, amelyeken az emberi test bomlásának hihetetlenül precíz, tudományos igényű leírása olvasható. Elmondta még, hogy eddig az OPNI-ban élt, most pedig sehol sem, mert akinek nincs helye a világban, az nincs sehol. Nem vagyok sehol, mondta. Neki elhihetik, ő tényleg nincs sehol, illetve a seholban van. Így mondta, a seholban vagyok. A férfi tekintetének nem volt iránya, pontosabban, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ennek a férfinak valójában nem is volt tekintete. Nagyon ritkán látni ilyet, bár furcsa módon mostanában két olyan emberrel is találkoztam, akinek nem volt tekintete. Tényleg az látszott az arcán, hogy nincs sehol, vagyis inkább az, hogy ahol ez az arc és ez a tekintet tartózkodik, az valami olyan tér, amelybe ember nem követheti őt. A beszédet hirtelen szakította meg azzal, hogy két vagy három szót kezdett ismételgetni rendkívül gyorsan, legalább ötvenszer egymás után. Valami olyasmit, hogy bugyi-puni-buzi-buli-cuni-cumi.

 

Nehezemre esett leszállni a villamosról, mert olyan szuggesztív volt az előadása, hogy szívesen hallgattam volna még egy darabig. Ez a mondata aztán, hogy ő a seholban van, elkísért aznap mindenhová, de másnap is ott kísértett a gondolataimban, és hetekkel később sem múlhatott el nap úgy, hogy eszembe ne jutott volna. Életemben nem hallottam vagy olvastam ennél pontosabb mondatot arról, hogy hol is a „modern” ember helye a világban. Hálás vagyok ennek a tekintet nélküli férfinak, hogy helyettem és helyettünk is ki merte mondani ezt a mindennél borzasztóbb és kíméletlenebb igazságot.

 

Beszéde alatt végig valami angyali mosoly ült az arcán, könnyű derű, mondhatnám, ha ennek a derűnek a forrása nem egyenesen a pokol lett volna. Az arckifejezése és a mondatai közötti szakadék érzete elviselhetetlen volt. Úgy ült ott, mint egy hírnök, akinek semmi köze ahhoz az üzenethez, amit rábíztak. A dolga csak annyi volt, hogy tudassa hallgatóságával a tényállást, a többi nem rá tartozik. A hallgatóság többsége, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni, igyekezett nem tudomást venni arról, amit hallott. Amit meg is értek, hisz egyáltalán nem kellemes ilyen mondatokkal együtt létezni.

 

Az úgynevezett őrültek rászabadítása a fővárosra több mint elképesztő ötlet. Tagadhatatlan, hogy üde színfoltot jelentenek a forgatagban, rendkívül szórakoztatóak és képesek arra, hogy bármikor meglepetéssel szolgáljanak az úri közönségnek. A gyilkosságok, a szexuális bűncselekmények ugyan még váratnak magukra, de nem kell már sokáig izgulnunk, előbb-utóbb be fognak következni. Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy ország ezen a jobb sorsra érdemes égitesten, ahol előállhatna hasonló helyzet.

 

A hozzánk közeli parknak is megvannak a maga hajléktalanjai. Nehezen leírható látvány, amikor fényes délben, az arra sétáló kismamák, gyerekek és öregek szeme láttára szarik egy csontig lesoványodott férfi a vasúti töltés tövében. Egy januári reggelen egyiküket zsákban vitték el, amelyből kilátszottak feketére fagyott lábujjai. Egy másikhoz mentőt hívtam egyszer, mert deréktól lefelé meztelenül ült egy padon, a novemberi havas esőben. Sírva kért, hogy szerezzek neki egy nadrágot, mert a tökeit sem érzi már, és férfiasan bevallja, hogy valamilyen fertőzés miatt nemrég befosott, úgyhogy a nadrágját el kellett dobnia. Az éppen arra járó rendőrjárőr úgy beszélt vele, mint a kutyával. A botrány, amivel nap mint nap szembesülni vagyunk kénytelenek, úgy tűnik, lassan a városkép természetes tartozékává válik. Magamon is észre kell vennem, hogy olykor már semmiféle hatást nem kelt bennem egy leírhatatlanul mocskos és büdös ember, aki üres borosflakont szorongatva alszik a szupermarket egyik aszfaltba süllyesztett szellőzőrácsán. Az egyetlen eszköz, ha az ember közönyössé válik, és láthatóan erre építenek azok, akik a kisujjukat nem mozdítják annak érdekében, hogy ezek az emberek végre elviselhetőbb körülmények közé kerüljenek.

 

Ki kell mondanom, mert valóban így gondolom, hogy Magyarország ma olyan ország, ahol nem lehet élni. Pontosabban, ha életnek nevezem a permanens szégyent és megalázottságot, akkor lehet élni, de sok köszönet nincs az ilyen életben. A létfenntartás alapvető kellékei a többség számára kétségkívül adottak, még ha sokaknak már ezen alapvető kellékek birtoklása és beszerzése is emberfeletti nehézséget jelent, ugyanakkor sok egyéb, a közösségi és társadalmi léthez elengedhetetlen eszköz egyszerűen nem létezik. Nincs. Magyarország ma olyan ország, amely kívülről hasonlít ugyan egy országra, belülről azonban nem egyéb, mint hazugságok, önáltatások, rémképek, delíriumos látomások, indulatok, félelmek és szorongások kusza halmaza. Az egyetlen erő, ami ezt a társadalmat pillanatnyilag összetartja, a kollektív tehetetlenség és bénultság ereje. Ami hatalmas erő, tegyük hozzá, de ennek az erőnek a természetét illetően ne legyenek kétségeink. A szolidaritás, az empátia, a bizalom – igen ritka és izolált példákat kivéve- szinte teljesen ismeretlen fogalmakká lettek. Az igazi hungarikum a közöny és a kiábrándultság. Olyan országban, ahol – többek között- a pszichiátriai kezelésre szoruló embereket hagyják az utcán fetrengeni, hagyják önmagukat és másokat veszélyeztetni, így tehát végső soron hagyják meghalni, vagy megdögleni inkább, mint egy kóbor macskát, nos, olyan országban rettenetes élni. Magyarország ma ilyen ország, és ez az a botrány, ami az égre kiált, de az ég, természete szerint, nem válaszol. Minden jel szerint olyan mélyre süllyedtünk, ahonnan nincs visszaút.

 

Nemrég láttam egy Európa-térképet, amelyet a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt tett fel a honlapjára. Ezen a térképen nem szerepel Magyarország. Elképzelhető, hogy ők már tudnak valamit, amit mi nem.