hirdetés

A történelem hasznáról és káráról

Sándor Iván: A várható ismeretlen, Tiszatáj könyvek, 2009

2009. március 21.
Sándor Iván nem véletlen, hogy kötetindítóként egy anakronisztikus, a Noé-történetet parabolisztikusan kérdőre vonó szöveget választott, amelyben a szolidaritásnak, a kérdezésnek, mint ellenállásnak, és a kegyeletnek a mítoszban fel nem merülő lehetőségeit feszegeti. – Jánossy Lajos kritikája.
hirdetés

Sándor Iván regényíró, mi sem áll évtizedek óta természetesen a kezéhez, mint az esszé, Nietzschét idézve: a történelem hasznáról és káráról töpreng. Arról gondolkodik, amiről ír. És fordítva. Mivel azonban a próza nem érvel, hanem önmagát állítja, tehát nem ítél, hanem nyelvileg egyszerre teremt és tapasztal, az esszé ad lehetőséget arra, hogy a szerző élhessen az értelmezés igényével. Tárgya csakúgy a történelem, vagyis az emberi idő.

A történelem, a jelentéssel felruházott tér, Ancsel Éva szerint démoni idő, amelynek léptéke, paradox módon, amellett, hogy emberi, nagyon is emberi, visszatérően meghaladja alkotóját, olyan terhet ró rá, amelyet elhordani képtelen. Ennek az elviselhetetlenségnek a súlya válik kivételessé a huszadik században, amikor a kollektivizmus rettentő látomásai íródnak be a társadalmak szövetébe. Ezek az ún. nagy elbeszélések, amelyek egyik változata, a nemzetiszocialista lázálom, a felvilágosodásra adott negatív, elutasító válasz, profán mitológia, a másik, a bolsevista rögeszme, a felvilágosodásra adott pozitív, radikalizáló válasz, szintén profán mitológia. Azonosságaik eltagadhatatlanok: mindkét szemlélet a személyes integritás és a felelősség eltiprására és felfüggesztésére tör, ennek függvényében a történelem ballasztjától tartalmilag különbözőképp, de egyként az annak felszámolásába vetett hit ígéretével kísérelte megszabadítani az emberiséget. Sándor Iván itt kapcsolódik be az elbeszélésbe, az érdekli, hogy a különböző társadalmi csoportok felszámolását megalapozó elméletek brutális gyakorlata, az áldozatoktól értelemszerűen eltekintve, ha különböző fokon, de mindenkit elkövetővé vagy társtettessé avatott. A túlélés ára pedig, ha úgy teszik, legalább akkora volt, akár a részvétel; a diktatúrák lakosai, mint a totális állam kiszolgálói és alattvalói hasonlóképpen igyekezték elhárítani a morális szembenézést: rövidtávon mindannyian a történelmileg megbéklyózott cselekvés körülményeire hivatkoztak, hosszú távon a szelektív emlékezet munkájában bíztak. Sándor Iván magyar íróként és magyar állampolgárként egy személyben tudja, ráadásul alanyi fokon tapasztalta, hogy mindez rendkívüli élességgel igaz hazájára.  

Nem véletlen, hogy kötetindítóként egy anakronisztikus, a Noé-történetet parabolisztikusan kérdőre vonó szöveget választott, amelyben a szolidaritásnak, a kérdezésnek, mint ellenállásnak, és a kegyeletnek a mítoszban fel nem merülő lehetőségeit feszegeti. A várható ismeretlen auftaktja az esszégyűjtemény egészét egy bizonyos gondolkodói tekintet látószögébe vonja. Az írások első felében a nézőpont kereteit konkrét, részben a vészkorszakba torkolló periódus, részben az 56-os forradalom valósága és esélyei fölötti mérlegelés és számvetés tölti ki. Sándor Iván útitársai és kalauzai megbízható nyomkeresők: Máraira és Bibóra támaszkodik, utóbbinak a magyar történelem, másképpen: a polgárosodás fáziskésését és elakadását kíméletlenül megvilágító gondolatai végigkísérik a könyvet.

Bibó figurája a háború előtti és utáni társadalomfejlődés-szerkezet mentális egymásra hatásának-tagolódásának dinamikáját dolgozta ki máig ható érvénnyel. Nem véletlenül hívja fel a figyelmet Sándor Iván a Bibó alakját övező felejtéstörténetre; Sándor esszéinek gravitációs középpontjában ugyanis az emlékezet, mint az önazonosság fedezete áll, a magát következetességeiben és következetlenségeiben megragadni kész emberi jelleg történetének szervezője, hovatovább az elbeszélés szelleme. Ennek működési zavarainak mikéntjében, a tradícióválasztás önigazoló, vagy szembesítő gesztusaiban érhető tetten a kirekesztő, avagy befogadó nemzettudat minősége, másképpen: a tekintélyelvű, avagy demokratikus beállítódás. Nem kétséges, hogy utóbbi deficitjében, Sándor Iván, nem zárkózva el az aktuálpolitikai helyzet néha talán túl sarkos, de konzekvens értékelésétől, joggal és határozott marasztalja el a mai Magyarországot.  

A várható ismeretlenben az emlékezet politikai éstehát morális vonatkozásainak regénypoétikai elágazásaihoz Mészöly Miklós, Balassa Péter, Poszler György és Kende Péter esszé-portréjain és a tragikusan fiatalon elhunyt, komoly tehetségű írót, Simon Balázst megörökítő, páratlan pontosságú és líraiságú szövegén át jut el az olvasó.

„[E]lválaszthatatlan a tapasztalatbirtoklástól a fogalomteremtésig vezető értelemadó úton még valami: a tapasztalatokra reflektáló érzés. Ez volna a legkevésbé megragadható, a leginkább talányos: minden mélyén valami elérhetetlen, megmagyarázhatatlan titoktartományban rejtőzködő.” – A hagyományozhatóság krízise című Kende Pétert méltató szövegben ezekkel a mondatokkal, összekötő elemekkel bővül az emlékezet-kérdéskör, mintha csak minden regény „fekete dobozáról” volna itt szó, az érzésről, az egy helyütt idézett Hamvassal tartva: a belépésről a beléphetetlenbe. Sándor Iván később már egy elegáns ívű esszében, Proustot és az európai regény esélyeit elemzi, úgy, hogy a kötőanyag nem változik; Sándort a nagyepika formaproblémáin belül is elsősorban a felidéző és a felidézett közötti folyamatosság-megszakítottság, tehát a személy önazonosságnak irodalomtörténetileg a modernitásban bekövetkezett veszteségtapasztalata, aktuálisan annak a posztmodernt meghaladó lehetősége, végeredményben a hagyomány „fenntartható fejlődésének” a reménye, a végéhez közeledő kulturális szakasz továbbélésének alaktana izgatja.  

A kötet Iszméné megelevenítésével vallomásos zárlatban fordul önmagába; az Oidipusz király egyik szereplőjével, az üres helyben álló, tehát kívül rekedő szemlélővel, akinek metaforává sűrített alakja a huszadik századi művész emblémájában kristályosodik ki. Sándor nem hagy kétséget, hogy a század Iszménéje, az író, egyszerre az átélő-megfigyelői határterületen, hovatovább a senkiföldjén lel otthonra.  

Sándor Iván kötetének felmenői az európai gondolat olyan képviselői voltak, akik a pusztulásban és a pusztításban nem saját veszendőségüket élték meg mindenekelőtt, hanem az emberi önismeretbe, a nevelődés egyre szélesebb kiterjesztésébe, a felnőtté válásba vetett hit vereségét, miközben ők maguk hitüket feladni képtelenek voltak. Régi iskola, mondhatni. Becsöngettek.     

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.