hirdetés

A szellem rejtekútjai

Nagyvizitben Tábor Ádámnál

2015. április 10.

Apám sokat mesélt, pedagógus alkat volt. Azt vallotta, hogy mindenkivel „a szó sugártörésének törvénye” szerint kell beszélni arról, amit fontosnak tart, azaz úgy, ahogy az meg fog törni az ő individuális-mitikus burkán, merthogy minden ember ilyen burokban van benne. – Nagyvizitben Tábor Ádámnál. Az interjú első részét olvashatják.

hirdetés

Szép, régi nagy lakás ez a Haris közi. És milyen bútorokkal! Csodálatos ez a szekrény...

A nagyszüleim bútorai, az asztal is. A lakást ugyanis anyai nagyapám bérelte a harmincas évek elejétől, aki magánpraxisa mellett jó nevű ügyvédként és kávéházi bohémként – zsidó származása dacára, befolyásos barátainak köszönhetően – a jobbra tolódó orvosszövetségeknek is ügyvédje maradt, egészen a zsidótörvényekig. A ház 1944-ben csillagos ház lett, és csodával határos módon minden megmaradt a lakásban, akkor is, amikor a nyilasok alatt nagyszüleim a Zsidókórházban rejtőztek, ahol nagybátyám szülész volt – amúgy nála születtem. Nagyapám az ostrom után meghalt, a szíve nem bírta, utána jött haza anyám Auschwitzból, megismerte apámat, és szeptemberben összeházasodtak. Apám Theresienstadtban szabadult az utolsó transzporttal. Ez kegyelmi ritkaság volt, addig ugyanis onnan a szabadulás azt jelentette, hogy elvitték a zsidókat egy idő után a gázba. Theresienstadt közismerten a nácik zsidó kirakatvárosa volt.

Tábor Ádám – Nagyvizit

A képre kattintva kinyílik a galéria – Fotók: Valuska Gábor

Apám előtte a Dont is megjárta munkaszolgálatosként. Csak azért nem szerelték le, mert pechjére épp akkor tífuszt kapott, amit túlélt ugyan, de már nem engedték hazamenni. Berakták egy másik visszavonuló századba. Varsó alatt pihentek egy kicsit, meg kellett várniuk, míg a varsói felkelést leverik, mert az oroszok ugye addig nem jöttek tovább, aztán 1944. október 15-én átadták őket a németeknek. Akkor került koncentrációs táborba; nem megsemmisítő, hanem munkatáborba. Onnan végül Theresienstadtba: a bőrüket menteni akaró SS-ek az utolsó párezer zsidót több lágerből odamenekítették.

Ez az egyetlen alkalom volt apám életében, amikor elkapta a társadalmi cselekvés lendülete: a megszabadulás után a Kinderheim, az elárvult zsidó gyerekek otthonának vezetője lett Theresienstadtban, és ilyen módon bekerült a városi tanács vezetőségébe, amit a Buberrel rokon szellemiségű Leo Baeck híres német zsidó filozófus vezetett. Hetente üléseztek. Leo Baeck egy-egy ülés szünetében belelapozott a könyvekbe, amelyeket apám a városi könyvtárból hozott ki, amíg a többiek elrohantak kajáért. Amikor ugyanis újságolták, hogy elmentek a németek, és beszállingóztak az első szovjet katonák is, apám első dolga volt, hogy megkeresse a könyvtárat. Az első két teremben orrfacsaró bűz volt, odajártak szarni a németek, volt vécépapír, mert a remek német irodalom erre is kiválóan alkalmas. Mindent szétbombáztak, nem volt semmi, de volt papír. Apám harminc kilósan, hat kötet Hegellel, Nietzschével, Schopenhauerrel jött ki a könyvtárból. Mindent elolvasott elejétől végéig: négy évig nem jutott könyvhöz előtte. Közben adminisztrált és a gyerekekkel foglalkozott, akik olykor késsel támadtak egymásra. Két hónap után hirtelen rájött, hogy haza akar menni. Baeck azt mondta, állítson maga helyett valakit, és akkor mehet, mert olyan nincs, hogy a Kinderheimet senki ne igazgassa; apám pedig szerzett valakit és hazajött Pestre.

Amikor csillagos ház lett a Haris köz 5. 1944-ben, anyám idehívta egy barátnőjét a szüleivel, akik aztán itt is maradtak. Azt mondták, kibombázták őket – ez ugyan nem volt igaz, de ez a lakás jobban tetszett nekik, mint a sajátjuk. Elég kínos sokszoros társbérlet lett egész 1974-ig – de 1945-ben kit érdekelt, ki lakik még itt: mindenki örült, hogy él. Anyám barátnőjének szülei azonban az államosítás után albérlőket fogadtak. Egy keszonmunkást családostul, anyósostul. Kint laktak a hajdani cselédszobában, a konyha mellett meg a folyosón, ahol csirkét neveltek, és ahol mi is sokat játszottunk. Hat nagyszoba volt itt. Az albérlőből időközben ugyancsak társbérlővé avanzsált alkoholista melós lánya csak úgy berohant hozzám, mikor még ágyban voltam; kellemes volt egyébként. Anyámat zavarta mondjuk, amikor épp öltözködött. Mondta, hogy talán ha Erzsike kopogna előbb… Aztán amikor konszolidálódtak a viszonyok a hatvanas évek közepétől, apám megpróbálta megszervezni a lakásleválasztást. Majdnem összejött, de amint a többiek megérezték, nekünk ez mennyire fontos, mindenki kiszállt. Egészen addig nem is ment a dolog, míg nagybátyám, Szinnai Tivadar meg nem halt. Műfordítóként ismert főleg, de '44 őszéről Sötét ablakok címmel írt egy precíz, hiteles dokumentumregényt is. Ránk hagyott pénzéből apám kifizette a többiek részét. És akkor lett ilyen a lakás, még mindig négy szoba.

Tehát ebbe a lakásba születtem 1947-ben, és itt nőttem fel szüleimmel, anyai nagyanyámmal és húgommal, Eszterrel. Majd amikor anyám 2001-ben meghalt, felújítottuk a padlótól a vezetékekig, és 12 évvel ezelőtt decemberben beköltöztünk. Mióta apám meghalt '92-ben, anyám semmihez nem nyúlt, úgyhogy volt itt rámolni való… Mázlinkra a szemközti lakás teljesen üres volt, a tulaj raktáráron kiadta, úgyhogy a felújítás idejére az összes holmit úgy, ahogy van, áttoltuk oda.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Meddig laktál itt?

25 éves koromban költöztem el, 30 évig laktam a Blahától a Kissvábhegyig, a kispesti villanyteleptől a Wesselényi utcáig mindenfele a városban. Ha közben itthon laktam, akkor először a hajdani garderobe-ban: egy ágy, egy polc és egy kisebb asztal fért be. Amikor nagyanyám 1976-ban meghalt, lett egy nagyobb szobám; unokabátyám plafonig érő könyvespolccal megtámasztott fallal csinált folyosót Eszter szobájához. Két évig sokszor aludtam itt, és amikor megnősültem, akkor is használtam plusz dolgozószobának végig. Aztán tíz évig a fiamé volt; most ott vannak a maradék dobozok, a többi könyvem. A Wesselényi utcában kétszobás lakásban laktunk. A Wesselényi-Síp utca sarkán állt, a hitközségre nézett a gangról. A feleségem szülei (akik egyébként nem zsidók, apósom nagyon intelligens és empatikus első generációs értelmiségi, szocdem érzelmű jogász volt) ’45 után vették. Amikor fiunk megszületett 1984-ben, felajánlották, jöjjünk be a városba. Borbély Szilárd mondta pár éve Szigligeten, hogy a debreceni lakótelep, ahol laknak, rémes. Hát Kispest se volt jobb – bár szerencsére a leghátsó sor mögött közel állt egy gyár, amit nem bontottak le, úgyhogy a mi blokkunk kertes házakra nézett. Apósomék kiköltöztek 18 évig, mi meg a Wesselényibe a kétszobás lakásba, két gyerekkel.

Hogyan emlékszel az itt töltött évekre, kik jártak ide? Hogyan zajlott a szellemi érlelődésed itt, ebben a lakásban? Volt nagy társasági élet?

Az első nagy társasági élet az előtt volt, amikor megszülettem, apám beköltöztével; Szabó Lajos ismertette össze Hamvassal. Ez volt a mag.

Kerényi?

Kerényi nem járt ide szerintem, ő Szegeden volt; lehet, hogy egyszer volt itt, nem tudom. De volt egy másik, szoros kapcsolat Fülep Lajossal, akit levélben megkerestek, és akkor meghívta őket Zengővárkonyba. Ott mondta, hogy föl akar jönni Pestre, mert nem akarja Zengővárkonyban tölteni az életét, miután a Horthy-rendszernek vége.

'47-ben vagyunk?

'46-ban; apám azt mondta, hogy itt van egy szabad szoba – én ugye nem zavartam még a képbe –, és akkor Fülep itt lakott mindig, amíg intézte az ügyeit, el nem intézte a professzorságot meg az Eötvös Collégium-i igazgatóságot, és akkor elköltözött az Eötvös Collegiumba. Általában persze lent lakott Zengővárkonyban, csak amikor Pesten járt, akkor lakott itt.

És volt a Csütörtöki Társaság: Tábor Béla, Szabó Lajos, Hamvas és az anyám, Mándy Stefánia és Kemény Katalin. Mellette volt kéthetente-havonta egy nagyobb társaság is szombatonként, húszan-harmincan is. A harmincas évek antihorthyánus-antibolsevista baloldali oppozíciósai és diákmozgalmárai: Szabó, Justus, Biró Gábor, Kelemen Imre, Horváth Lászlóék, anyám barátai: a Vajda-kör, Biró Endre, Gedő Ilka, Surányi János és Magda; Fülep, ha épp itt lakott, olykor Hamvas vagy az Európai Iskola révén Weöres, Szentkuthy, Határ Győző; Illyés is volt itt egyszer. És Hamvas két tanítványa, akik elég hamar Szabó Lajoshoz pártoltak: Kotányi Attila és Kunszt György. Nekik Szabó Lajos cirka '46 végétől elkezdett külön szemináriumot tartani, jó ideig itt; de apám és Hamvas is aktívan jelen voltak ezeken néhányszor.

Tábor Ádám – Nagyvizit

És ez ment az 50-es években is?

Nem, ez 1947-48-ig ment. Véletlenül pont '47 nyarán születtem, így erre persze nem emlékszem, de el tudom képzelni, hogy anyám miatt sem nagyon mehetett. Alapvetően persze a diktatúra miatt nem lehetett folytatni semmi ilyesmit.

Ezzel a társasággal párhuzamosan született az Európai Iskola, ami részben összefolyt vele, mert az első alakuló ülés itt volt, ebben a szobában, vagy abban, ennél az asztalnál, de aztán a hivatalos, alakuló ülést Gegesi Kiss Pálnál a Bókay utcai gyerekklinikán tartották. Ám összefonódott a két kör eléggé, a fent már említetteken kívül például Mezei Árpád és Szabó Lajos régi barátja, Veszelszky Béla is följárt. És persze azok az európai iskolás művészek is, akik Szabó és anyám révén kerültek a társaságba: Vajda Lajos özvegye, a festő Vajda Júlia, az ő második férje, Jakovits József, Bálint Endréék. Ők voltak azok, akikkel '48 után szüleim kapcsolata megmaradt Szabó Lajoson, Veszelszkyn, a hajdani trockista Vucsinovicson, Kotányin és feleségén, Huszár Magdán, Kunszton kívül. És persze Hamvassal is megmaradt a kontaktus, apám kijárt hozzá, ő feljött egyszer-kétszer, amikor épp nem volt Inotán, Szentendrén vagy Tiszapalkonyán; én is találkoztam vele később. Aztán 1948-ban az Ady Endre utcából ki kellett költöznie annak a művészkolóniának, amelyet Jakovits József, Vajda Júlia, Fekete Nagy Béla, Barta Éva, Losonczy Géza, Bálint Endre alkottak, merthogy egy Cséby Lajos nevű elvtársnak megtetszett a villa. Egy hetet kaptak, hogy kiköltözzenek. Persze nem akartak ezek már mind együtt lakni. Akkor találták a Rottenbiller utcát, így lett a híres Rottenbiller utca 1. Odaköltözött Jakovits József szobrász, Vajda Júlia, Bálint Endre a feleségével, Vajda Júlia húgával. Velük megmaradt a szoros kapcsolat. De nem láttam gyerekkoromban mindegyiküket rendszeresen, mert például Bálint Endre, aki '56-ban a Képzőművész Szövetség forradalmi bizottságának elnöke volt, '57 decemberében kimenekült Párizsba, és '62-ig kint maradt. Nagyon jót tett neki, attól lett igazán jó festő. Vajda Júlia is kiment közben egy ideig. Amikor gyerek voltam, '57-ig a házbeli gyerekek és – később is – az unokatestvéreim, no meg néhány osztálytársam mellett az ő gyerekeik volt a társaságom. 14 éves koromig ezek a nagy emberek és dolgok persze engem nem különösebben érdekeltek. Meséket, majd regényeket, verseket és Képes Sportot olvastam, családi újságot írtam, de emellett leginkább pingpongoztam meg gombfociztam ezen az asztalon, ez egy tökéletes pálya.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Akkor neked is ragasztott gombjaid voltak?

Nekem nem ragasztott gombjaim voltak, hanem lehetett kapni jó nagy, fényképes gombokat a 60-as években. Sajnos 1991 körül az egész válogatott keretemet a Várban a buszmegálló padján hagytam, mire visszamentem, nyoma veszett a táskámnak a fiúkkal együtt...

Apámmal játszottam először meg a barátommal a házban, aztán az osztálytársaimmal. A házbeliek több mint fele '57-ben ugyanis kiment külföldre. Többségük zsidó volt, bár erről nem sok fogalmam volt: ugyanis bár öntudatos zsidónak neveltek, de úgy, hogy nem az az érdekes, valaki zsidó-e vagy nem, hanem hogy rendes, vagy nem rendes. Nem titkolták ugyan a holokausztot, de az apám egyáltalán nem volt hajlandó arra kondicionálni bennünket, hogy rettegjünk, másrészt ugyanúgy szemben állt a bolsevista rendszerrel, mint a Horthy-rendszerrel. Abba a kategóriába sem esett bele, amelyik úgy gondolta, „akkor rossz volt, de most jó, mert most meg vagyunk védve” – aminek az lett a következménye, hogy az ő baráti körük gyerekein kívül spontánul inkább nem zsidókkal kezdtem barátkozni, akik közt sok volt az antikommunista.

De volt egy másodgenerációs társaság, apámék barátainak a gyerekei. Gimnazistaként Surányi Lászlóval, Horváth Ágnessel és nővérével, a görög műfordítóvá lett Judittal és másokkal alakult ki az első komolyabb társaságom: színházat csináltunk, anyám művészettörténet-órákat adott két évig hetente, eljártunk az újrainduló európai iskolás verniszázsokra, előadásokra és persze kirándultunk, moziztunk meg házibuliztunk is. A másik meghatározó generációs társaságom az osztálytársaimból verbuválódott. Az Eötvös Gimnáziumban egy remek latin osztályba jártam zseniális pedagógus osztályfőnökünknek, Csuka Józsefnek is köszönhetően. Volt egy nagyon erős kulturális mag ott: Takács Zsuzsa öccse, Takács José, későbbi italianista és műtörténész, Isztray Botond, aki már akkor nagyon jókat írt, apám el volt ragadtatva a szövegeitől – hárman külön összejártunk cirka 17 éves korunktól évekig. És kiegészítve dr. Horváth Györggyel, ma neves ügyvéddel – az illetékes református egyházközség jogtanácsosaként ő kezdeményezte az eljárást Hegedűs Lóránt ellen –, Gyenes Károly későbbi tévés szerkesztővel, valamint Lengyel Balázs unokaöccsével, a mai vezető, Széchenyi-díjas részecskefizikus Horváth Dezsővel – aki mellesleg Karinthy-rajongóként remekül írt – később is jó barátok maradtunk. És akkor még nem említettem Fekete Gyula és Sánta Ferenc hasonnevű fiait, a későbbi képviselőt és az akkor Mózsi Ferenc néven induló novellistát, valamint a Magvető igazgatójának, Kardos Györgynek a fiát, Kardos Pistit, akinek igazi gombfocipályája volt a Deák Ferenc utcában, ott rendeztük az osztálybajnokságot harmadikban. Akkor barátkoztam össze máig Isztray Botonddal, akinek az apja ugyan nem író volt, hanem bíró. Ő volt rajtam kívül az egyetlen az osztályban, aki komolyan írt, ráadásul nagyon jókat, és hasonlóan gondolkoztunk egy csomó dologról. Szellemileg érettebb volt, mint én: már akkor nagyon alaposan és mélyen ismerte Rilkét, Hegelt olvasott, szürrealistákat, misztikát, amikor én még főleg világ- és magyar irodalmat. A Tűzkutat már együtt olvastuk 1964-ben.

Neked mikor esett le, hogy kik a szüleid és ez az egész szellemi közeg? Mikor kezdted olvasni például Hegelt?

Hegelt húszévesen kábé. De ez az egész igazából beszélgetések során történt. Apám sokat mesélt, pedagógus alkat volt. Azt vallotta, hogy mindenkivel „a szó sugártörésének törvénye” szerint kell beszélni arról, amit fontosnak tart, azaz úgy, ahogy az meg fog törni az ő individuális-mitikus burkán, merthogy minden ember ilyen burokban van benne. Gyerekkoromban a munkaszolgálatos élményeiről, a gyerekkoráról mesélt. Anyámmal ellentétben ő nagyon szegény ötgyerekes családból származott, nyomorogtak, az anyja korán meghalt; a Grassalkovich utcában laktak, ami Százház utca néven fut a Keletin túl, a Thököly úttal párhuzamosan. Az Aréna úti iskolába járt, aztán a zsidó polgáriba, s miután nem volt rá pénz, hogy egyetemre menjen, ahova a numerus clausus miatt különben se vették volna föl, a Vas utcai kereskedelmibe – de még akkor, amikor Szerb Antal nem tanított ott.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Mikortól olvastad őt?

Először csak beszélgettünk, aztán ezek a beszélgetések folyamatosan mentek át komolyabb témákba, ahogy kamaszodtam. Ez az egyik ág. A másik ág pedig, hogy anyám nagyon sok verset olvasott nekem már kisgyerekkoromban, én meg spontánul a versekre rezonáltam. Először gyerekverseket olvastam, első helyen Weörest persze, meg anyám nekem írt gyerekverseit, 7-8 éves koromban kiolvastam a Petőfi-összest, a piros Petőfi-kiadásban, egészen pici betűkkel. Nagyon jó volt, már nyolcéves koromban háromdioptriás szemüvegem volt... Aztán apám a kezembe adta Aranyt – tehát nem filozófiával kezdte! –, azt mondtam, Arany nagyobb költő, mint Petőfi – erre ő hümmögött. 12 éves koromban Vörösmartyt olvastam – akkor persze már az iskolában is tanultuk őket –, mire lelkesen mondtam, hogy Vörösmarty még nagyobb költő, mint Arany; igen, igen, mondta. És így tovább; eljutottunk Adyhoz, és...

És onnan már nem volt tovább…

Igen, abban maradtunk, hogy Ady még nagyobb költő, mint Vörösmarty. Ez a végeredmény; később azért jött József Attila is. Apám bejelölte nekem egy bekarikázott „Á” betűvel azokat az Ady-verseket, amikről azt gondolta, 13 éves koromban megértem. Adyba teljesen beleragadtam volna, ha nem kezdem el a felnőtt Weöres-lírát is olvasni, pláne, hogy megismertem Isztray Botondot, aki akkor már szintén Weörest olvasott. És neki valóban profi ragasztott gombjai voltak. Harmadikban kiderült, hogy egyszerre három dolog is összeköt bennünket: mindketten írunk, a modern irodalom érdekel, utáljuk a rendszert és gombfocizunk. Negyven évig, nagyjából a szemműtétemig, úgy 6-7 évvel ezelőttig hetente, majd kéthetente, majd havonta-kéthavonta játszottunk.

Mikortól írtál?

Nem tudom megmondani, mert egész kiskoromtól kezdve írtam verset. Az első versem megjelent egyébként a 2000-ben egy Zsengék összeállításban. Ültünk a New Yorkban a kilencvenes évek vége felé, akkor elemezte Eörsi saját Rákosi-verseit az ÉS-ben, és mondtam a szerkesztőknek, hogy én is írtam Rákosi-verseket, Margócsyék röhögtek, hogy nem írhattál, gyerek voltál. De írtam, egyet írtam! Elvittem nekik; az volt a legelső versem. Ültem a hintalovon hatéves koromban, és mondtam, hogy „Én vagyok az, én vagyok a kengyeles huszár, / nem is vagyok, nem is vagyok kengyeles huszár, / inkább vagyok, inkább vagyok gabonagyűjtő.” Nem begyűjtő – azt hittem, az az, aki fölszedi a gabonát… Így megy végig a vers, és úgy zárul, hogy „mindezt Rákosi Mátyás révén!” Halálra röhögték magukat, és azt mondták, ezt le kell közölni.

Mi volt a rímhívó, arra kíváncsi lennék...

Nem volt rím. Formabontó ismétléses ritmusú munkadal volt: a hintaló adta a ritmust. Azt hiszem, Szilágyi Ákosnak jutott eszébe, hogy kérjenek a többiektől is első verset, ilyen módon Petritől Parti Nagyig jelent meg egy kis ilyen gyűjtemény... Úgy látszik, volt a verseléshez érzékem: botfülem van, nem tudok énekelni, nincs hallásom, nem tanultam zenét, de nagyon sok verset olvastam, és a versek hipnotikusan megragadtak; főleg a versek, és az ifjúsági regények. Verset írtam gyerekként aztán folyamatosan, de azok nem voltak komolyak. Komolyan a gimnáziumban kezdtem írni, és az Eötvös Diák című lapban jelentek meg idővel.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Amit Tibor firtatott, kicsit mélyítsük el! Ez a szellemi kör az anyanyelvedet adta szükségképpen, és ennek a jelentőségét nem lehet kellőképpen méltatni, főleg azért, mert a magyar szellemtörténet-írás már nem igazán létezik, ebből adódóan csomó mindent elfelejt. Ha a '45 utáni magyar szellemtörténetet nézzük, '56 után vagy a 60-70-es években elsődlegesen Lukács és köre emelkedik ki, azt gondolják sokan meghatározónak, miközben ez az Európai Iskolával, Hamvassal, Füleppel, Szabó Lajossal, az evangéliumi szocializmussal, számtalan intellektuális kiszögelési ponttal megalapított gondolkodói kör hallatlanul fontos volt, kéne is tudnunk, mennyire fontos. Nyilván a maga idejében kevesen tudták, mert ki lett takarva egyrészt a hivatalos ideológia révén, másrészt a lukácsisták sem nagyon foglalkoztak ezzel, lévén elég eltérő irány volt... Érdemes egy picit egy-két vonásban beszélnünk erről, és arról, hogyan hatott rád, hogyan lettek ennek a világnak az avantgárd felé kapcsolódási pontjai, különböző gémkapcsai...

Pontosan ilyen volt az általam „másik budapesti iskolának” nevezett szellemi kör, Hamvas, az Európai Iskola helyzete, és pontosan ilyen okokból, amit elmondtál, Lajos. Írtál a Literába a Szellem és költészet című kötetemről, amelyben van egy ezzel foglalkozó tanulmányom. 16 éves koromban apám kezembe adta egy nem teljesen befejezett könyvét, '45 őszén írta Szabadság és történelem címmel, aztán nem sokkal később A zsidóság két útját. Ezek voltak az első könyvek, amelyekből ha nem is értettem meg teljesen, de megsejtettem, hogyan gondolkodik. Aztán odaadta Szabó Lajos egy korai füzetét, meg egy közös könyvüket, a Vádirat a szellem ellen címűt, ami '37-ben jelent meg. Akkor persze már beszélt nekem a háború előtti mozgalmi időszakáról. Szabó Lajossal megismerkedve ugyanis 1930-ban bekerült a baloldali oppozícióba, az egyszerre anti-horthysta, antikapitalista és antibolsevista mozgalomba, amelyet a Munkakörből kizártak és kiváltak alapítottak, akiknek az nem volt eléggé szovjetellenes. Justus Pál, Szabó Lajos voltak a vezéralakok, és apám épp akkor került oda Szirtes Andor nevű barátja révén.

’32-ben apám és Szabó Lajos egyébként felhagytak minden politikai aktivitással. Marxot tanulmányozva annak minden pozitívuma mellett felfedezték a filozófiai rendszere gyökerében rejlő ellentmondásait, így jutottak el Freudon és Hegelen át Böhméig, párhuzamosan Buddháig és Nietzschéig, majd a Bibliáig. Apám perfekt beszélt-olvasott héberül, a Bibliának Ószövetségként nevezett részét jól ismerte, az Újtestamentum viszont revelatív új élmény volt a számára. Ebből nőtt ki az evangéliumi szocializmus, vagy ahogy ők nevezték: krisztológiai szocializmus. Ezt meg is fogalmazták a háború után a szociáldemokrata párt egy platformtervezeteként és odaadták Justusnak, aki 1947-ben visszaadta a papírt Szabó Lajosnak, mondva: nézd, ki tudja, mi lesz… Mindenesetre jó, hogy nem maradt a fiókjában a pártegyesítés után, mert valószínűleg az elsők között vitték volna el őket is.

Krisztológia és zsidóság hogy kapcsolódtak apádnál?

A zsidóság volt az alap végig: a krisztológia ennek – a görög és gnosztikus gondolkodással beoltott – univerzális formája. Grünberg Béla volt apám családneve, és csak a születésem után magyarosított hivatalosan: azt akarta, hogy én is Grünbergnek szülessek. Fiatal korában szépprózát írt, megjelent egy-két novellája az Est Lapoknál Tábor Béla néven. Először Szinnai Bélaként akart publikálni, de Mikes lebeszélte: abból már van egy. Nagybátyám ugyanis ugye Szinnai Tivadar néven kezdett el írni, majd lett műfordító, szerkesztő. A Szinnai névben benne van az a szellemiség, amit az apai nagyapám képviselt: egy magyar helységnév és a Sinai-hegy. Ugyanígy a Tábornál is: egy magyar szó és a héber Tábór-hegy – ez egyébként Csúcshegynek is fordítható. Nagyapám a felvidéki Szinnán született, rabbi fiaként, és nagy rabbi-reménység volt, de ki akart jönni a gettóból. Otthagyta a jesívát 16 éves korában, tökéletesen megtanult magyarul, és kiválóan még vagy hat nyelven; bejárta az egész Monarchiát házitanítóként. Vallásos zsidó maradt, de már nem ortodox, hanem neológ. Minden gyerekének felíratta állami iskolásfüzetei első lapjára, hogy „tetőtől talpig magyar, testestől-lelkestől zsidó”. Apám gyerekként érdekesnek találta, ahogy a tanító bácsik reagáltak rá: volt, aki begerjedt, volt, aki kedvesen, volt, aki hümmögött csak. Kamaszkorában értette meg, hogy ez miért volt. Innen is ered nyilván A zsidóság két útja egyik alapkoncepciója, hogy a magyar zsidó teljesen magyar és teljesen zsidó is. Apám mindig azt mondta, úgy is lehet élni, hogy az ember leegyszerűsíti az életet, lobotómiásan. Meg úgy is, hogy annyira kitágul, hogy elbírja azokat a komplikált ellentmondásokat, amelyek a létezésében eleve benne vannak. 

Tábor Ádám – Nagyvizit

Hogyan élték meg édesapádék, hogy ez a gondolkodási kör meg az Európai Iskola kiszorul, kiszorították?

Rosszul. Apám magántisztviselőként dolgozott a háború előtt, a társaságban akkor ő volt az egyetlen, akinek fiksz állása volt, ő finanszírozta mindegyik könyvük kiadását. Kábé akkor is olyan helyzet volt, mint most: a kultúra iránt az állami döntéshozók szerény fogékonysággal bírtak, a modern és komplikált kultúrát utálták, nem is ismerik a szereplőit. A zsidótörvények alatt apám munkahelye megszűnt, a háború után aztán az államosításig újra ott dolgozott félállásban. Emellett volt egy ismerőse és lelkes híve a kommunista pártban, aki állami állás vállalására kapacitálta, mire azt felelte: „csak, ha olyan állást tudsz mutatni, amihez nem kell belépni semmilyen pártba, nem kell bejárni, nem kell dolgozni, és adnak valami fizetést”. Az utóbbi három még csak menne, vakarta az illető a fejét, de hogy nem belépni egyik pártba se… Mire apám: „A szociáldemokratákat alapjában opportunistának tartom, a Parasztpártba mégse léphetek be, egy kapavágást nem tettem soha, jobboldali sem vagyok, így a kisgazdák is kiesnek, kommunista meg nem vagyok”. Ennek ellenére a miniszterelnökségre került sajtófigyelőként; egy idő után leépítették. Nagy Ferenc lemondatása után Nógrádi Sándor partizánmúltú kommunista államtitkár, később a Rákosi-korszak tömeggyilkosa lett a tájékoztatás főnöke, és írt egy levelet apámnak, amelyben hívta vissza. Akkor még majd’ minden baloldalinak számító ember kellett Rákosiéknak, noha világos volt a szovjet kommunista párttörténetből, hogy később elbánnak majd velük. Apám udvariasan visszautasította a felkérést, fogott egy orosz nyelvkönyvet, megtanult oroszul, és elkezdett fordítani. Először a Szikrának brosúrákat, Sztálint, Mao Ce-Tungot. Ez olyan undorító, mint amikor a latrinába lapátoltuk a szart, mondta anyámnak, akinek diktált. Mire anyám: de ez még undorítóbb, nem? Nem, mondta apám, az volt az undorítóbb; látható ebből, hogy nem volt épp idealista… Aztán amikor a nagybátyám az Új Magyar, a későbbi Európa Kiadó orosz-szovjet lektorátusnak élére került, elkezdhetett szovjet írókat, majd orosz klasszikusokat fordítani, végül már Gorkijt meg Tolsztojt, ebből éltünk. Egész gyerekkoromban itthon voltak a szüleim, itthon dolgoztak. Anyám inkább presszókban és kávéházakban írt és fordított.

Olvasták egymást a szüleid?

Anyám úgy ismerte meg apámat, hogy Szabó Lajos a háború alatt a kezébe adta a könyveit. Ő, ellentétben velem, sportos alkat volt, simán átúszott a Pap-szigetre, ott olvasta őket. ’45 nyarán anyám írt egy prózát Auschwitzról, de papírmizéria miatt a Hegedűs Géza-féle Anonymus kiadó végül nem jelentette meg. Anyámnak kellett volna a másik kéziratos példány, amelyet Szabó Lajosnak adott, aki azonban már továbbadta apámnak. ”Menj át a háztömb túlsó oldalára, a Kígyó utcába érte a Grünberghez, ott lakik a Reichard Piroska bátyjánál”, mondta Szabó anyámnak. Ez augusztusban történt, szeptemberben összeházasodtak.

Térjünk vissza oda, hogyan hatott ez a hagyomány rád?

Amikor apám a könyveit a kezembe adta, már spontánul komolyabbak lettek a beszélgetéseink persze. Ekkoriban lettünk máig szoros barátok Surányi Lászlóval, akinek az anyja egyébként anyámnak volt osztálytársa és barátnője, az apja pedig Surányi László matematikaprofesszor, az ő unokatestvére meg Biró Gábor, aki kezdettől benne volt az oppozíciós mozgalomban. Surányi László sokféle tehetséggel rendelkezik: évtizedekig az ország legjobb matematikatanára volt a Fazekas gimnáziumban, ahova diákként járt, gyerekkora óta benne él a zenében, kamaszkorától kialakult teoretikus érdeklődése kiemelkedő spekulatív és problémaérzékenységgé fejlődött, hatalmas ismeretanyaggal. Ő lett apám legszorosabb tanítványa a hetvenes évektől; ma is ő vezeti hagyatéka feldolgozását, gondolatvilágának legjobb értelmezője. Szabó Lajos és Tábor Béla dialogikus elemzéseit kiterjesztette arra a két terrénumra, amelyhez specifikusan ért: kiadott egy alapvető matematika- és egy zenefilozófiai tanulmánykötetet. Emellett az irodalom, a művészetek iránt is érzékeny, több ilyen tárgyú írása jelent meg folyóiratokban, tanárként pedig az érdeklődő diákoknak szemináriumot tartott az avantgárd művészetről. Jó néhány tanítványa Szabó-/Tábor Béla-tanítvánnyá lett.

16-19 éves koromra kialakult egy köröm, pontosabban kettő: szüleim barátainak a gyerekeivel, ebbe tartozott Surányi László, Horváth Ágnes és Judit, Biró Anna pszichológus és műfordító és a biológus Biró Eszter, unokatestvérük, a Joyce-fordító biokémikus-professzornak, Biró Endrének a fia, Bíró Dániel orientalista, meg az ő barátaik is, Forgács Éva például; és egy másik, már említett irodalmi kör az osztálytársaimból. Az egyetemen magyar-történelem szakos voltam; az első évfolyamon, ahol nem volt származási kategorizálás. Tizenöt évvel később azt írta rólam a Kritikában Szerdahelyi elvtárs megbízásából egy újságíró Dánia című kötetem ürügyén, hogy „Tábor szeret maga köré tábort gyűjteni...” Ebben igaza volt, valóban fontosnak éreztem összehozni hasonló érzékenységű és tisztességes embereket, ezt éreztem a szellemi ellenállás, mozgalom leghatékonyabb és legfelvillanyozóbb formájának, emellett ezzel spontánul kiterjesztettem a védett személyes közegemet a szűk körömön kívülre is. Így a gimnazista időmből való körökbe bevontam az új egyetemi barátaimat. Csoporttársaim, Tatár Gyuri, Lackó Mihály, Várady Géza főleg történész érdeklődésűek voltak (Balassa Péterrel nagyon kedveltük egymást, de ő akkor még lukácsista volt), ám Bíró Dani, aki mindenhez értett és minden érdekelte, hozta Horváth Ivánt például. Horváth Juditék lakásán találkoztunk négy éven keresztül borozgatás és zsíroskenyerezés közepette minden szombaton. Na persze, ezek is időnkénti házibulikkal tarkított összejövetelek voltak. Napközben Lackóékkal a Belvárosi Kávéházban tanyáztunk, onnan mentünk be – vagy nem mentünk – az órákra; húsz-harminc ember ült sokszor az asztalunknál. Az Egyetemi Színpadra jártunk sokat, már gimnazista korom óta: az volt Budapest legszabadabb, legmodernebb kulturális centruma. És persze volt a szerelem – de erről csak versekben tudok beszélni.

Közvetítettem azt is, amit apámtól tanultam, de ez nem volt egyszerű. A Bíró testvérekben, a Horváth lányokban, Tatárban és persze Bíró Daniban és Surányiban volt fogékonyság iránta. Velük jött létre aztán 1972-től az „EMKE-kör”; Juditnak és Ágnesnek a Klauzál utca sarkán lett lakásuk, én is odaköltöztem két évig, és szűkebb körűvé, kifejezetten teoretikus irányúvá alakultak át a szombati összejövetelek. Anselmust és Abélard-t fordítottunk, Szabó Lajos írásait gépeltük, vitatkoztunk. 1974-től összekapcsolódtunk Halászékkal: ők is átjártak szombatonként, és mi is sokat a Dohány utcába, előadáson kívül is.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Az irodalmi élet hogy kapcsolódott ide?

Ide nem igazán; az az egyetemi Alkotókörben folyt heti rendszerességgel. Osztálytársamnak, Mózsi Ferinek adták át a marsallbotot az akkor utolsó éves Utassyék, így mi kaptuk a Tiszta szívvel szerkesztését Joséval hárman, de négy évig nem jelenhetett meg a lap. A '69-es kari reform idején, Bakos István bölcsészkari KISZ-titkár kinevezte Vasy Gézát főszerkesztőnek, és kinyomták az általunk összeállított számot. Isztray Botond elbeszélését kivették belőle, de – dacára, hogy két évvel előtte Vasy verseit nagyon megbíráltam – a Töredék Tandoriról című esszémet benne hagyták, Körmendy Zsuzsanna, Csaplár, Bereményi, Spiró, Szilágyi Ákos stb. írásaival együtt.

Nyüzsgő fiatal irodalmi élet volt akkor Pesten az egyetem körül: felolvasások a mai Centrál helyén lévő Eötvös Klubban, az Ipartervben, az Írószövetségben és másutt. Ebben az időszakban úgy voltam – persze alig publikáló – ismert ifjú költő Pesten, mint később az induló, bölcsész Kemény vagy Térey. Emlékszem, egyszer a Szentháromság téri kollégiumban Szabados koncertje előtt olvastunk fel több százas közönség előtt; nagy zajongás volt, ám a Káró király katonái című versemre mindenki elcsöndesedett: vették az adást, hogy ez modern, dzsesszes.

Tábor Ádám – Nagyvizit

Hogy lett ebből a történetből Lélegzet és neoavantgárd?

Ekkor még nem Lélegzet lett, hanem az első kéziratos antológia. Van egy nagyon jó katapult, amit kaptam, és van egy ellenmozgás. Marno éles szemmel látta meg, hogy „T. Á. terhe és sarkantyúja is egyben, hogy mindkét szülője a Szellemet szolgálta, (…) amelyet a kor hivatásos szellemi munkásai, intellektuelljei általában megtagadtak”. Fiatalkoromban ez nem ugrott ki, mert nagyon ment a versírás, emellett eleve volt bennem egy kalandor megismerési vágy a másféle alkotó emberek iránt. De vannak csomók az időn, koincidenciák, amikor minden megváltozik. 1970-ben megkaptam Weörestől a szétosztott Kossuth-díjának tizedét, Pásztor Béla-díj néven, és ebből a pénzből nyáron kimentem Párizsba. Ugyanabban az évben lezárult a négyéves egyetemista korszakom – csak a hospitálás és a szakdolgozat megírása volt hátra. Azért is jól jött a párizsi út, mert azt Adyból írtam, amúgy máig vállalom. Viszont úgy láttam, hogy a költészet és a kritikaírás mellett nem fér bele az életembe egy irodalomtörténészi pálya is.

Tehát kimentem Párizsba '70 nyarán, és aztán egy nagyon fantasztikus időszak következett. Párizsban még azt a klasszikus avantgárdot láttam, amely addigi szemléletemet és stílusomat alapvetően meghatározta. Épp előző évben lettem jóban Bereményivel, aki azt mondta, hogy akkor kezdett el írni. Később kiderült, hogy már korábban is írt, csak akkor lett számára kitüntetetten fontos az írás. Ő egy ilyen önmítoszképző alkat, ami nem jelenti azt, hogy hazudik, csak kicsit eltolja a hangsúlyokat. Az viszont hozzátartozik, hogy ahányszor műfajt váltott később, mindig telibe trafált (csak a darabjaival nem tudok mit kezdeni). Szóval, egy nap odaült hozzám a menzán dumálni, és – ahogy ezt írtam a netnaplóban is – vagy másfél évig hetente két-háromszor fél napokat együtt voltunk. Összehozott Ajtony Árpáddal, aki neki szinte mestere volt, ő vitte őt először Mándy Ivánhoz, ha jól tudom. Ajtony '44-ben született Székelyudvarhelyen, a szülei menekültek Magyarországra '45-ben, de ő radikális nyugatos avantgardista volt. Mondjuk kb. annyira volt irredenta, mint TGM. Félig székely volt, félig örmény; Ajváznak hívták kisgyerekként, ezen a néven is szerepel a Vadnai Bébiben. Ekkoriban lettünk barátok Bálint Pistivel, Bálint Endre költőfiával, aki idősebb és sokkal koraérettebb volt nálam addig. Ő is kapott Weörestől díjat. Isztray Botond továbbra is hetente járt fel hozzám, Ajtonnyal nagyon megkedvelték egymást. Ebben biztosan benne volt, hogy az ő szülei is romániai háborús menekültek voltak, ő is részben örmény, ő is modernista volt, az írásai is nagyon tetszettek Ajtonynak. Elhatároztuk, hogy ősszel közösen kezdünk dolgozni. Csináltunk is szeptembertől egy heti zártkörű irodalmi szalont a Rottenbiller utca 1.-ben, Bálintéknál. Elhatároztuk, hogy kiadatunk egy független, modern antológiát, ha már folyóiratot nem lehet. Alaptagok Ajtony, Bereményi, Bálint, Isztray, én, Horváth Ágnes és Bálint Pisti felesége, Kollár Mariann. Minden szombaton megbeszéltük valakinek az írásait, vagy meghívtuk Mészölyt, Nádas Pétert és másokat. A történeti hűség megkívánja, hogy elmondjam: Nádas írása azért nem került be a későbbi antológiába, mert Ajtony konzervatívnak találta. Ugyanezért be se adtuk aztán az elkészült antológiát: Árpád Szentjóby, Balaskó és Erdély nélkül nem akart már kiadni semmit, ez viszont nem jött össze.

1970 őszén jelent meg a párizsi Magyar Műhely kiadásában anyám verseskötete, a kés a kéz a hal. Szilágyi Ákos feljött ide, egy ültében félig elolvasta, nagyon tetszett neki. Mondta, hogy van egy régi iskolatársa, aki hasonló szuggesztíven ír, és legközelebb lehozta az Alkotókörbe Lajtai Pétert, aki valóban zseniális verseket írt, melyekből felolvasott; lenyűgözött bennünket. Elhívtam Lajtait a Rottenbillerbe a következő szombatra. Vagy húszan hallgattuk ugyanolyan lenyűgözötten. Akkor jelentek meg Oravecz versei egy antológiában; Pisti lement Szajlára érte. Ajtony meg Hajnóczy formalista szövegeit hozta. Így állt össze az Antológia. Kéziratban maradt, viszont ez ihlette Ajtonyt a Szétfolyóirat megalapítására Hap Bélával.
És ismét egy koincidencia: akkor alakult meg a Halász-féle avantgárd színtársulat a Kassák Művelődési Házban, és Pisti darabját, A labirintust mutatták be épp. Úgyhogy Halász is feljárt szombatonként meg a jelmeztervezőjük, Pisti legjobb barátja, a festő Donáth Péter, aztán fiatalabbak: ifjabb Kurtág György, Szerb János, de Victor Máté és mások is. Éjfélkor mindig átmentünk a Kárpátiába. Szentjóbyt és Erdélyt is ott ismertem meg közelről, lényegében az egész neoavantgárd szcénát, Hajas kivételével, aki iskolatársam volt. A Kárpátiából pedig zárórakor egy kisebb csoport átsétált a nonstop Egyetem presszóba. Szentjóbyval ott virrasztottam hajnali háromig. Egy ízben elkísértem az aznap megismert Pauert a lőrinci villamosáig az Astoriához, aztán visszamentem. Pedig akkor már dolgoztam is egy sóhivatalban szerkesztőként. Igaz, még nem minden nap kellett bejárnom; emellett itt laktam, a szomszéd sarkon…

Hamarosan folytatjuk!!!

Csutak – Jánossy – Keresztury – Nagy

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.