hirdetés

A születéstől a szürke, ködös reggelekig

Garaczi László: Hasítás, Magvető, 2018

2018. június 11.

Az álmok félig-meddig beteljesülése, következésképp elvesztése után minden megváltozik. A reflexiók és a nyelv is; már nem működik az irónia, lassan háttérbe szorul, ahogy egyre nagyobb a tét, míg végül mosolygás nélkül jutunk el a végső megállapításig. – Garaczi László Hasítás című regényéről Szmerka Dániel írt kritikát.

hirdetés

A születéstől a szürke, ködös reggelekig – Garaczi László Hasítás című regényéről
Garaczi László – a regény elbeszélője – író akar lenni, ezt már a hetvenes években tudja, vagy még korábban, sokkal korábban, és nem adja fel, hiába minden józan ellenérv („Persze, igen, olvasta a medvés verset, és azt is, ahol véreznek a fák, tetszettek neki, szereti a verseket, de versekből nem lehet megélni, Petőfi egész életében nyomorgott..." – mondja Nusi néni az akkoriban lírikusként szárnyait bontogató Garacziról), mi pedig csak örülhetünk, hiszen a gyermekkor szilánkos képeinek, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek sztorijainak pergőtüzében valami egészen fontosat érthetünk meg a lemur vallomásaiból – a nevetésünket. Ott van például Tüdő, a focista abszurd története – egy novella-cikksorozat fikciója a regény fikciójában –, amit a csepeli munkáslapba küldött párizsi csövezésének idején, és amit már nem közöltek, kirúgták a laptól, túl messzire ment, de írt tovább, délelőttönként, délután könyvtár, este kocsma, milyen jól tette, mondhatnánk, hiszen nevethetünk, végre van, amin nevethetünk, fesztelenül, kikacsintások nélkül, és attól csak még édesebb a nevetés, hogy a szánk közben kesernyés, Kádár-kori pempővel telik meg.

Az ifjú Garaczi – az elbeszélő – élete, persze elsősorban nem a Kádár-korszak nyűgjei körül forog. Ennek bizonyítékát valamikor a kilencvenes évek második felében meg is mutatja akkori barátnőjének – a bírósági végzésen ez áll: „tiltott határátlépési kísérlet, kábítószer-birtoklás, közveszélyes munkakerülés, harmadfokon egy év felfüggesztve, költségek, elterelés." Történeteiből természetesen érthetővé válik, miért. Rakendroll, punk, pia, fű, ópium, látnokzsálya, nagyszínpad, Ibolya, Wichmann és természetesen a legendás Fekete Lyuk, amiről egy egészen jellegzetes életérzésen keresztül emlékezik meg: „...kimegyünk Mikivel a Lyukba VHK-ra. Hajnalban a Golgota téren ébredek. Véres az ingem, nem látok az egyik szememre, mindenem ellopták. Egy hete nem volt cipő a lábamon. Ülök a földön, és tudom, hogy bármi történhet, soha nem leszek ilyen boldog. Az élet megrágott, kiköpött, végre magam lehetek." Így telnek el a nyolcvanas és a kilencvenes évek, és persze csajozással a kamaszkorában szüzessége elvesztésére tett hiábavalónak tűnő erőfeszítések jutalmaként. Persze, előbb-utóbb jön a gyerek, aztán szétköltözés és a heti egyszeri láthatás. A felelőtlennek tűnő tombolásban még mindig felszabadítóan hat az irónia, amivel Garaczi – az elbeszélő – előszeretettel él önmagával szemben is. Hülyét csinál másokból és magából, így van berendezkedve – „Én bohóc akartam lenni" – mondja még ötödikben az osztályfőnöke kérdésére.

Végül észrevétlenül elérkezik az elkerülhetetlen: csak valami szorongató üresség örökös jelenvalósága marad, a gyermekkor beteljesíthetetlen álmai, amik vagy értelmüket vesztik, vagy beteljesülnek, de a gyermekkor óta az azokkal szemben támasztott elvárások tükrében egyszerűen lehetetlenné válik a beteljesülés élményének igazi megélése. Talán törvényszerű a felnőttkornak ez a tapasztalata a gyermekkorral szemben. Talán ennek nincs köze ahhoz, hogy az ember folyton a hasítást keresi („Nem változom, nem érek, nem javulok, nem hegedek. Az agyam tele, a szívem üres.") vagy megelégszik a hétköznapok punnyadásával, töppedésbe hülyülésével. Vagy ahhoz a felismeréshez, hogy már nem hasít annyira, mint régen.

Talán nincs köze, mert a gyermekkor meghatározó élményei – az első, anyai pofon, a pszichológussal folytatott beszélgetések, a Maria Schneiderrel való találkozás vágya vagy az állandó hasfájás – Garacziban – az elbeszélőben – újra és újra felszínre törnek. Behálózzák a történetek lüktető, sűrűsödő-vékonyodó szövetét. Az álmok félig-meddig beteljesülése, következésképp elvesztése után minden megváltozik. A reflexiók és a nyelv is; már nem működik az irónia, lassan háttérbe szorul, ahogy egyre nagyobb a tét, míg végül mosolygás nélkül jutunk el a végső megállapításig: „Szürke, ködös reggelek. Számolok, várom, hogy jön a fény."
Így maga a hasítás (mint cím is) többértelmű metaforájává válik a regénynek: nemcsak a kézenfekvő vágást, felboncolást, folytonos mozgásban levést, előre törést idézi, de a ráébredést is, hogy a múlt és a jelen viszonya végleg megváltozott: „Megyek át a Ligeten, minden most van, a tompa kiáltások, a színes sálak, a futkározó most-kutyák (...) Kopasz most-fák, nyálkás most-levegő, most-tócsákban tükröződő most-ég, az ágak fekete most-villámai." Garaczi – ezúttal az író – regénynyelve és -szerkezete, a történetek sűrűségének változása, illetve az irónia működtetésének dinamikája is követi és leképezi a fenti metaforikus értelmet.

Mi, olvasók, pedig a végére elfelejtünk nevetni – Garaczival együtt.

Garaczi László: Hasítás, Magvető, 2018

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.