hirdetés

A szavak és a dolgok

Balassa Péter: Átkelés I. Mi tanulható az Újholdtól?, Balassi, 2009. szerkesztette: Vári György

2009. július 18.

Nem a fesztáv a meglepő és nem a szakítószilárdság, hanem a következetesség, a magát alakító, meghaladó, a klasszikus bildung-nevelődés értelmében vett önismereti, tehát a közösség identitását, hagyományát is újraértő munka, amelybe mindenképpen beleértendő Balassa tanári pályájának fontossága is. Jánossy Lajos kritikája Balassa Péter kötetéről

hirdetés

Az alcím nyomába eredve folytathatjuk a kérdezést: mi tanulható Balassa Pétertől? Feltehetjük ekképpen a kérdést, mert Balassa irodalomtörténeti helye nem kétséges, ám szerepének súlya, jelentősége és autonómiája olykor igen. A robosztus, öntörvényű személyiség voltaképp mindig megosztotta az irodalom résztvevőit, jóllehet nagyságát senki nem kérdőjelezte meg. Az egykori és a mai viták inkább akörül kerekedtek, hogy Balassa milyen mértékben sajátított ki magának egy perspektívát, az onnan látható irodalmi vidéket mennyire emelte önkényesen, kikezdhetetlen értékítélettel piedesztálra. Vagyis Balassának az irodalmi beszédre nézve meghatározó státusában mindenki egyet értett, ám – ahogyan például Bán Zoltán András Meghalt a Főítész! című cikkében – néhányan ennek az őt jellemző és egyébként a cenzúrázott kultúra szövegkörnyezetében is értelmezendő látószög-kijelölésnek az önkényességét kifogásolják, tehát Balassát egyszemélyi, kanonizációs törekvésekben marasztalják el.
Ahogyan a fenti félmondatban utaltunk rá, a szocialista rezsim alatt a magyar nyilvánosság szerkezetét a cenzúra határozta meg, következésképp minden legális megszólalás közvetve ellenőrzöttnek volt tekinthető. A művészetek területén az immáron közismert tiltás-tűrés-támogatás háromágú stratégiája érvényesült, amelyben Balassa és az általa preferált irodalmi törekvések a középső kategóriába estek. A kulturális nyilvánosságban a megszólalást választók fölött már a maga idejében is egyoldalúnak tetszett árnyalatlanul ítéletet hozni. Balassa esetében minden ilyen támadás szintén felveti az elfogultság gyanúját. Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert valóban, ezúttal sem tekinthetünk el attól a kortól, amelyben a balassai szemlélet megformálta önmagát. A mostani kötetben olvasható írások 1979-től a kétezres évek elejéig húzódnak, vetnek hullámot, alkotnak egylendületű ívet. Nem a fesztáv a meglepő és nem a szakítószilárdság, hanem a következetesség, a magát alakító, meghaladó, a klasszikus bildung-nevelődés értelmében vett önismereti, tehát a közösség identitását, hagyományát is újraértő munka, amelybe mindenképpen beleértendő Balassa tanári pályájának fontossága is.  

Balassa a kritikus értelmiségnek a hetvenes évek végére a szakmai karrier startpontjához érkező társaságából az elsők között feszegette egy konszenzus határait, kérdezett másfelől a meglévő és születő kontextusra, és nézett szembe komoly elhatározással egy tradícióval, a marxistával, hogy aztán felmondja annak esztétikai korlátait. Felmondja a művészettapasztalat ideológiai kontrollját és hadviselését, amelynek a háború után az Újhold-kör is áldozatul esett. Bátran nyúl az utóbbi hagyományszálhoz; Ottlik, Nemes Nagy, Pilinszky, Mándy és Rónay nyomán eljut Hamvasig és Máraiig. Balassa teljesítménye nem abban áll, hogy úgymond felfedezte az említett szerzőket, nem is tehette, mert ők két kivételtől eltekintve a korabeli irodalom látványterében fellelhetőek voltak. A szellemi invenció és bátorság abban mutatkozott meg, hogy az új magyar irodalom magalapozására tett erős javaslatokat, olyan identitáspontokat tüntetett fel a horizonton, amelyek azáltal, hogy a fiatal írók és nem utolsó sorban olvasók kapcsolatba léptek velük, energiaközpontokká váltak. A balassai vissza- és előremenőleges útkeresés nem a mimézissel, a társadalmi valóság tükrözésével számol, hanem – és az, ami ma evidens, a maga idejében egy politikai tett hőfokán volt felszabadító – azzal, hogy „Az irodalom – megélés. […] Hogy tehát a forma: szenvedéslenyomat, még tovább pedig: szeretet, emberi természetünk megismerésének, igazságának eredménye. Az irodalom tehát szenvedélyes dolog, izzon bármily hidegen is.”  

Az Esterházy-nemzedék  szellemi teste, léptékének arányai Balassa nélkül csak pontatlanul érthetők, és önmagát is elvéti történeti hűségében bármely olvasó, aki nem ad számot arról, hogy a Balassa nekifeszülése nyomán végrehajtott szemléletváltás milyen mélyrehatóan befolyásolta a nyolcvanas évek elejétől látásmódját, hogyan és milyen eléggé nem hangsúlyozható módon változtatta meg és parcellázta újra a kortárs irodalmi szövegértés feltételeit és lehetőségeit. A könyv, ami előttünk fekszik, természetesen nem csupán ebben a retrospektivitásban érdemes a fellapozásra; a nagy Ottlik-esszé, a Pilinszky Isten-látás-fogalmát elemző írások, Székely Magda költészetének kiemelése, Mándy írásainak az apa-regényeket megelőlegező poézise és a Hamvas-olvasatokhoz vezető utak mind egy olyan, másik Magyarországról referálnak, amelyről Balassát követve kiderül: igenis létezik.  

A Balassa-kötetek sorában a mostani, ha megkockáztatható, egy szellemi életút krédója. Nietzsche bon mot-ja szerint minden filozófus akarva-akaratlan a saját önéletrajzát írja, a saját arcképét rajzolja az utolsó mondatig. Balassa már az indító esszében összefoglalóan vall:  „Meg lehet tanulni tehát [az Újholdtól], miként részesülhetünk egy kultúra (a magyarságé) egészéből úgy, hogy a sokat emlegetett európaiság nem ’odakint’, a ’másban’ van (mert akkor pillanatok alatt idegen lesz), hanem bennünk, itt belül; hogy kultúrából részesülni igazán hozzátétel útján lehetséges; hogy a hely szelleme nem lehet szellemellenes (kiemelés az eredetiben), semmikor, senki és senkik által, semmilyen körülmények között.” A sorok alatt a dátum 1987.

2009. júniusán, Budapesten

                                                    

Jánossy lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.