Nem mondható éppen szokásos irodalmi helyszínnek a Nyugati pályaudvar mellett nemrég megnyitott U26: van abban valami szokatlan, ha egy művészeti rendezvény hátterében mobiltelefonokat és mobilinternetet árulnak. De szerencsére ez a szokatlanság inspiratívan hatott magára a rendezvényre is: ahogy egy helyen megfér egymással a kereskedelem, egy bár és egy klub funkciója, úgy a József Attila Kör idei Piknik programja is az áttűnésekre koncentrál: leginkább a képregény és az irodalom interferenciáira.

fotók: Valuska Gábor

 

A Hercsel Adél vezette kerekasztal-beszélgetés is többek között a képregény irodalmi megközelítésének lehetőségét vizsgálta. Vajon lehet-e irodalmi műként tekinteni egy olyan képzőművészeti alkotásra, amely nem feltétlenül bír szöveggel? Mindezt a kérdést – ami valószínűleg azért inkább az irodalom, semmint a képregény szempontjából tűnhet izgalmasnak – sajátosan árnyalta a programot kezdő kiállítás: Kele Fodor Ákos nyitotta meg a háromszoros Alfabéta-díjas képregényrajzoló, Lakatos István tárlatát. Kele Fodor a „valószerűtlen ébrenjárást”, az esti mesék szorongató világát emeli ki Lakatos képei, főként a Lencsilány képregény kapcsán. Lencsilány szorongása valóban néma (a némaság mindig szorongással teli), nézzük csak, a hatalmas szemeket mennyire nem ellensúlyozza a száj vonala: Lencsilány a tekintetével beszél. Miközben a Roham magazin asztalokon szétszórt példányaiban lapozgatunk, a kerekasztal résztvevői között is mintha egy olyan néma konszenzus alakulna ki, hogy a képregény, mivel nem igényel feltétlenül szavakat, képregényszerű és nem irodalmi megközelítést igényel, miközben a képregényszerű megközelítés valamennyire elkerülhetetlenül mégiscsak magában hordozza az irodalmit is. „Az irodalomnak semmi köze nincs a képregényhez, miközben nagyon is sok van”: Bayer Antal képregénykiadó-szerkesztő paradox bon mot-ja valószínűleg pontosabb, mint azt elsőre gondolnánk. Bár úgy tűnik, amennyire „az” irodalom meghatározása sem egyszerű feladat, addig „a” képregénynek sincsen közmegegyezésszerű definíciója: Baranyai B. András képzőművész szerint a képregény olyan tág fogalom, hogy akár még a freskók is beleférnének, Bayer Antal szerint azonban a nyomtatás a legkisebb közös többszörös, Dorcsinecz János képregényrajzoló szerint viszont nem lehet nem figyelembe venni az egyre nagyobb teret hódító e-képregényeket.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői egyetérteni látszanak viszont abban, hogy a képregénynek nincs megfelelő kultúrája Magyarországon: befogadás mennyiségi és minőségi szinten is eltér a nyugatitól (ezt jelzik a nagy képregényboltok hiánya is). Sárközy Bence, a Magvető szerkesztője mindennek a piaci vonatkozásairól is beszél: egy képregény-bombasiker négy-ötezer példányban kelhet el, de átlagosan sem többen, mint egy verseskötet. (Az alapvetően talán mégis irodalmár beállítottágú közönség erre a hasonlatra felkapja a fejét.) Sárközy bízik a piacban: szerinte nem kell harcolni a képregényhez tapadó sztereotípiák ellen, a képregényeknek nagyobb potenciális közönsége van, mint gondolnánk, csak meg kell találni a megfelelő csatornát képregény és közönsége között. Ugyanakkor ő maga is inkább az illusztrált könyvek sikeréről tud beszámolni. Bayer Antal szerint mindez összefüggésben lehet azzal, hogy a magyar képregénykultúra történeti okok miatt erősebben kötődik az irodalomhoz: hagyománya inkább az illusztrált vagy a képekben feldolgozott irodalom.

Bár Bayer Antal szerint az alkalmazott illusztráció nem azonos az új minőséget teremtő önálló képregénnyel, a JAK-Piknik Dunajcsik Mátyás vezette felolvasásai az illusztráció műfaját is megpróbálták újraértelmezni. Az elsőkötetes szerzők felolvasását kísérő, felkérésre született rajzok ugyanis sokkal inkább tűntek vizuális adaptációknak, mint vizuális aláfestésnek. Bár az akusztikai aláfestés is színesítette az estet: Szabó – költői nevén Sirokai – Mátyás dobjaival és zörejeivel.

„Ez a kávéház lesz az utolsó kalandom az irodalommal.” Gerőcs Péter Zombor és a világ című novellaciklusából olvasott fel egy fejezetet egy szokásos italozásba torkolló szokásos irodalmi estről, azonban csöppet sem szokásos módon: az irodalmi élet és az élő irodalom sajátos klausztrofobikus és groteszk világára találóan rímeltek Stark Attila montázsképei.

„Várom, hogy történjen valami a szavak hatására”. Nagy Ildikó Noémi Eggyétörve című prózakötetének Epic című darabja az unalomról szól átélhető, de csöppet sem unalmas módon. Az amerikai magyar emigráns közeg ugyancsak, de máshogy bezárt mindennapjainak fullasztó leírásához, változás nélküli történetéhez sajátosan passzolnak Dorcsinecz János grafikái: a kimerevített, finom gesztusok. Minimalizmus Magyarországon.

„Aki egy fotóba szerelmes.” Simon Márton versei a Dalok a magasföldszintről verseskötetből meglepő tömörséggel és érettséggel hangzanak. A kapcsolatok párhuzamos kuszaságai. Pál Tamás kísérő képei talán a legalázatosabb illusztrációk: a versek motívumanyagát alkotják újra, új rendszerben.

„Ha a saját szerelmünk lenne belőlünk.” Tallér Edina a Húsevő című kötetéből olvas fel egy Nárcisz-történetet. A vallomásos próza az anakronisztikus mítoszok mindenkori jelenidejűségét sejtetik. Az arcok koronként változnak, de mindig ugyanúgy tükröződnek. Vidák Zsolt illusztrációi a szöveget is bele-beledolgozzák a képekbe, így lesz maga a szöveg: kép.

Mindezek után a Guttenberg halott játszik. Az Írók boltjás frontemberrel bíró zenekar – csakúgy, mint a percenként változó színű neonfényes helyszín – bizonygatja, hogy az irodalomról mindez nem feltétlenül mondható el.