hirdetés

A szegénység és a demokratikus alapok viszonya

2015. január 1.

A tartós szegénység kelet-európai tapasztalatainak perspektívájából nézve a demokratikusnak mondott közösség képmutató és cinikus, intézményrendszere folyamatosan sodródik az apartheid viszonyainak előállítása felé. - Magasiskola rovatunkban Schein Gábor Esernyők a Kossuth téren című esszékötetéből olvashatnak részletet.

hirdetés

A kelet-európai és a nyugat-európai társadalmak sok mindenben különböznek egymástól, de az korántsem biztos, hogy ezek a különbségek minden esetben más típusú problémákhoz vezetnek. A jóléti állam válságának idején itt is, ott is egyre nagyobb méreteket ölt az elszegényedés. Ezt a folyamatot az európai társadalmak sehol sem képesek feltartóztatni. Tudjuk azonban, hogy Kelet-Európában, elsősorban a Balkánon és Magyarországon, a szegénység tömegessége és társadalmi aránya sokkal nagyobb, mint Nyugaton, vagy akár Közép-Kelet-Európa olyan sikeresebb országaiban, mint Lengyelország és Csehország, és a reintegráció kultúrája is teljesen kialakulatlan. Ez a két tény alighanem elég ahhoz, hogy ebben a tekintetben egyre inkább elkülönülő társadalomszerkezetekről beszéljünk, és a problémákra adható válaszok is eltérjenek egymástól. Amíg a nyugateurópai és az európai minőséghez többé-kevésbé sikeresen felzárkózó társadalmak szerkezetében és kompromisszumkeresésének kultúrájában még bőségesen van annyi tartalék, hogy a válságon úrrá legyenek, és egy új társadalmi megegyezés feltételeit megalkossák, habár a bevándorlás okozta problémák rövid távon ezt megnehezítik, ugyanez a balkáni térségről és Magyarországról nem mondható el.

Aki tartósan szegény, munkanélküli, nemcsak a szociális ellátórendszerből hullik ki, hanem a társadalmi-politikai közösségből is. Közvetve sem vesz többé részt a sorsáról szóló döntések meghozatalában. Vannak jogai, de azokkal nem tud és többnyire nem is akar élni. Ennek részint az az oka, hogy nem ismeri a jogait, részint és még inkább az, hogy ha mégis ismeri őket, a tapasztalatai azt tanították meg neki, hogy ahol jogának érvényesülését remélhetné, ott szinte mindig kioktatásban, megalázásban, közönyben és büntetésben részesül. Emellett a társadalmi-politikai közösségből való kihullás legkézenfekvőbb jellemzője az, hogy a jövedelem szintje tartósan olyan alacsony, hogy ezen a szinten az élet hétköznapi működtetése is képtelenséggé válik az adott társadalom minimális igényeihez képest, ami folyamatos kiszolgáltatottságra és a hátrányok szüntelen növekedésére kárhoztat. A hátrányok között nem elhanyagolhatóak azok, amelyek a hétköznapi élet és a munka kultúrájának gyors elcsökevényesedésével függenek össze. Ebből az állapotból, amelyet többnyire az eszköztelenség és a kiszolgáltatottságba való beletörődés jellemez, a szubjektív érzékelés és az objektív tapasztalatok szerint sincs lehetőség a kiemelkedésre.

A tartós szegénység kelet-európai tapasztalatainak perspektívájából nézve a demokratikusnak mondott közösség képmutató és cinikus, intézményrendszere folyamatosan sodródik az apartheid viszonyainak előállítása felé. Tekintve, hogy ez a fajta szegénység a mai Magyarországon szerény becslések szerint is több mint három millió ember sorsát jelenti, a szociális és kulturális kilátástalanság tömegessége a politikai közösség demokratikus alapjait is veszélyezteti. A szegények lakta zónákban az állam gyakorlatilag csak a rendőrség által van jelen. Az iskolák fokozatosan képtelenné válnak integrációs feladataik ellátására, beindul a gettósodás. Magyarországon ilyen zónák sokaságát találjuk Borsodban, a Nyírségben, Békésben, Baranyában és ma már a Dunántúl más részein is.

Mivel az elszegényedéstől veszélyeztetett társadalmi periférián folyamatos és egyre tömegesebb a lemorzsolódás, a társadalom jelentős részében semmiféle szolidaritás nincs a szegények iránt. Az uralkodó értelmezés szerint elsősorban maguk a szegények felelősek helyzetükért. Érzékelhetően erősödik velük szemben a félelemből fakadó düh. Ezért a politikai közösség jelentős része nem is támogatna olyan politikát, amely érzékelhetően segíteni próbálna rajtuk. Komoly, hosszú távra tervezett és biztosított programok megvalósításába éppen ezért egyetlen kormány sem fogott bele, ilyen programokkal nem is rendelkeznek, megelégszenek a látszatintézkedésekkel, a helyi spontán kezdeményezéseket pedig magukra hagyták. A központból vezérelt látszatintézkedések pedig nemcsak eredménytelenek voltak, hanem nyitva hagyták a korrupció kapuit is, mintegy bizonyságképpen arra, hogy a politikai közösségből kiszorultak nem érdemlik meg a támogatást.

Nyugat-Európában főként az Afrikából, Ázsiából és Kelet-Európából érkező bevándorlók érintettek, Kelet-Európában kezdetben az elmaradottabb régiók lakói, a cigányság, és az idősek képezték a leginkább körülhatárolható csoportokat, de mára Nyugaton és Keleten egyaránt a munkakezdő fiatalok is közéjük tartoznak. Velük kapcsolatban Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt létrejött egy újfajta egyetértés az alkalmazottak, a szociális ellátórendszerekben és általában véve a társadalmi közösségben még benne lévő rétegek, a tőkésosztály, a szakszervezetek és a társadalom politikai képviseletét ellátó pártok között: azoknak a reintegrációjával, akik kihullottak a sűrűbb vagy ritkább szövésű szociális hálón, hathatósan senki nem kíván foglalkozni, és egyre inkább csak kriminológiai problémaként tekintenek rájuk. Az csupán árnyalatnyi, de persze nem elhanyagolható különbséget jelent, hogy ezt az egyes pártok hallgatólagosan teszik-e, miközben ezzel ellentétes szólamokat hangoztatnak, vagy gyakorlatilag ki is nyilvánítják, miként Sárközy és Orbán tette. Nem csoda, hogy szerte Európában egyre nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobboldali pártok, amelyek, szakítva a polgári humanizmus egyenjogúsító politikájával, rasszista érveket találnak a kizárás gyakorlatának alátámasztására. Ma már ezek az érvek a polgári pártok és számos szociáldemokrata párt szótárába is átszivárogtak, vagy tudatosan átvették őket, ami nem csupán azt jelzi, hogy a társadalmak mind nagyobb része akceptálja őket, hanem azt is, hogy mind több, magát egyébként mérsékeltnek tartó szavazó általános vélekedésének felelnek meg.
A társadalmi-politikai közösségen kívül élők száma, az éhezés súlyossága, a visszailleszkedés több nemzedék sorsát előre meghatározó lehetetlensége Kelet-Európában összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Európa középső és északi régióiban, és az ebből következő társadalmi összeomlás veszélye is sokkal nyilvánvalóbb. Európa keleti felében az összeomlás elkerülése és egy új integratív politika kialakítása, ha tetszik, egyfajta új polgárosítás a politikai közösség előtt álló legnagyobb kihívás, amin a régió egész jövője múlik.

(A hiányzó baloldal)

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.