Roppant hálás vagyok a Literának, hogy ezen írás apropójából újra megnézhettem A síró játékot, Neil Jordan filmjét (The Crying Game, 1992). Valamint az Ádám almáit (2005) is, melyet a dán Anders Thomas Jensen rendezett. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a két groteszk, vagy legalábbis különösnek nevezhető megváltástörténet közül melyiket válasszam. Végül is A síró játékról írok,  és még időben figyelmeztetem reménybeli Olvasómat, hogy  „lerántom a leplet”. Én a hosszú, mesélős, esszészerű filmelemzéseket szeretem olvasni, például Zoltán Gábor vagy Spiró írásait – kár, hogy említett szerzők nemigen írnak mostanában filmekről. Megpróbálom A síró játékot most én is aprólékosan „elmesélni”, mivel a jelentős műalkotásoknál az angyal a részletekben rejlik…

A SÍRÓ JÁTÉK

2005 decemberében egy teljesen valószerűtlen, mégis valóságos New York-i út során, a Columbia Egyetem közelében egy kis, film-témára szakosodott könyvesboltban, ahol végre otthon éreztem magamat, várt rám egy, a British Film Institute által kiadott könyvecske: The Crying Game, Jane Giels tollából. A szilvesztert már itthon töltöttük, december 31-én kikölcsönöztük a filmet. Akkor láttam másodszor.

A síró játékra ’97-ben egy fontos, kedves emberem hívta fel a figyelmemet, magamtól biztosan nem néztem volna meg. A film címét – The Crying Game – meglehetősen sután magyarították, szerintem pontosabb lenne a Ríkató játszma, de elismerem, ez se kifejezetten nézőcsalogató. A The Crying Game eredetileg egy popsláger címe. Dave Berryé, 1964-ből. Ez a dal kétszer hangzik fel: először a kulcsjelenet után, másodszor a női főszereplő, Dil ezt teszi fel a lemezjátszóra, miközben megkötözött szerelmét faggatja arról, mit tenne meg érte…
Boy George száma közismertebb, de az már feldolgozás. Ez is elhangzik a filmben, a stáblista alatt. A varázslatos Dil egy harmadik változatot, Kate Robbins feldolgozását énekli a bárban. (Nekem zeneileg ez a verzió tetszik legjobban). A „ríkató játszma” – mi más is lenne – maga a szerelem:

I know all there is to know about the crying game
I've had my share of the crying game
First there are kisses, then there are sighs
And then before you know where you are
You're sayin' goodbye

One day soon I'm gonna tell the moon
About the crying game
And if he knows, maybe he'll explain
Why there are heartaches, why there are tears
And what to do to stop feeling blue when love disappears

Don't want no more of the crying game…

Tehát ’97-ben néztem meg először. A mostani harmadik alakalommal azt érzékeltem, hogy nahát, mennyire érzelemgazdag ez a film – anélkül, hogy szentimentálissá válna. Manapság már biztos nem lehetne ilyesfélét rendezni.
Évek távlatából is jól emlékszem, hogy ’93-ban Nádori Péter írt a Narancsba valami lényeglátót és szívhezszólót – a New York-i út után ki is kerestem a cikkét. Most is átlapoztam érte a '93-as évfolyamot, de most nem találtam, pedig ráadásul úgy rémlik, hogy a címem első felét tőle kölcsönöztem
Megtaláltam viszont az 1993/ 9-es Filmvilágot, amelyben Turcsányi Sándor fanyalog, hogy ez nem egy film, hanem kettő. Bár húsz percet azért ő is fantasztikusnak tart belőle. Való igaz, hogy ez a műalkotás two in one, csakhogy ez szerintem nem hiba, hanem erény: az első rész nélkül nem létezhetne a második, mivel számos jelenet tükrözi, s így árnyalja, kölcsönösen értelmezi egymást. Meglehet, hogy egyenetlen (bár hány és hány egyenletesen középszerű mű létezik), de úgy is lehet átütő, és főképp szerethető egy film, hogy nem tökéletes.
Számomra leginkább arról szól, hogy ha emberi lények túlságosan közel kerülnek egymáshoz, az mindig beláthatatlan következményekkel jár.

Fergus (Stephen Rea), és a csinos Jude (Miranda Richardson) az IRA önkéntesei és mellesleg néha lefekszenek egymással. Egy észak-írországi kisvárosban egy búcsún Jude honleányi küldetéstudattól fűtve kikezd egy – történetesen fekete – angol katonával. Lépre csalja, így Jodyt (Forest Whiteker) a terroristák túszul ejtik egy kicserélendő IRA-fogolyért. Valami elhagyott, világvégi üvegházban rejtőzik az IRA-sejt. Felváltva őrzik a foglyot. Jodyt három nap eltelte után kivégzik, ha nem sikerülnek a tárgyalások.
Vajon mit kezd egymással az üvegkalickába összezárt két teremtmény?
Az idegtépő várakozás közben Fergus beszélgetni kezd a fogollyal. Stephen Rea valóban ír színész, tekintete sokatmondó, kicsit savanyú entellektüel képe van, eléggé rokonszenves, de bizonytalan, szoft pasas. Jodyt amerikai színész játssza: kövérkés, jó humorú fickó, mesél az életéről, megtudjuk, hogy remek krikettjátékos. Kiderül, hogy egyszerűen munkanélküli volt, és így aláírt pár évet a katonaságnál.
A vak is látja, hogy ők ketten külön-külön belekeveredtek valamibe, amibe nem kellett volna.
Mivel a fogoly keze össze van kötözve, Fergus kényszerűen eteti, itatja. Viszolyogva segít a vizelésben is: „Az csak egy darab hús” – próbálja megkönnyíteni a dolgát Jody. A vak is látja, hogy Fergus jólelkű. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz. „Kétfajta ember van, az egyik ad, a másik vesz” – állítja Jody, majd elmond egy tanmesét Fergusnak a skorpióról meg a békáról – az ír és az angol néplélekre vonatkoztatva. A skorpió át akar kelni a folyón, és mivel nem tud úszni, megkéri a békát, hogy vigye át a hátán. A béka fél, hogy megmarja, a skorpió fogadkozik, hogy nem tesz ilyet, hiszen akkor mindketten megfulladnak. Már a folyó közepén járnak, amikor a skorpió megmarja a békát. A béka megkérdezi tőle, miért tette, hiszen így mindketten meghalnak. „Nem tehetek róla. A véremben van” – feleli a skorpió.
A túszcsere kútba esik, a kivégzést Fergusnak kell kivitelezni. Mivel addigra már-már barátok lettek, az angol katona rábízza Londonban élő fodrász barátnőjét, Dilt, hogy gondoskodjon róla. Fergus kiviszi Jodyt az erdőbe, de nem tudja magát rászánni az ölésre. Jody kitépi magát, és elrohan, érzi, hogy Fergus hátulról aztán végképp nem fog rálőni. Így viszont halálra gázolja őt egy angol tank… Az angolok szétbombázzák az üvegházat, Ferguson kívül csak az IRA-csoport vezetője és Jude, Fergus szeretője marad életben.
Fergust Londonban látjuk újra, ahol megpróbál új életet kezdeni. Egy építkezésen dolgozik kétkezi munkásként, az épülő ház történetesen egy krikettpálya mellett található. Talán ez a látvány is inspirálja, mindenesetre Fergus felkeresi Jody szerelmét, Dilt a fodrászüzletben, és egy kis igazítást kér. Fergust Dil az akcentusa miatt skótnak hiszi. Máris megteremtődik valamiféle intimitás köztük. A film egyik legszebb jelenete, ahogyan az igézően gyönyörű Dil megmossa Fergus haját. („Tedd a kezed homlokomra”). Fergus szemével látjuk – premier plánban – a fölé hajló fiatal nő sármos mosolyát és a göndör hajzuhatagát.
Fergus követi őt a Metro nevű bárba. A bárpultnál beszédbe is elegyednek. Dil harsány és kihívó. A későbbiekben derül ki, hogy mennyire finom és mennyire sebezhető. Ironizáló dialógusuk valójában trialógus, mert egy harmadik szereplő, egy „drukker”, a pultos Col közvetítésével zajlik. (A bárban rituálisan ismétlődő ironikus háromszög-beszélgetés talán azt nyomatékosítja, hogy két ember között mindig ott van egy harmadik emléke.)
Dil skótnak aposztrofálja Fergust, aki Jimmyként mutatkozik be. Megjelenik egy nagyhangú, durva pasas, Dave, Dil mostani élettársa, de nem tűnik komoly vetélytársnak. A bárban Dil néha énekelni is szokott, például a The Crying Game-t.


Dil kidobja Dave-et, a cuccaival együtt. A film intenzív humorára jellemző a jelenet, amikor ez a temperamentumos és impulzív nőszemély kihajigálja Dave ruháit az ablakon. (E jelenet bizonyos értelemben előrevetíti a végkifejletet). Végül az aszfalton landol egy játékmackó és néhány aranyahal is. Üveggömböstül. Dave kétségbeesetten szedi fel a pórul járt halakat a földről, „Gyilkos” – kiabálja.
Dil hangúlyosan nőies ruhakölteményeket hord, és lakása is különlegesen hangulatos. A csecsebecsékkel zsúfolt „budoárban” a toalettasztalka és a paraván – mint egy szárnyasoltár – tele van tűzdelve a Jodyval közös múltat megörökítő fotókkal. Jody jellegzetes fehér krikettöltözéke is a fogason lóg.
Fergus a hajdani fogvatartóból egyre-másra a helyzetek foglyává válik, először csak a szó átvitt és aztán a szó szoros értelmében is. Először is halálosan szerelmes lesz annak a nőjébe, akinek haláláért közvetve felelős. De a komoly udvarlás szabályait betartva nem fekszenek le egymással. Már csak azért se, mert „Jimmynek” lelkifurdalása van, láthatólag feszélyezi Jody emléke. Többször álmodik is vele – Jody fehér krikettruhában szalad feléje…
A bensőségesség fokozatai után odáig jutnak el, hogy Dil kezdeményez, és szájjal elégíti ki „Jimmy”-t. Mint tudjuk, hiteles, szenvedélyes szexjelenetet elég nehéz filmen megmutatni, az orális szex még nagyobb kihívás. Ez a pár perc egészen kivételes zsenialitással van megcsinálva. Egyszerre izgató és ízléses. Tulajdonképpen semmit sem látunk. Pontosabban Fergus üdvözült arcát látjuk, amint a szeme közben rátéved Jody fotójára. Jody fotóját nézzük, mintegy az ő szemével. Megint bevillan a krikettruhában szaladó Jody. 
Fergus a következő randevún már kerülgeti a forró kását, de nem képes bevallani, hogy ismerte az angol katonát.
A szerelem azonban – miként a természeti katasztrófák – feltartóztathatatlanul halad az önbeteljesítés felé. „Megállapodnak” abban, hogy a szeretkezésükkel nem fogják sérteni Jody emlékét. Dil, hogy megadja a módját, csábos fekete miniruháját vérvörös selyemkimonóra cseréli. A sejtelmes vörös derengésben ez a ruha hullik le róla… A szeretkezésnek azonban némi akadálya van. (Csak) egy darab hús. Fergus elhányja magát, megüti Dilt és elrohan.
Később cédulát tesz be Dil postaládájába, hogy nem akarta bántani. (Itt hallható másodszor a The Crying Game zenéje a filmben. Lehet, hogy Dil lakásából hallatszik ki, de ezt nem lehet biztosan tudni.)
Dil megjelenik Fergus munkahelyén, nem kevés galibát okozva. „Én még akkor is éreztem, hogy törődsz velem, amikor hánytál. Törődsz velem, Jimmy?” Jimmy-Fergus ráébred, hogy jobban szereti Dilt, mint gondolta. A néző drukkol nekik,  Dilre pedig csakis nőként tud tekinteni. Dil ugyanis ízig-vérig nő, amin nem változtat az a részletkérdés sem, hogy férfi.
Ez a film alapvetően a Dilt játszó színészen múlik.
New Yorkban vásárolt könyvecském azt írja, hogy Stanley Kubrick, Jordan barátja úgy vélte,  Dil szerepe kioszthatatlan, s egy darabig úgy is tűnt, jóslata igaznak bizonyul. Végül egy másik haver, Derek Jarman segített egy tuti tippel… A Dilt játszó Jaye Davidson eredetileg a divatszakmában dolgozott, anyagbeszerzőként, illetve valamikor fodrász is volt, és mondanom se kell, nem voltak színészi ambíciói. A Dil becenevet könyvecském szerzője a ’dilemma’ szóval hozza összefüggésbe. Eddig azért én nem mennék el.
Fergus láthatólag valami szex nélküli status quóra szavaz (és a néző is elfogadná ezt a verziót), ám hazaérkezve Jude köszön rá, az exszerető. A „fekete pipi”-vel zsarolva ráveszi Fergust, hogy vállaljon el egy kamikaze IRA-gyilkosságot. Annyiból igaza van Turcsányinak, hogy ez az „IRA visszavág” rész kissé tényleg erőltetettnek hat – elrajzolt, már-már karikaturisztikus az IRA-harcosok ábrázolása. Jude a közhelyesen ismerős karaktert, a nőiessége ellenére is kegyetlen, maszkulin amazont, a „forradalmárnőt” hozza.
Könyvecském úgy informál, hogy az Egyesült Királyság-béli filmbemutató ideje alatt is robbantgatott az IRA, a szegény rendezőt pedig megtámadta az ír kritika. Neil Jordan alig győzött mosakodni: nem akart ő ítélkezni sem az IRA, sem az angol hadsereg felett. Kétségkívül lehet azonban a műnek egy „társadalomkritikus” olvasata is. Persze, hogy fontos Fergus fokozatos kiábrándulása: talán nem is olyan igazságos az ő szent harcuk stb. Én azt gondolom, legalább olyan fontos, hogy a rendezőnek olyan közeget kellett teremtenie, amelyben hitelesíthető az „úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem / élted volna ”-attitűd.
Fergus megkérdezi Dilt, hogy mit tenne meg érte. Ezek után szaván fogja, és levágja a fodrászatban Dill haját, mintegy visszafiúsítva őt. A Filmkultúra 2001/7-es számában Dragon Zoltán azt írja ennek kapcsán: „Nem akármilyen transzformáció tanúi lehetünk: Dilből Jodyt csinál. Most ő a fodrász, és Dil frizuráját tökéletesíti (tükrözve egy előbbi jelenetet, amikor fordított volt a helyzet), majd ráadja Jody krikettöltözékét. Így Dil átalakul Jodyvá, Fergus fantáziája pedig már csakis köré csoportosul, rá irányul. Fergus ismét Fergus, a Jimmy-álarc lehullt, így ismét - vizuálisan is egyértelműen immár - felszínre kerül Jodyval való elsődleges kötésük. Jól látható, hogy nincs fix, stabil nemi és szexuális identitás: Fergus szemszögéből nézve szó van egyrészt metaforikus transzvesztizmusról (amikor Dil Jodyvá válik, ő Dillé); másrészt homoeroticizmusról (Dilből Jodyt fabrikál, vagyis fantáziáját kivetíti rá); és végül homoszexualitásról (a Dillel való - testi - szerelem). Dil így válik Fergus identitásának metaforájává: összemossa a heteroszexualitást és a homoszexualitást, a szexet és a politikai agresszivitást, nem is beszélve a faji identitás jelölőiről”.
Csakhogy: nincsen szó köztük testi szerelemről! Meg kell nézni a jelenetet. Este van. Aztán snitt. Kint megvirrad. Mindketten állig felöltözve fekszenek. Fergus ráadásul a takarón kívül. (És nem háromszor, hanem négyszer szólal meg a filmben a The Crying Game téma, és Jody nem homo-, hanem biszexuális).
A fönti értelmezésre mindjárt visszatérek, most már ugorjunk a befejezéshez.
Az impulzív Dil – a kialakuló helyzet könyörtelen logikája miatt – gyilkossá válik, Fergus pedig, hogy mentse őt, mivel a „vérében van” a jóság, magára vállalja a gyilkosságot. A befejezés heppiendjét nem kevés irónia ellensúlyozza. Fergus 2325 napos börtönbüntetésének első napját tölti, mikor is kedvese meglátogatja, ő pedig a beszélőn továbbmeséli Dilnek Jody paraboláját a skorpióról meg a békáról. A zárójelenet közben Tammy Wynette: Stand By Your Man című slágerét halljuk, melynek első sora: Sometimes it’s Hard to be a Woman…
Könyvecskémnek nagyjából a fele arról szól, hogy az anyagi problémák és a producerek milyen fokon szóltak bele a film alakulásába. Érdekes és kiábrándító momentumokat tudtam meg. Az eredeti forgatókönyv zárójelenetében például Dil Freud Álomfejtését vitte volna be a börtönbe Fergusnak, ám ezt a verizót a forgalmazó Channel 4 elutasította. Aminek én a magam részéről őszintén örülök.
Könyvecském párbeszédekkel bizonyítja, hogy a film elején a katona – mikor keresi, hogy hol van rajta „fogás”, kicsit flörtöl is fogvatartójával. Harmadik nézésre ezt tényleg meglátja az ember, de Fergus álmainak freudista értelmezése már korántsem egyértelmű. Valóban, a majdnem-gyilkos azonosul kvázi-áldozatával. Ő, a heteroszexuális férfi a Dilt szerető biszexuális férfival. És valóban, a film során megkérdőjeleződnek Fergus identitásai, például a nemzeti identitás értékessége. De szerintem az álmok még csak azt sem jelentik, hogy látens homoszexuális lenne.
Az agyonfreudizált és a szigorúan genderszempontú elemzések egyszerre bonyolítják túl és szűkítik le a film értelmezési tartományát. Ugyanez vonatkozik, a Francois Ozon rendezte 1999-es Vízcseppek a forró kövön-re,(melyet Ozon Fassbinder színdarabjából írt) vagy éppenséggel az egyik legjobb Fassbinder-filmre, az Amikor 13 újhold van egy évben-re (1978). Fassbinder művei sem a homo- vagy a bi- vagy a transzszexualitásról szólnak, hanem az emberi kapcsolatok eredendő reménytelenségéről.
Az, hogy milyen tematika köntösében nyújtja át nekünk a művész a művet, kevéssé lényeges. Meggyőződésem, hogy Jordan filmjének esetében inkább arról van szó, hogy mi történik, ha kiderül a másik ember határtalan mássága, miközben „már megszerettük”. A szerelemben az azonosulás a lényeg, a másikkal való egylényegűség. Ebben a Dil-Fergus szerelemben összesűrítve és felfokozottan érvényes mindaz, ami minden szenvedélyre: a belevetítés, az idealizálás, az illúzió. Az, hogy mekkora felforgató erővel bír és  mekkora kiszolgáltatottságot okozhat. Testünk pedig – amelynek a porhüvely-jellegét az első IRA-rész hangsúlyozza – egész életünk alatt számos bonyodalmat okoz…
Azt hiszem, hogy fontos, kedves emberem, aki eredetileg megnézésre javasolta a filmet, túlszárnyalta a hivatásos elemzőket.  Még senki sem találta nála jobban fején a szöget, hogy A síró játék példázat a szeretet erejéről. Az illető Hamletet idézte nekem. Ophelia sírjánál a dán királyfi azt a kérdést szögezi neki a saját gyászát eltúlozva demonstráló Laertésnek: „Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám: / Sírnál? viaskodnál? tépnéd magad? / Innál-e mérget? ennél krokodilt? / Én megteszem”. Szeretni valakit A síró játék tanúsága szerint is azt jelenti, mennyit teszünk meg a másikért.
 

Csontos Erika