A Symposionok szümposionja
Az Új-, Ex- és jelző nélküli Symposionok szövényes, és perszonál-unióktól nem mentes folyamában az avatottak sem igazodnak el könnyedén. - A Szümposion címmel rendezett szegedi konferencián ott jártunk.
- 2010. május 7.
Mi is a Symposion, kik a symposionisták, hogyan viszonyul a vajdasági magyar irodalom az összmagyar irodalomhoz, és egyáltalán: hány Sympo is volt/van, kik csinálták/csinálják, kinek, miről és miért – körülbelül ez volt a témája annak a Szümposion címmel rendezett szegedi konferenciának, amelyet az egyik utódlap, a Magyarországon szerkesztett Ex Symposion szervezett Szegeden, a Grand Caféban.
Az Új-, Ex- és jelző nélküli Symposionok szövényes, és perszonál-unióktól nem mentes folyamában az avatottak sem igazodnak el könnyedén. A helyzetet bonyolítja, hogy a 60-as évek Jugoszláviájában indított, többször büntetett és betiltott, Magyarországon és más határon túli régiókban szamizdatként terjesztett periodika köré számos mítosz épül. Alapvetően azért, mert már perspektívából nyúlt az irodalomhoz, más hatásokat tudott közvetíteni, mint a Magyarországon, Felvidéken vagy Erdélyben akkor érvényes main stream. A konferencia irodalomtörténész előadói – Dánél Mónika és Szajbély Mihály, akik betéve idéznek álmukból fölkeltve is vagy harminc évfolyamnyi Új Symposiont – hangsúlyozták: a vajdasági magyar irodalom gyakran emlegette különállóságát, az „ötágú síp” eszményébe való nem-beletagozódást. Mindez elsősorban a lap korai történetében érhető tetten, ahol sokkal markánsabban érzékelhető a jugoszláviai irodalom, kultúra hatása a fiatal vajdasági magyar írónemzedékre, mint a magyarországi irodalomé. Feltételezhető, hogy a lap vajdaságon kívüli sikertörténetéhez hozzájárult az, hogy akkoriban a magyar olvasónak senki más nem közvetíthette a Jugoszláviában kialakult eredeti hangvételű kulturális közeget, amely jóval szabadabb volt, mint a szovjet tömb országainak kultúrája (ne feledjük: olyan országról beszélünk, ahonnan szabadon lehetett utazni bárhova!). Fokozta a hatást, hogy az 1965-től önálló lapként megjelenő Új Symposion (közvetlen elődje a Képes Ifjúság című hetilap melléklete volt) az egyetlen avantgárdnak mondható periodika volt az akkori magyar lapkínálatban. A Sympo avantgárd attitűdje– mondja Losoncz Alpár egykori symposionista, ma újvidéki egyetemi tanár, filozófus - nem elsősorban esztétikailag, hanem világértelmezési – világrombolási radikális öndefinícióként értendő. És lássuk be: a hatvanas évek közepén Magyarországon (és persze Felvidéken, Erdélyben) ez az attitűd a soha nem remélt szabadságot jelképezhette még akkor is, ha olykor érkeztek hírek a lap vagy egyik legendás szerkesztője-szerzője, Tolnai Ottó elleni támadásokról, 1983-ban a Sziveri-féle szerkesztőség lefejezéséről, az utána létrejött Sympo elleni bojkottról és más olyan jelenségekről, amelyek minimum áthallásokat tettek lehetővé. (Például a lap ellen legtöbbet emlegetett támadás időpontja nagyjából egybeesik a Mozgó Világ ellen indított hadjárattal.) Mindez a szabadság látszata mellett valószínűsítette azt is, hogy a Tito-féle szabadabb szocializmus mégiscsak ugyanarról a tőről fakad, mint a szovjet blokkot sanyargató ideológiai hínárok sokasága.
Az Új-, Ex- és jelző nélküli Symposionok szövényes, és perszonál-unióktól nem mentes folyamában az avatottak sem igazodnak el könnyedén. A helyzetet bonyolítja, hogy a 60-as évek Jugoszláviájában indított, többször büntetett és betiltott, Magyarországon és más határon túli régiókban szamizdatként terjesztett periodika köré számos mítosz épül. Alapvetően azért, mert már perspektívából nyúlt az irodalomhoz, más hatásokat tudott közvetíteni, mint a Magyarországon, Felvidéken vagy Erdélyben akkor érvényes main stream. A konferencia irodalomtörténész előadói – Dánél Mónika és Szajbély Mihály, akik betéve idéznek álmukból fölkeltve is vagy harminc évfolyamnyi Új Symposiont – hangsúlyozták: a vajdasági magyar irodalom gyakran emlegette különállóságát, az „ötágú síp” eszményébe való nem-beletagozódást. Mindez elsősorban a lap korai történetében érhető tetten, ahol sokkal markánsabban érzékelhető a jugoszláviai irodalom, kultúra hatása a fiatal vajdasági magyar írónemzedékre, mint a magyarországi irodalomé. Feltételezhető, hogy a lap vajdaságon kívüli sikertörténetéhez hozzájárult az, hogy akkoriban a magyar olvasónak senki más nem közvetíthette a Jugoszláviában kialakult eredeti hangvételű kulturális közeget, amely jóval szabadabb volt, mint a szovjet tömb országainak kultúrája (ne feledjük: olyan országról beszélünk, ahonnan szabadon lehetett utazni bárhova!). Fokozta a hatást, hogy az 1965-től önálló lapként megjelenő Új Symposion (közvetlen elődje a Képes Ifjúság című hetilap melléklete volt) az egyetlen avantgárdnak mondható periodika volt az akkori magyar lapkínálatban. A Sympo avantgárd attitűdje– mondja Losoncz Alpár egykori symposionista, ma újvidéki egyetemi tanár, filozófus - nem elsősorban esztétikailag, hanem világértelmezési – világrombolási radikális öndefinícióként értendő. És lássuk be: a hatvanas évek közepén Magyarországon (és persze Felvidéken, Erdélyben) ez az attitűd a soha nem remélt szabadságot jelképezhette még akkor is, ha olykor érkeztek hírek a lap vagy egyik legendás szerkesztője-szerzője, Tolnai Ottó elleni támadásokról, 1983-ban a Sziveri-féle szerkesztőség lefejezéséről, az utána létrejött Sympo elleni bojkottról és más olyan jelenségekről, amelyek minimum áthallásokat tettek lehetővé. (Például a lap ellen legtöbbet emlegetett támadás időpontja nagyjából egybeesik a Mozgó Világ ellen indított hadjárattal.) Mindez a szabadság látszata mellett valószínűsítette azt is, hogy a Tito-féle szabadabb szocializmus mégiscsak ugyanarról a tőről fakad, mint a szovjet blokkot sanyargató ideológiai hínárok sokasága.
Radics Viktória, Tóbiás Krisztián, Balázs Attila (a szerző felvételei)
Innen nézve a Sympo többnek látszik, mint egy lapcsalád és szerkesztőségeik története. Olyannyira, hogy Losoncz Alpár szerint az Új Symposion 1983-as betiltása után Symporól már nem, symposionistákról ellenben lehet és kell beszélni. A lezárultság gondolata elgondolkodtatja a konferencia résztvevőit – ám többségük nem gondolja teljesen komolyan, hiszen ma is két Sympo: a Magyarországon szerkesztett Ex Symposion és a Szabadkán szerkesztett Symposion működik, hivatalosan is vállalva a folytonosságot. És végső soron az Új Symposiont nem a hatalmi intrikák és az ideológiai háborúk, hanem a történelem roppantotta össze. Amely Vajdaságba a régióhoz képest fordítva érkezett: ex-Jugoszlávia lakói a relatív szabadság után élték meg az elvakult hatalom kultúragyilkos fuvallatát, a lap története úgy ért véget, hogy 1991-ben gyakorlatilag a szerkesztőség valamennyi férfi tagját behívták katonának. Akik érthető okokból meg akarták úszni, hogy Vukováron legyen belőlük ágyútöltelék, és Magyarországra menekültek. Itt alapították meg (Bozsik Péter akkori főszerkesztő, Balázs Attila, Sebők Zoltán) az azóta is működő Ex Symposiont, mely a sympós hagyományok közül a délszláv kultúra Magyarországra való közvetítését is fontos feladatának tartja.
Losoncz Alpár és Bozsik Péter
A háború alatt, majd után újjáalapított, most Szabadkán szerkesztett „jelző nélküli” Symposion szerkesztői (Orcsik Roland és Sirbik Attila képviselte a szerkesztőséget) pedig azt a korábbi konjunktúrát próbálják meglovagolni, hogy az elődlapjuk valamikor Jugoszlávia-szerte, a nem magyar olvasók körében is ismert volt. Esélyt látnak arra, hogy a régióban precedensekkel rendelkezően erős képzőművészeti profillal, látványos grafikai kivitelben és két nyelven megjelenve kielégítsék a szerb, horvát, bosnyák stb. közönség érdeklődését a magyar kultúra iránt. A lap ennek megfelelően inkább tárgy, mint újság, ebben jelentősen különbözik a Magyarországon szerkesztett Ex Symposiontól, amely viszont a szövegre, és arra az igényre próbál támaszkodni, hogy a magyarországi közönséghez éppoly kevéssé jut el Jugoszlávia halála óta a délszláv kultúra, mint fordítva.
Ladik Katalin
Az érintettek a nosztalgiától és szembenézéstől, a „külső” érdeklődők pedig az új, vagy a pontosított információktól elfáradva zárták a két napos non-stop sympózást. Amelynek vége frenetikusra sikeredett: Mikola Gyöngyi és Ladányi István szellemes és elmélyült önvallomásra késztették Ladik Katalint, aki az Új Symposionnal együtt induló tinédzser-költőnő szemével emlékezett lapra, szerkesztőségre, ivászatokra és pasikra, szóval mindarra, ami nem köztudott, érdekes és kétségtelen pikantériájával együtt kortörténelem. Akárcsak az a zárásul bemutatott performance, melyre egy marseillesi hentesnél látott bárányfej ihlette Ladik Katalint.
Hozzászólás