Borbély Szilárd: A Testhez (Kalligram)

Borbély Szilárd újabb versesköteteit azért is várjuk fokozott izgalommal, mert két 19. századi ars poetica is rendre teljesül bennük. Egyrészt, a (Kosztolányi fordította) verlaine-i költészettan szerint Borbélynak egy „jó kaland” minden dala – ritka nyelvi leleményesség, merész képzet- és formatársítás jellemzi műveit. A világ számtalan csodáival és rémeivel találkozhatunk a Borbély-versben (a lepkegyűjteménynek prédikáló Szent Ferenccel, a méhnyakrákkal szülő anyával). Másrészt, Eötvös Józseffel szólva, ekképp is jellemzhetőek „dalai”: „egy villám fénye, / Egy könny, kimondva ezrek kínjait”. Borbély Szilárdot „hevíti korának érzeménye” – érdeklődése egyre inkább a társadalmi kondíciók felé fordul, egyszerre közösségi és egyénített vetületben. Legújabb kötetében főként női sorsok jutnak szóhoz – e monológok vagy a Holokauszt eseményeihez kapcsolódnak, vagy az anyaság (gyakran abortuszhoz és vetéléshez kötődő) történeteit beszélik el. Azért nagyon izgalmas a könyv, mert a versekben az anyagszerűség mindig (legalább) kétféle értelemben szerepel: nyelvi és történeti anyagként. A 17. Az Anyaghoz című vers két része (17.1 A piszkozat és 17.2 A tisztázat) egy téma két variációjaként is fölfogható – ám távolságuk és viszonyok égé és földé. Az allegorikus költemény a világot alkotó Anyaghoz szól: emberi testhez és égitesthez – ahhoz az anyaghoz, amely nehézkedik. És amely nehézkedés már a léleké is – talán az égi testé. „A húr, / amelyen függ a súly, ahogy a szemhéj // elnehezül a látvány fölött.”, olvassuk a piszkozatban, és ahogy felel rá a tisztázat („A szemre vékony héj terül, / s mint húr vezet a testbe // az égbolt.”), már tudjuk, hogy legalább annyira a nyelvi matéria áll a figyelem középpontjában. Érthetően: az irodalomban ez mindennek alkotóeleme. A monológok nagy része kifejezetten rontott nyelven szól – gyakori a nem sztenderd szórend és az élőnyelvi grammatikai formák használata (legjellegzetesebben a „-ban/-ben” ragos alakok „-ba/-be” formában szerepeltetése). Nehéz eldönteni, hogy mindenhol jól megoldott-e e poétikai módszer, s vajon minden tekintetben hiteles-e egy ilyen szövegben a József Attila-citátum (A Dunába), ám az kétségtelen, hogy ekkora nyelvi feszültséget és szubverzív erőt régen tapasztaltam lírakötetben. A 23. A szemeteskosár magánbeszéde úgy épül föl, hogy a személyragok rendre lemaradnak, nagyon különösen szórva széjjel a vonatkoztathatóságot („Végig / kontrollálatlanul remegte. Átmosott vért kaphatta. Végül / vittek műtőbe. Aztán heteken át savószerű folyadék szivárog / belőle.”). A versek folytatják a Halotti Pompa bölcseleti tematikáját, Pszichéről és Testről, Szenvedélyről és Szenvedésről, Szentről és Profánról. E szövegtérben minden eltűnt, elhullt, meggyilkolt, feláldozott, megkímélt és felnőtt gyermekben a kisded Jézus arca tekint ránk.
 

Takács Zsuzsa: A test imádása – India (Magvető)

Takács Zsuzsa kötete is valamiképpen a test köré szerveződik. Ez mindig különleges próbája a költészet nyelvének: mit értethet meg a testről akkor, ha nem írottságát, kulturális kódjait hangsúlyozza, hanem a primer érzéki tapasztalatok reflexióira vállalkozik. A jól felépített, gazdag verseskönyv több irányból közelíti meg a test-alakzatot. Az első részben (A test imádása) főként szerelmi tárgyakról és alanyokról esik szó (időnként a maszk-líra hagyományaiból merítve), a költőtől megszokott ízléses stílusban, önboncolgató modalitásban – számomra e ciklus legemlékezetesebb darabja a kísérteties szcénájú Fehér arcod („Élni akar még, gondolom, hidegen. / Fordult a kocka. Halotti gyöngeségedben / képtelen vagy leplezni érzelmeidet // irántam. Fehér arcod nem feledteti / azonban az önérzetemen ejtett, egykori / sebet.”). Később, a Nyelvtan, haladóknak ciklusban az öregedő és a beteg test meditációiban merülhetünk alá. („Érintse bőrödet bőrömbe vésett, / száraz panaszom? Félek, / hogy verejtékezésem elárul. / Fontold meg jól a következményeket. / Akárhogy döntesz, igazad van. / Messzebb tőled, vagy közelebb: / oda állok, ahova akarod.”)

Külön  „könyv a könyvben” az India címmel ellátott sorozat, Kalkuttai Boldog Teréz emlékének ajánlva – maszk-lírának ezt annak ellenére sem nevezném, hogy a narratív jelleggel is bíró ciklus versbeszéde Teréz anya fiktív nézőpontjához köthető. Talán, ha külön kötetben megjelenik majd, másképpen is rápillanthatunk – most nehezen szétválasztható az Istennel való beszédnek és a testi romlásnak tárgyköre Takács Zsuzsa többi kötetbeli költeményének hatásától. Nem problémátlan és kételymentes bár az Úr megszólítása, ám, úgy érezzük, alapvető a rátámaszkodás és bizalom (avagy a bizalom akarásának, vágyának…) gesztusa. A Takács-versek beszélői képesek hangot küldeni az Istennek. Kalkuttai Teréz megképzett perspektívájának igazi drámája talán inkább (el)hasonulás és azonosság, színlelés és érzés, emberi kötelesség és hitből cselekvés szétválásában és közeledésében rejlik. „Eltakarom arcomat a világ / nézése elől, hogy ne lássák, / közöny folyik ki ujjaim közül.”
 

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon. Válogatott és újabb versek 1976–2009 (Magvető)

Nádasdy Ádámtól az eddigiektől eltérően nem egy vékonyka, 2-3 év termését közreadó, kissé erőszakolt ciklusokba rendezett kötetet kapunk könyvhétre – úgy tűnik, elérkezett az idő a számvetésre, az oeuvre újraolvasására. Hat korábbi könyv szelektált anyagát és újabb műveket tartalmaz a gyűjtemény – a szerkezet tiszta, a fejezetcímek egyben a megelőző könyvek címei is. Izgalmas azt észlelni, mi ment át a rostán és mi maradt ki – nem került bele például a talán legerősebb Nádasdy-kötet, A rend, amit csinálok egyik meghatározó darabja, a Zsidótemető, ami mindenképp számottevő választásnak és értelmezésnek nevezhető. Érdekes volt megfigyelni az első és utolsó ciklusokat összekötő grécizáló jelleget, a gyász-tematika finom visszavonását. De természetesen e történeti szempont korántsem az elsődleges tétje e szép könyvnek – értékes válogatása egy nagyon sajátos költői munkásságnak, melynek a mindennapi történések megverselése, a férfiszerelem (a „két-Ádámos éden”) tematizálása mellett karaktere lehet az alapvetően allegorikus szemlélet (s nem nyelvhasználat!) és a reflektív didaktikus jelleg. Az Istenhez szólásra, a gyászfelmutatásra és (a Soványnak kéne lenni fejezetben) a többé-kevésbé boldog tárgyak animálására egyaránt jellemző a szókimondó, precíz tépelődés. Az elszánt belegondolás azonban leginkább a szerelmi tapasztalatot közvetítő költeményekben bír revelatív hatással. A Nádasdy-versek hihetetlenül kulturáltak, de nem a kultúra elit jelentésére (és a versek formagazdagságára) gondolva, hanem az ember által létrehozott tárgyi és szellemi környezet leghétköznapibb értelmében. Ahogy az emberi kultúra összetett teremtménye a test, egy pláza belső tere avagy az én és a másik bonyolult viszonya. Az Ádám és Éva című vers szerint a szerelem is reflexió (s kulturalizáció) terméke: „Ádám és Éva mégsem szerette egymást, / mert nem tudták. Nem tudták, mit csinálnak. / A szerelem: önreflexió, nézd, / én így, te úgy, én is, te is, mi egymást. // Ha nem tudod, hiába alszotok / gyönyörű bűzben, pamaccsá hörögve. / Ha van nálad tükör, akkor szeretsz.” (A szerelem vezető témája az új verseknek is, én leginkább a Tavaszi szélnek vagyok hálás olvasója.)
 

Györe Balázs: kölcsönlakás (Kalligram)

Györe Balázs versvilága igen különös – legfőképp azért, mert végletesen eszköztelen. Hiába is keresnénk nála érdekes szóképeket, szokatlan kombinációt vagy érzéki összecsengéseket: ebben a tapasztalásban ritkán részesít írásművészete. (Ám amikor mégis, olyankor megbecsülhetjük: emlékezetes szöveghelyekről van szó.) Miért többek hát művei a hétköznapi beszéd foszlányainál, egy képzeletbeli napló bejegyzéseinél? (Mert alapvetően erről van szó, naplóról, leltárról: napok élményeinek, olvasmányainak „irodalmasításáról”. Emlékezésről: barátokról, szülőkről, élőkről és halottakról, érkezésről és eltávozásról, helyekről, nőkről is, szomorúságról.) A Györe-vers nyelvi felülete erősen töredezett, s a rövid, pár szóból álló sorok úgy törnek egymásba, hogy a szöveg jelentése is módosul picit – hajlik az értelem a versmondatok tömege alatt. Ezek a versek megmutatják, hogy a sorokba rendezésnek milyen nagy a teljesítőképessége; hogy korántsem csak külsőség az a tipográfiai instrumentum, melyre hagyományosan tördelésként szoktunk utalni. Irdatlan távolság tud kialakulni két olyan verssor között is, melyek egyébként egyetlen megnyilatkozás részeiként is érthetőek. A Moszkva tér című, egy egyszerű, mindennapi tapasztalást (a szirénázó mentőautók hallgatását) puritán nyelvhasználattal közvetítő versben olvassuk: „egész nap / szirénáznak a mentők / hallani a szobából / ahonnan nem mozdulok / megszámolhatnám / hányszor szólal meg a sziréna / reggeltől estig / bizonyságot tenni arról / amiről nem lehet”. A betördelt szövegben ki mondhatja meg, mely sorok hajlanak inkább egymás felé, a „reggeltől estig” előre hat-e, visszafelé, mindkét irányban, vagy éppenséggel megmaradna önmagában, az állandóság és monotónia jelképeként. Bizonnyal mindez egyszerre áll, s olvasói beállítódásunk függvényében aktualizálódik. A költői beszéd nem követi, hanem létrehozza a tapasztalatot, úgy, hogy mindig mást is mond, mint amit állít – de sosem tudjuk biztosan, mit mond és mit állít. Ez a bizonytalanság, intellektuális feszültség teszi hatékonnyá és egyedülállóvá. Vajon hogyan kapcsolódik a mentőautókhoz és az elmúlástól telt szirénahanghoz a vers alábbi, második egysége? „krumplit tettek ki a szemközti erkélyre / mintha ülne a széken valaki / piros hálóruhában / a szék alatt papucs és vödör / a támlán sál és sapka” Miközben olvasom e sorokat, legkevésbé a Moszkva téren járok már, s nem tudnám megmondani, pontosan honnan szivárgott belém valami szívfacsaró érzés, de úgy sejtem, hogy valamiképpen a „bizonyságot tenni arról / amiről nem lehet” és a „mintha ülne a széken valaki” sorok összerendezése lehet felelős érte.

Szándékosan nem az erősebb, jobb kötetbeli versek közül választottam (sötétség; születésnapomra; röltex/t/) – azok legalább annyira nem reprezentatív Györe Balázs-darabok, mint a számomra érthetetlen okból beválogatottak (például: [a szerelmi költészet]; a lengyel költőket mindig szerettem; „az óraadás királysága”). A kölcsönlakás a folytatás kötete, de az újrarendezésé is – előző verseskönyve nagy, címadó költeményének (Megszakítottam egy regényt) négy strófáját külön darabokként veszi fel. A sajátos gesztus működik: a [mit keresel az életedben] önálló, kötetzáró közlése fontos és szép szerkesztői gondolat.