hirdetés

A szem (A Napszálltáról)

2018. szeptember 25.

Van egy hosszú snitt, amelyben Írisz szemgolyóját féloldalról látjuk, amiről akaratlanul is Az andalúziai kutya jut eszembe, a pengével felvágott szem, majd a tudat mélyéről feltörő félelem és rettegés. Írisz szeme áttetsző golyó, a tág pupilla szabad utat enged a beáramló képeknek. – Nemes Jeles László filmjéről, a Napszálltáról Nagy Gabriella írt.

hirdetés

Napszállta előtt van egy rövid időszak, a demerung, amikor gyors és drámai változáson esnek át a fényviszonyok. Mielőtt beáll a teljes sötétség, szokatlan pompában ragyognak fel a színek. A filmesek különösen kedvelik ezt a néhány percet, ilyenkor válik el nappaltól az éjszaka, fordul át egyik minőség a másikba. Nemes Jeles László filmjének főcímében a század eleji Budapestet ábrázoló képeslapon egy perc leforgása alatt megy végbe ez a metamorfózis, a filmben egy virágzó kultúra, az Osztrák-Magyar Monarchia végső összeomlása 144 perc alatt következik be.

A Napszállta egy töredékesen adagolt, de tisztán követhető, lineáris sztorin vezeti végig nézőjét. A kétéves korában árvaházba került Leiter Írisz, aki Triesztben, egy Schwarz nevű mesternél tanulta ki a kalapos szakmát, visszatér szülővárosába, Budapestre, hogy jelentkezzen a Leiter kalapszalon álláshirdetésére. Az új tulajdonos, Brill Oszkár nem veszi fel, és mielőbbi távozását tanácsolja, mindeközben kiderül, Írisz szülei egy tűzesetben pusztultak el, melyet csak két ember élt túl, ő és testvére, Kálmán, akinek létezéséről először értesül. Kálmántól mindenki óvja, Írisz azonban keresni kezdi bátyját. Kutatása közben a pokol bugyrait járjuk, megtudjuk, hogy Kálmán Brill életére tör, a ház, sőt az egész város visszatérésétől és egy előre megjósolt sötét esemény bekövetkeztétől retteg. Ekkor áll össze a kép, amikor kockáról kockára, jelenettöredékről jelenettöredékre kiderül a rémisztő igazság, hogy a Bécsből porfészeknek látszó, lesajnált Budapest neves kalapszalonja titkos kapcsolatban áll az udvarral, szívességi szolgáltatást nyújt a hercegi párnak és a főuraknak (és itt most nem árulom el, mifélét). Íriszben felmerül, hogy rettegett testvére nem egy szelíd kalapszalon, hanem egy bűnbarlang felszámolásával fenyeget, amely már a szülők idejében is az udvart szolgálta (vagyis: feltehetőleg a szülőkre is Kálmán gyújtotta a házat), ám amikor lecsap, nem érdekli a járulékos veszteség, válogatás nélkül gyilkol. De: amit látunk, nem biztos, hogy létezik, amit gondolunk róla, percenként változik: ami rosszak tűnt, jó lesz, ami jónak, rossz, majd megint jó és így tovább. Két erő, a minden téren kifinomult, velejéig romlott hatalom és egy barbár, differenciálatlan, tömegként működő csoport küzdelme zajlik, nem csak egymás ellen, hanem Íriszért is, aki idegen, nem tartozik sehova. Bár Írisz félelmében elpusztítja testvérét, az egyetlen embert, akihez tartozna (vagy úgy véli, megölte), a folyamat megállíthatatlan, a gyilkolás gépezete beindult, a kalapszalont megint felgyújtják, benne Brillel. A film záró képsorában az első világháború lövészárkában Írisz mint szanitéc (?) néz a szemünkbe. A kockákat összeilleszteni viszonylag egyszerű, bár Nemes jócskán megdolgoztatja nézőjét. Végig feszültségben, a teljes koncentráció állapotában tart, egy pillanatra sem engedi ellanyhulni vagy elkalandozni a figyelmet.

Jó pár percbe kerül, talán félóra is van, mire az érzékszerveink alkalmazkodni kezdenek a szokatlanul nagy megpróbáltatáshoz. Nemes ugyanis egyszerre támadja az összes érzékünk. A káosz határáig elmerészkedő polifóniában a hangok közül a néző nehezen szűri ki az értelmes vagy csupán értelmezhető mondatokat (feliratozással sajnos a filmnek ez az értéke elvész), az agy azonnali szelektálásra kényszerül, nem felkínálják neki a tisztán hallhatót, hanem neki kell eldöntenie, mely hangsávra áll rá. A kamera a szemmozgást követi, a tekintet nem stabilan tapad a képre, és végzi el sík felületen a kép végigpásztázását (sajátos, ide-oda ugráló, gyors szemmozgással), hanem a kamera maga funkcionál szemként, amellyel eggyé kénytelen válni a nézői tekintet. Azaz a szem azt fürkészi, amit a kamera fürkész, ha nem hangolódunk rá fizikálisan, nem adjuk át látásunk az objektívnek, az agy nem képes feldolgozni a látványt. A taktilis élményt a közelikben gyakorta mutatott emberi bőr, haj és a kelmék, matériák látványa váltja ki, ahogy a szagokat a tűz, füst, por, gyertyaláng, kosz, vasaló és különféle működésben lévő gépezetek látványa képzi meg bennünk. Nemes sokat tud az érzékelés agyi folyamatairól, és mesterien él ezzel a tudással.

A kamera, akár a Saul fiában, a főhőssel tart, mindvégig Írisz személyes terében tartózkodunk. Nemes Jeles nem csak egyértelmű utalásokat tesz egyébként a Saulra, hanem mintha tudatosan a Saul folytatásaként, pontosabban előzményeként tekintene a Napszállta történetére, azonos szellemben, azonos filmnyelven beszél, szereplői közül pedig jó párat hasonló karakterben játszat. Ilyen például a Saulban orvost játszó Zsótér Sándor feltámasztása ugyancsak orvosként, ez esetben Dr. Herzként. Vélhetnénk, Nemes nem mozdul el a bevált módszertől, amely a Sault az Oscarig vezette, részben ez igaz is, de míg a Saulban a fiát eltemetni akaró apával tartani evidens morális döntés (is), addig Írisszel nem létesül hasonló, együttérző vagy részvét-viszony, mert Írisz mint hős nem létezik. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint a beszélő nevek használata. Az Írisz név ugyanis nem csak egy virág nevével azonos, de jelenti a szivárványhártyát is, amely megszűri a szembe lépő fényt, nyílása, a pupilla fényrekeszként szabályozza, mennyi fénysugár juthat az üvegtesten át a retinára, hogy aztán a központi idegrendszer közreműködésével kialakuljon a kép, amit a valóságban látunk. Ha hozzátesszük a jól ismert vezetéknév eredeti, létra/vezető jelentését, rájövünk, hogy főhősünk nem fiatal nő, hanem a vászonra tapadó tekintet. A film valóságával fizikális kapcsolatba kerülünk, azaz épp annyit jelent a számunkra, épp annyit látunk és értünk belőle, amennyire képesek vagyunk feladni a néző és mű közti klasszikus távolságot, a kényelmes kívülállás és a frontális befogadás helyzetét.

Van egy hosszú snitt, amelyben Írisz szemgolyóját féloldalról látjuk, amiről akaratlanul is Az andalúziai kutya jut eszembe, a pengével felvágott szem, majd a tudat mélyéről feltörő félelem és rettegés. Írisz szeme áttetsző golyó, a tág pupilla szabad utat enged a beáramló képeknek. Talán éppen ezért nem fordít különös gondot Nemes Jeles az Íriszt alakító Jakab Juli mimikájára. Az ő arcának semlegesnek kell maradnia, natúrnak, üresnek, hogy megmaradjon jelnek, és ne ruházzuk fel zavaróan sok érzelemmel és személyiségjeggyel. Nem szerethet, nem sírhat, közvetítő közeg (fényáteresztőhártya), amelyen át rejtelmes mélységekbe kell tekintenünk. Rejtelmes, mert kiszámíthatatlan, változékony, tehát körül nem írható. Annyiféle mélység van ugyanis, ahányan nézzük, és olyan sokféleképpen megközelíthető. El is hangzik egy helyen a filmben (valami hasonló), hogy Írisz érkezése ébresztette fel az alvót. Azaz a ránézés, a szembenézés hívja elő válogatás nélkül a képeket. Nem Íriszt akarják távol tartani, hanem a mindent látni akaró tekintetet. Nem véletlen, hogy Írisz az, aki makacsul bevezet a legfélelmetesebb zugokba is, olyan helyekre, melyeket nem akarunk, nem merünk vagy nem szabad látni. Például azt – és most a számomra egyik legfontosabb jelenetet idézem ide –, hogy rettegésünkben képesek vagyunk hullámok közt kapálózó vértestvérünket addig verni lapáttal, míg élettelenül el nem terül a vízen. És nem véletlen a néhol kissé ügyetlennek tűnő forgatókönyv, amelyben zavaróan gyakori dramaturgiai megoldás, hogy Íriszt „hol voltál", „hova tűntél" megszólítással ide-oda ráncigálják. Láttatni akarnak vele valamit, ki az álcát, ki az igazságot.

A néző a film első pillanataitól kényelmetlenül érzi magát, baljós érzések gyötrik, kiszalad lába alól a talaj. Nemes az első három jelenetben megalapoz ennek a bizonytalanságérzésnek, az agy emberfeletti módon küzd az értelmes válaszokért, hogy racionálisan elrendezze a látottakat, de mélyen lappangó, formátlan érzések törnek felszínre, és ködösítik be a tudatot. A széthulló formát, a rend és a nagyság látszatát megtartani igyekvő és a hatalom szétzúzására törő erők egymásnak feszüléséből egyre vadabbul kavargó örvény lesz (történet helyett), melynek ereje van, húzása, de mozgásának okait és irányát lehetetlen felfejteni. „Fortélyos félelem igazgat", amely mint gyanakvás, rossz előérzet, szorongás, rettegés, valós vagy tévképzet üti fel bárhol a fejét. Ebben a fenyegetettségben pedig megállapíthatatlan, hogy ki a gonosz, melyik a jó, és melyik a rossz oldal, a tájékozódási pontok felszámolódtak. Csak az érzés marad, hogy nem vagyunk biztonságban.

Mint nézőnek el kell veszítenünk a kapaszkodókat, hogy aztán a film harmadik harmadában Dr. Herz fogalmazza meg tiszta, egyértelmű mondatokban, mi történik velünk. (A szív volna a válaszok tudója, lásd: beszélő nevek.) És itt megállok. Vissza kéne idéznem ezt a párbeszédet az orvos és Írisz között, de a memóriám cserbenhagy. Az érzésre emlékszem, hogy zökken a ritmus, mintha Nemes Jeles feláldozná radikalizmusát a néző iránti előzékenység, mondjuk úgy, a könnyebb érthetőség oltárán, kapaszkodót adna, amikor már nincs szükség kapaszkodóra, a néző számára ugyanis, aki eddig együtt bolyongott, sodródott, futott és leskelődött Írisszel, addigra világos, hogy a gonosz nem egy entitás, hanem a félelmeinkből táplálkozó, formátlan erő, amely mindenhol/mindenből kikelthető. Késő látleletet adni, meglehet, épp ez a cél, megmutatni (és a megmutatással párhuzamosan dühöt, felháborodást kiváltani), hogy mire eljut a tudatig a felismerés, már megállíthatatlan a folyamat.

Csak egyszer láttam a filmet, ez az írás maximum impressziók hirtelen leiratának tekinthető, de azt állítom, hogy Nemes Jeles az egyik legizgalmasabb filmes gondolkodó. Ezt a Napszállta is tanúsítja, amelynek sok okból filmes fődíj járna, és amely ugyanennyi okból – konstatálom magamban – nem fog Oscart kapni (az innováció már a Saulban megtörtént, a Napszállta gondolatilag és több rétegű, jórészt késleltetett idejű hatásmechanizmusát tekintve a Saulnál összetettebb stb.). Nemes Jeles egészen egyedit teremtett: jobb szó híján úgy mondom, a részvételi film műfaját, létrehozott egy beavatkozó, felrázó mozit, amely elemi szinten vonja be és teszi a mű alkotójává és alkotóelemévé a nézőt, a nézői érzékelést, az egyéni és kollektív tudattartalmakat. Az elkényelmesedett tekintetet, a nézésben megvakult, képek mértéktelen befogadására kondicionált szemet látásra kényszeríti. Nem kínál fel alternatívát. Alapjaiban gondolja újra a képekhez (az érzékeléshez és gondolkodáshoz) való viszonyunk, semmit sem kapunk készen, nem enged hátradőlni, működni kell.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.