„Filológia és elmélet” címen rendeztek az ELTE BTK Latin Tanszékén könyvbemutatót. A hangulatot nyugodtan lehet ünnepélyesnek is nevezni: négy új kötet, két új könyvsorozat, egy fiatal, ígéretes filológusnemzedék, és megannyi nagytiszteletnek örvendő professzor gyűlt össze a Kerényi-teremben, ahol a legnépszerűbb megszólítás, a joviális-évődő, a fontosságtudatot egyszerre zárójelező és egyszerre megerősítő kollegázás volt. Mi, kollegák, avagy Mi, filológusok, lévén ezen a címen írta tudományterületéről szóló korszerűtlen elmélkedéseit Friedrich Nietzsche. „A filológia ellentmondása: az antikvitást a filológusok valójában mindig csak a jelenből kiindulva értelmezték - most viszont a jelen értsen az antikvitásból?” - állítja-kérdezi, majd a következőkre jut: „A filológus számára így természetesen nélkülözhetetlen feltétel az élmény - vagyis: legyen előbb ember, akkor lesz csak majd termékeny filológus is. Következésképp filológusnak idősebb férfiak (sic!) a legalkalmasabbak, feltéve, ha életük legélménydúsabb korszakában nem filológusok voltak.” 

A könyvbemutató legátfogóbb kérdése a filológia és az elmélet viszonya volt. A címben szereplő és szócska a maga megengedő, transzparens jellegével egyaránt utalhat a két tag közötti néma feszültségre, szilárd szembenállásra, és jelölheti a fogalmak összekapcsolódását, egymáshoz közeledését is. A házigazda, Déri Balázs, a Latin Tanszék vezetője, egyenesen az irodalomtudományban lejátszódó filológiai fordulatról beszélt, ez a tudományos átrendeződés pedig a filológia diszciplínáját is alapjaiban érinti, az elméleti, filológiaelméleti szempont térhódításával. Ez a képlet pedig kis túlzással megfeleltethető annak a helyzetnek, az antikvitás és a jelen vitás konfliktusának, amelyet a frivol, sőt sprőd, macsó, és bornírt életvezetési tanácsai mellett Nietzsche is vázolt. 

A filológia egyik mindenkori törésvonala ugyanis a múlt és a jelen között húzódik, más hangszerelésben az antik és a modern filológiák között. A klasszika-filológia fórjával - szó szerint - könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik. Évezredes hagyománytudat, a klasszicizmus klasszikus védjegye, tekintélyt és tiszteletet parancsoló intézményesültség és beágyazottság a humanista kultúra szerkezetébe, és nem utolsósorban máig értelmezésekre, újraértelmezésekre szoruló elképesztő esztétikai potenciállal rendelkező szövegek, olyan nyelveken, melyeket mára csak azok ismernek, akik azt megtanulták. Míg a klasszika-filológia a múlt által legitimálja magát, és holt nyelveket reanimál, addig a modern filológia a mindenkori korszerűt, és az új elméleteket helyezi előtérbe, és ehhez új nyelveket, beszédmódokat is megalkot. Napjaink filológiai fordulatával mindkét oldal jól jár: az antik filológia újszerű teóriák segítségével láthat hozzá a több ezeréves műveletekhez, a kortárs irodalomtudomány pedig a klasszikus, már meglévő szövegelméleti-filológiai tudás alkalmazásával egészen új belátásokhoz juthat.

Az elsőnek bemutatott tanulmánykötetben (Filológia - interpretáció - médiatörténet, szerk. Kelemen Pál - Kulcsár-Szabó Zoltán - Simon Attila - Tverdota György, Filológia 1, Ráció Kiadó: Budapest, 2009.) Dávidházi Péter a fentebb vázolt kettős mozgásra és annak üdvös voltára hívta fel a figyelmet. A huszonegy esettanulmány a filológia elmélete és gyakorlata között közvetít, méghozzá igencsak széles íven, hiszen olvashatunk antik szövegek kiadási körülményeiről ugyanúgy, mint a Weöres-filológia aktuális kérdéseiről. A Heidegger-összkiadás sajátosságairól, ugyanúgy, ahogy Heidegger sajátos szöveg-fogalmáról. Dávidházi külön megjegyezte Thienemann Tivadar és Kerényi Károly látványos kiemelkedését: a két szerző életműve közös kontextus több tanulmány számára. Úgy tűnhet, hogy Nietzsche nem véletlenül nevezte a filológiát férfiak tudományának, a huszonegy szövegből csak hármat jegyez nő. Egyikük, Bárczi Ildikó, már nem lehetett jelen a kötetbemutatón. Dávidházi beszéde végén Bárczit idézte, alighanem a kötet egyetlen felkiáltójele az ő szövegében található, és a tudomány végtelenszámú nyitott kérdése, és az élet szükségszerű végessége közötti kapcsolatot húzza alá: "Nem pusztán arról van szó tehát, hogy van-e kellő kapacitás a következő nemzedékekben erre a munkára, hanem, hogy amennyi van, azt erre fordítsuk-e, midőn az ember - a témavezető - már nem csak a maga ki-tudja-mire-való-életéért, élet-idejéért felelős!" 

A második bemutatott könyv a fiatal ókortudós és kritikus Krupp József németül publikált disszertációja (Distanz und Bedeutung. Ovids Metamorphosen und die Frage der Ironie, Winter Verlag: Heidelberg, 2009), melyet Kulcsár-Szabó Zoltán méltatott. Krupp témája és témakidolgozása, hogy egy klasszikus szöveg elemzésekor az irónia retorikai és narratológiai alakzata legyen a segédegyenes, markánsan mutatja, hányféleképpen is profitálhat a klasszika-filológia napjaink irodalomtudományos repertoárjából. Krupp olvasatában az irónia, melynek fogalomtörténeti áttekintésére is vállalkozik, jelentésképző és jelentésromboló figura, ám az elméleti megfontolások minden esetben lecsapódnak az Átváltozások szövegelemzéseiben. 

A magyar ókorkutatás doyenje Ritoók Zsigmond mutatta be Simon Attila Dionysos színrevitele. A közvetítés kulturális technikái az antik irodalomban és filozófiában című izgalmas monográfiáját, mely a Ráció Kiadó új sorozatának, a Classica & Theoria szériának az első darabja. Ritoók Zsigmondra illik Nietzsche filológusi személyleírása. Ugyan egész életében filológiával foglalkozott, ennek köszönhető, hogy most idős férfiként olyan élménydúsan tud beszélni több ezer év összefüggéseiről, hogy az már nem tudomány, hanem művészet. Ritoók minden gondosan és pontosan formált mondatában benne van a tudás, a megélt tudás szabadsága és játéka. Így, amikor befejezett jövőidőt használ egy mondatban, egyrészt rögtön észre veszi, másrészt kikacsint és reflektál is a futurum perfectum jelenségére. Mekkora különbség van, sommáza Ritoók, az arisztotelészi más eszközzel való utánzás, és a szöveg eredeti jelentése, a másban, más közegben való utánzás között. Ritoók, miközben a Simon-könyv főbb erényeit vette végig, egyúttal saját tanári-tudósi hitvallását is megfogalmazta: az ókorhoz való viszony az elszakadás és az azonosulás feszült kettősségével írható le. 

Az utolsó filológiai csemege (Simon L. Zoltán, Árkádia kettős tükörben. T. Calpurnius Siculus eklogái, Apollo Könyvtár, Akadémiai Kiadó: Budapest, 2009) bemutatása ugyancsak emlékezetes marad. Erről az agilis laudáló, Tegyey Imre gondoskodott. A nyugdíjas professzor előbb csokorba szedte az okokat, hogy miért nem vállalkozott volna egy Calpurnius Siculus eklogáit taglaló monográfia megírásába, féltucatnyi adalékkal jelezte eme próbálkozás lehetetlen voltát, aztán elegánsan váltott, és ugyanezen a retorikai tengelyen összegezte, hogy ellenben Simon L. Zoltán milyen messzire is jutott a kutatásai során. Tegyei szisztematikusan végigment a könyv tézisein és módszertanán. A szerző Calpurnius Siculus hét bukolikus költeményét elemzi. A textus mellett a kontextus is roppant lényeges, a hét darabot egy gazdag jelentéspotenciállal rendelkező tükörszerkezet tartja egyben. Tegyei tanár úr belemegy-belefeledkezik az érdekfeszítő részletekbe, különböző névalakokba, vitatott évszámokba, ragokba, korabeli motívumokba, ráadásul olyan gyorstempójú beszéddel, ahogyan totóeredményeket szokás bemondani, és körmondatait nem átallja egy-egy gunyoros vagy ön-ironikus megjegyzéssel megfejelni.

Szegő János