Litera: Tomaji Attila kérdezi Tőled: Mit olvastál utoljára a Duna szélén, és hogy van-e már kunyhód „azon a hegycsúcson”, ahol „tündérek élnek”?

Győrffy Ákos: A Duna szélén/partján már jó ideje nem olvastam semmit, lévén hogy kicsit eltávolodtam tőle, úgy másfél- két kilométernyit csupán, de ez a kevéske távolság is elég ahhoz, hogy a parton olvasás kimaradjon az életemből. Bár felfoghatjuk úgy is, hogy most is a Duna partján élek, mert néhány millió évvel ezelőtt még nagyjából ott hömpölygött, ahol most lakunk. Ha elég mélyre ásunk a hegyoldalban, bizonyos helyeken elérjük a kavicsréteget, az Ős-Duna hajdani medrét. Ha tehát így közeledem Attila kérdéséhez, elmondhatom, hogy a Duna mentén mostanában leginkább gyerekkönyveket lapozgatok Lőrinc fiammal, főként az én gyerekkoromból maradtakat, amelyeket ő aztán módszeresen szétszed, kitépkedi a lapokat, ha kell, cselhez folyamodik, hogy észre ne vegyük. Lassan széthulló és eltűnő könyveket lapozgatunk, fiam szimbolikusan így számolja fel a gyerekkoromat (amit konkrétan is felszámolt már a születésével), úgynevezett szépirodalomra idő és kedv is alig. Olykor egy Weöres-vers este, és újraolvasások, legutóbb Mészölytől a Saulust, vagy Sebald szívszorítóan melankolikus elbeszéléseit.

Ami a kérdés második felét illeti, hegycsúcson kunyhó továbbra sincs, hegyoldalban van, Börzsönyligeten, öreg tölgyek alatt. Hogy tündérek élnek-e itt, azt nem hiszem. Ha még nem hagyták el végérvényesen ezt a tájat, úgy legfeljebb odafent a Magas-Börzsöny lakatlan bükköseiben rejtezhetnek, szurdokok hűvösében, páfrányok alatt. Idelent nem bírnák az örökös motorfűrészelést, kutyaugatást, autóberregést.  

Kapaszkodókat keresni, otthonossá tenni a számkivetettséget, a megborult rendben megvadult emberek között élni. Szenvedés az elvesztett nyelv miatt („kihalt, kirohadt a szavak ima volta – a szavak elvesztették igazi jelentésüket”)…., írja egy kritikusod az „Akutagava-kötetedről”. Aztán idéz is Tőled : „kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás”. Ha így van, milyen eszközei vannak a költészetnek ahhoz, hogy ezt az „enyhületet” megmutassa?

Hogy milyen eszközei? Tételesen felsorolhatnánk az elmúlt néhány évezred összes költői eszközét, prozódiai fogását, és mindezekkel együtt sem lennénk beljebb, a megoldás ugyanis valószínűleg nem magában a költészetben rejlik. A szorongás enyhülése közvetlenül az Ég ajándéka, nem a költészeté, illetve csupán annyiban a költészeté, amennyiben úgy gondolunk rá, mint az Ég ajándékára. A költészet, ha valóban az, maga a megoldás, a szembeszegülés a pokolival, az aljassal és a múlandóval, a világgal tehát, a világ semmibevétele tulajdonképpen. A költészet a világ semmibevétele, és mindezzel együtt a saját magamé is: ön- és világfelszámolás. Radírozni mindaddig, míg újból tiszta nem lesz a lap.  

„Mióta először léptem árkádiai földre, folyton csak visszavágyom. Az ember kénytelen életének nagy részét az árkádiai tájtól távol tölteni. Az árkádiai világtól távol nem az vagyok, aki vagyok. Nem az vagyok, akivé lenni vágyom.”, ez az idézet az Árkádiai kör című fragmentált esszédből való. Ez a vissza(!)vágyódás az időnek milyen szerkezetére utal? Nyilván többrétegűbbre, mint amit a nyelv ezúttal egyszerűsít…

 

Fogalmam sincs, milyen szerkezete van az időnek, és arról aztán végképp nincs, hogy ez a számomra ismeretlen szerkezet miféle rétegeket rejt magában. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak tapasztalataim arról, hogy milyen az, amikor az ember önmagát mintegy minimalizálva és kioltva elvegyül egy tájban, egy tájrészletben, akár egy kőben vagy egy korhadt farönkben. Mindebben semmi rendkívüli nincs, pusztán csak megtörténik, ha hagyjuk. Az idő nem játszik szerepet ezekben az élményekben, mivel nincs, nem létezik ilyenkor. Márpedig ha ilyenkor nem létezik, amikor intenzív létben-állás „történik”, hogyan is gondolhatnánk, hogy egyébként viszont igen? Így tehát visszavágyódás sincs, nincs romantika, az aranykor nem az időben áll.  

„Tény mindenesetre, hogy a mozgássérült gyerekekkel való együttlétem igen sok dologra ráébresztett. Többek között arra a csodálatosan egyszerű igazságra, amit Simone Weil írt le valahol, mely szerint az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan fizikai vagy azzal rokon fájdalom, az közönséges romantika”, mondtad egy interjúban, azt is hozzátetted, hogy nem szívesen nyilatkozol az életednek erről a dimenziójáról. Mégis, távolítva a közvetlen környezettől: a keresztény hagyomány reanimálása nélkül erről alig lehet beszélni. Ekképp a költészetben is elkerülhetetlenül ez, ami megszólítandó. Milyen gesztusok, utak vezetnek ehhez a nyelvhez, metaforikához, stb.?

Az életemnek már nincs ilyen dimenziója, magyarul már nem dolgozom mozgássérült gyerekekkel, ennél sokkal kedélyesebb és felhőtlenebb munkára nyergeltem át: hajléktalanokkal dolgozom immár második esztendeje. A keresztény hagyományt pedig érzésem szerint nem kell „reanimálni”, azt haldoklókkal szokás tenni. Ez a tradíció ugyanúgy jelen van most is, mint ahogy mindig is jelen volt. Legfeljebb a rárakódott szemét mennyisége nőtt az úgynevezett modern időkben, de ez a keresztény tradíciót, épp nem-evilági eredeténél fogva egyáltalán nem érintheti. Számomra mindig is a keresztény tradíció levegője, atmoszférája volt az egyetlen olyan dimenzió, amely „megdolgozhatónak” tűnt, a költészet nyelve soha nem volt más, mint szakrális nyelv, tehát ha a költészet nyelvén kívánok megszólalni, szükségképp a szakralitás nyelvén kell beszélnem. Ez a nyelv azonban nem tévesztendő össze a vasárnapi prédikációk többnyire végtelenül sekély és üres nyelvével, semmi köze hozzá természetesen. A keresztény hagyomány (amint az iszlám, a hindu, a buddhista hagyomány is) a lét minden aspektusát egyszerre, kendőzetlenül szemléli, nem tűri az önáltatást és a farizeus ügyeskedést, így aztán az élet mocskosabb vagy szenvedéssel telt bugyraiba sem azzal a kegyeskedő arckifejezéssel tekint, mint ami mostanában mintha ismét a virágkorát élné. Egy szó mint száz:  a szenvedőkkel, a társadalom peremén élőkkel való foglalkozás nem egyfajta misszió, személyes üdvre való törekvés a részemről, sokkal inkább az egyetlen olyan elfoglaltságnak érzem, amivel hasznossá tehetem magam, és nem pedig csak össze-vissza pofázok, mint most is épp.  

Van-e, kérdezem kicsit profánul ebben a bődült hőségben, ami megtorpanásra készteti a költészetet? Vannak-e ilyen jellegű tapasztalataid?

Az egész világ megtorpanásra készteti, persze. Ha hagyjuk (márpedig általában hagyjuk), a világ elemészti a költészetet, az a dolga, hogy megzabálja, megeméssze és utána még böfögjön is egy jókorát. Engem is kóstolgat, lehet, hogy már derékig a pofájában vagyok, csak nem akarom észrevenni.  

Mile Zsigmond Zsolttól kérdezem: Mi az, ami törött, de hiánytalan? Lehet-e valóban hiánytalan az, ami eltörött?