A könyv címe már önmagában elvezet az első kérdéshez, mely jogosan merülhet föl az olvasóban Jász Attila esszékötetével kapcsolatosan, hiszen a Fürdőkádból a tenger, meglehetősen különös címválasztásnak tűnik. A könyv Márai Sándortól származó mottója azonban hamar választ ad a felmerülő kérdésre. „Vannak emberek, akik a fürdőkádban is a tengerre emlékeznek.” Azután a borító hátsó fülén a szerző fotója. Háttal, féloldalasan álló alak, ahogy elmélyülten szemléli a tájat. Caspar David Friedrich munkáira emlékeztető staffázsalak, s az esszék olvasásakor kiderül majd az olvasó számára, a szerző által az egyik legtöbbet hivatkozott festő nem véletlenül juthat eszünkbe a képet nézve. „A romantikus német festő tájképeinek hangulata tört rá. A kép belseje felé forduló alakok titka, hogy nem nézhetnek másfelé, a látvány tökéletessége és egyszerisége fogva tartja tekintetüket.” (359.)

A könyv nem csupán bizonyos szempontok szerinti válogatás két évtized esszéiből, de figyelmesen és gondosan felépített szerkezet is. Két nagyobb részből áll, mindkettőben négy-négy fejezet, fejezetenként négy-négy írással – s folytathatnánk a leírást a címek és alcímek rendszerének áttekintésével. A tematikusan kifejezetten változatos írások sokirányú érdeklődésről és tájékozottságról tanúskodnak. Az olvasó ugyanakkor határozottan érzékelheti a különböző szövegek mögött a szemléletbeli rokonságot, példaként az esszéíró felvállaltan személyes érdekeltségét, esetenként elfogultságát jelölhetnénk meg. 
 
A kötet első fele (A fürdőkád) magyar irodalmi vonatkozású esszéket, kritikákat, recenziókat közöl, deklaráltan távol az irodalomelméleti divatoktól. „[...] az Elemző naivan (bugyután-optimistán) mégis arra törekszik, hogy olvasásra biztasson. (Ha lehet, önmagán túlmutatva is.) Ez a vágy pedig bizonyára abból fakad, hogy ő maga is igyekszik jó Olvasó lenni, akinek legfőbb erénye – Nabokovval egyetértve – a szenvedély és a türelem.” (9.) Olyan igencsak különféle alkotók munkái kerülnek terítékre, mint Weöres Sándor, Vasadi Péter, Bertók László, Szijj Ferenc, Ferencz Győző, Zalán Tibor vagy Borbély Szilárd. Remekül megférnek egymás mellett a prózavers, a haiku és a szonett kérdéseit, valamint a naplóírás (Márai Sándor) és Erósz játékainak tárgykörét (Somlyó György, Lator László, Tóth Krisztina) taglaló írások. Úgy tűnik, a szerző valamiért erősen vonzódik a párbeszédes kötetekhez, mivel többről is írt valamilyen formában, Thomas Bernhard és Mészöly Miklós interjúköteteiről ismertetőt, Tolnai Ottó Költő disznózsírból című könyvéről azonban meglehetősen sajátos módon vall: egy levélben, melyben azt próbálja megfogalmazni, miért is nem tudta megírni a könyv kritikáját (rokonszenves és erősen továbbgondolandó szempontokat vetve fel).

A második részben (A tenger) többek között világirodalmi tárgyú szövegek, az írás (és nem írás) mibenlétét boncolgató esszék, valamint útirajzok szerepelnek. Ezek az úti jegyzetek egyben a rendkívül sokszínű kötet vélhetően legjobb írásai, jelesül a Szicília és szicília, A fokozás fokozatai (Svájc, Kárpátalja, Egyiptom, Róma), de említést érdemel a Neuronok tavasza Avagy a Hely rajza madártávlatból című szöveg is. A fokozás fokozatai című szövegben szereplő olaszországi „zarándoklat” leírásának (hátterében egyebek mellett az Utas és holdvilággal) minden bizonnyal ott a helye a személyes hangvételük miatt is érdekes Róma-olvasatok – Lénárd Sándor, Lengyel Balázs, s mások írásai – között.

Összességében a Fürdőkádból a tenger szerzőjére és esszéire is érvényesnek tűnik az a leírás, melyet ő Az alkalom állandósága című írásában fogalmazott meg: „Az esszék még a verseknél is árulkodóbbak. Bennük mindaz az intellektuális kaland és gondolatiság megtalálható, melyet nagy műgonddal igyekszik majd elrejteni, beburkolni verseiben. Tiszta, világos beszédek, esszéfutamok, meditatív próza.” (173.)

Szűcs Balázs Péter