A sínember

 Jánossy Lajos két flekken

2008. október 31.
A zebra és az esővédő plexiszerkezet között dolgozott, időnként eszközt váltott; a seprűt áttette a reklámszatyros kezébe, zsebéből újabb célszerszámot húzott elő, valami vésőféle tárgy villant, amivel a sínek vájatából távolította el az oda alattomosan befészkelődött port és egyéb városi szennyet.

„Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezősünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából. A többi és a további, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű, és csak játék, maradék nyári nagyvakáció.”
 
Amikor a két flekk(en) elkészítéséhez a nyersanyag beszerzésével megbízott Cholnoky Laci-konyha kuktája útra kelt, a pecsenyemester ezzel az Ottlik-idézettel vértezte fel, ez kell vezesse lépteid, tette hozzá, ez fog erőt adni és meggyőződést; ez legyen az iránytűd. Az irodalmi pecsenyemester, aki amúgy a Levelek a jó életbe című sorozat leendő szerzőjének tudhatta magát, pontosabban azzal az illúzióval kényeztette, avagy andalította el könnyű, mások szerint könnyelmű életét, hogy ő már a Levelek a jó életbe sorozat tollnoka; számára a napra nap duzzadó múlt, tehát a tolakodó jövő ékes ígéreteként szivárványlott fel ez a komoly autoterápiával elmélyített gondolat, hovatovább hivatás, szóval a pecsenyesütögető írásos múltját eleddig csak írásos terítők alkották ugyan, de ő ragaszkodott fixa ideájához: nem csupán kétszer-háromszor megforgatott flekke(ne)ket kínál majd, hanem Leveleket ír – a jó életbe. Elküldte jó kuktáját azzal a reménnyel, hogy amíg ő a cédulán feltüntetett „Ottlik-recept” szerint a városban keresgél, addig megszületik a Levelek a jó életbe sorozat első darabja, de inkább azon törte a fejét, hogy rá nézve mi ez az „alulról számított második vagy legfeljebb harmadik réteg”. Mi benne, és mi másokban? Hol húzódik a keret, amely korlát is egyben, nem kétséges. Mindenestre kisvártatva, mondjuk ki: szinte azonnal megnyugodott, mert innen nem lehetett vitás, miről írja majd sorozatát, mi lesz a kiinduló és tájolási pont: ezt fogja keresni szenvedélyesen, ezt az archeológiai feltáró munkát fogja elvégezni ezentúl, fröccsentette meg borát a sztoikus gmk-tulajdonos.
 
A kukta forgatta kezében a cédulát, aztán zsebre gyűrte, és fejében forgatva a mértékadó mondatot forgatta a fejét. Nem kellett sokáig monitorozza a tájat, a kihalt, halottak napi városban a 19-es villamos megállójában egy vastagkeretes szemüvegű, kitérdelt nadrágú, használattól lezser pulóveres, kopottas hajú emberre lett figyelmes. A férfi, aki épp annyira volt magas, hogy alacsonynak volt mondható, a járdasziget melletti sínek fölött tett-vett akkurátusan. A Cholnoky László-konyha kuktája érezte, megvan a mai fogás; ez az ő, pontosabban a pecsenyesütögető embere; ezt szépen mondatokba csomagolja, hazaviszi a gazdájának. A férfi kezében apró, a konyhai morzsatámadás ellen szakszerűsített cirokseprűt markolt, baljában a láthatóan elmaradhatatlan reklámtáskába kapaszkodott, miközben az előző, akárha egy testbarát protézisben, a seprűben végződő kezével a síneket tisztogatta serényen. A zebra és az esővédő plexiszerkezet között dolgozott, időnként eszközt váltott; a seprűt áttette a reklámszatyros kezébe, zsebéből újabb célszerszámot húzott elő, valami vésőféle tárgy villant, amivel a sínek vájatából távolította el az oda alattomosan befészkelődött port és egyéb városi szennyet. Miután felszínre hozta az általa láthatóan veszélyesnek ítélt anyagot, ismét a seprűhöz folyamodott, és az egyre jobban megélénkülő széllel állhatatos harcba szállva kísérelte meg szétszórni a hordalékot az univerzumba. Lapátot nem használt. A kukta, munkaideje bővében, lazán támasztotta a villanyoszlopot, ahonnan pazar kilátás nyílt a fenti tevékenység részletes adatolására. Az alacsony emberke nem lankadt; lépésről-lépésre haladt, sínt váltott, néha előrelátóan felpillantott; nem érkezik-e jármű a megállóba. Mintegy tizenöt percig végezte eltökélten a rá ki tudja ki, avagy mi által rótt feladatot, teljesítette a ki tudja ki, avagy mi által rászabott parancsot, aztán egy rövidet hátra lépett, mint aki véleményezni próbálja az eredményt, felmérte a „hatástalanított” zónát, aztán baljában seprűjével, jobbjában szatyrával elindult a járdaszigeten az érkezési iránnyal szembe. A szemeteskuka előtt még bosszúsan megtorpant, valami szembeszökőre lelt, azt rapid mozdulattal félreseperte, végül elhagyta a terepet; a Bartók Béla úton a töltés felé vágott.
A kukta sem tétovázott, meglódult állomáshelye felé sebesen, mialatt végig azon töprengett, noha az analógiás megfeleléseket nem túlzottan forszírozva, hogy ez most a második vagy a harmadik réteg, és azon, hogy vajon az ő és gazdájának különböző tevékenységi körei hova tartoznak. Merthogy rokonok volnának sínemberrel együtt mind a hárman, nem lehetett számára kétséges. Amire a Cholnoky Laci-konyha szakácsa és a Levelek a jó életbe sorozat leendő szerzője vertikálisan ingatta a fejét, azaz bólogatott, fröccsöt intézett és félig véresen már tálalta is legott a két flekk(en)t.