Györe Balázs kérdez Tőled: Megtaláltad-e már a következő könyved kiadóját?

Dukay Nagy Ádám: Kedves Balázs, béke és köszönöm, jólesik, hogy érdekel az anyag sorsa. Nem, nem találtam kiadót a könyvnek; igaz, szinte semmit nem tettem érte. De igyekszem majd.

Nem hagyható ki a „ziccer”, hogy ennek az előző a kérdésnek a nyomába eredjünk; miként közelíthető meg ez a kötet, milyen szerkezeti, tematikus, alakulástörténeti jellegzetességei árulhatók el?

D. N. Á.: A kötet címe: Titokbhakta. Tengelye körül az én és a hamis egó (vagy személyiség), illetve kettejük kapcsolata – mint külön entitás – kering. A konstans skizoid állapot. Meg pszichedelikus. Amit senki nem úszhat meg. Illetve a pszichedelikus állapotot igen, az megúszható. De a hasadásokat, a fölismerést, hogy én nem az vagyok, aki a homlokom mögött beszél, szerintem nem lehet megúszni. Bárhogy csűröd-csavarod, egyszer kétségtelenné válik: az a hang nem tartozik hozzád. Az nem a te. Ennek a kitartott hasadt állapotnak ugyanakkor van egy érdekes hozadéka: gyakorta láthatóvá válik a közeljövő. Nem tudod befolyásolni, de lejátszódik előtted, melyik oldalára esik a kocka. Előre emlékszel. Mondom, érdekes.

„Eszköztelen lírájának története van”, ezt a „poént” sem hagyhatjuk veszni; Babiczky Tibor írta a Hosszú eltáv című kötetedet méltatva. Ez a történő költészet hogyan ragadható meg lépésről lépésre, versről-versre?

D. N. Á.: A Hosszú eltáv 2002-ben jelent meg. Minden megváltozott azóta. A biztos pont, a kohéziós erő, ami – számomra – minden szövegen átdereng, a hely, ahol íródtak: a menedékkozmoszom. Az a tűhegynyi pont ebből az egészből, ami csak az enyém. A helyem. Az maradt biztos pontnak. Egy-egy szövegemről általában az jut eszembe, arra emlékszem, hogy amikor írtam, milyen volt ott, menedékkozmoszban az idő. A levegő illata, a fényviszonyok, az uralkodó színek; milyen zenét hallottam. Menedékkozmosz egyszerre állapot és hely. Mindig másmilyen, s csak akkor veszem észre, hogy ott vagyok, ha már ott vagyok, úgyhogy a pontos koordinátáit nem ismerem, még ha az irányt sejtem is.

„Mert Isten háta mögött az ’van’ / ami a mi szemünk előtt ’nincs’.” Ez az előbb megidézett kötet címadó versének az egyik sora. Nem nehéz észrevenni a Pilinszkyn átszűrt rilkei gondolatot. Jól látom-e, hogy ők különösképp hatottak Rád? Ha igen, ennek is megvan a „története”?

D. N. Á.:  Pilinszkyt föltétlenül jól látod. Hogy ezt kérdezted, eszembe jutott: Tandori Dezső Sohamár. De minek? című esszéregényében írja Szép Ernőről, hogy – kb. – „Szép Ernő jön velem”. Szóval, hogy vele van mindig. Legalábbis azt hittem, hogy a Sohamár...-ban írja, de most elbizonytalanodtam, mert keresem, de nem, ceruzázásra is emlékszem pedig, s mégsem találom. Később fölkutatom. Érthető talán így is. Hogy szóval így vagyok Pilinszkyvel. Hogy velem van. Jön velem mindig. Senki más nem jön, nem van velem mindig.

Prózát is írsz, novellákat. Ugyanaz a mondat elindíthat akár verset és prózát is? Ha igen, mitől függ a következő nyelvi lépés, ha nem, hol dől el a szöveg műfaji iránya?

D. N. Á.: Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen kétesélyes mondatom. Abban a kevés prózában, amit az utóbbi években írtam, az egyidejűség foglalkoztatott. Belenéztem, -hallgattam pár percre a szereplők, nevezzük úgy, sorsába. A lényeg az volt, az, hogy ugyanakkor. Szerettem, szeretem ezt. Egyszerre vagyok öt-hat helyszínen, s rögzítek pár percnyi anyagot valami fölvevővel. Persze, a szereplők is én vagyok. És persze: skizoid helyzet ez is. Egy Donald nevű fickó (akit a rajzfilmkacsa után nevezett így el a többi szereplő, és volt már postás, meg piacon zöldségesnél kisegítő is), illetve egy Iz nevű brácsás lány időről időre visszajár például, hogy belehallgathassak, -nézhessek kicsit a, nevezzük úgy, sorsukba. Vagy azért, hogy ők a, nevezzük úgy, enyémbe. Nem tudom, őket mi érdekli (ha ez így van), engem az, hogy mindaz, ami velük történik – függetlenül annak előjelétől –, mit ad ki együtt? Törekszik-e egyensúlyra? Fraktálként burjánzik? Mert ezt nem áll hatalmamban, de az is lehet, hogy csak nem akarom befolyásolni. A lényeg, hogy ami történik, az egyszerre történik. A prózában a több, a versben az egy van foglalkoztat.

Egressy Zoltántól kérdezem: Sör, melegszendvics?

Jánossy Lajos