hirdetés

A vak Faust

2009. január 17.
Amennyiben mégis lehetne hinni bildungban, paideiában, azt mondanám, hogy nagyon sok fájdalmas leckét tartogat önismeretünk számára ez a kivételesen jelentékeny, nagyszabású munka. - Vári György Schein Gábor kötetéről.
hirdetés

A vakság és az árulás egy elmondhatatlan történet jeleként válnak olvashatóvá, pontosabban egy jelölhetetlen történet nyomaként válnak olvashatatlanná a kötetben, amely nem tehet és nem is tesz mást, mint azt, hogy legalább ezeknek a nyomoknak a történeteit elmondja.


A Nyugatról szóló mindkét szöveg egy töréspontra mutat rá, ahol szinte ellentétükbe fordulnak a felületes szemlélő számára világos irányú javaslatok, értelmezések, ahol egyfajta sajátos végiggondolatlanság, bizonyos lecserélni kívánt elgondolások reflektálatlan továbbélése eltéríti, torzítja a megindítani kívánt folyamatokat: „Szembeszökő ugyanakkor, hogy egy-egy szerző esetében is nagyfokú ingadozás tapasztalható a modernizáció sikerében messzemenően kételkedő, a nemzet fogalmának romantikus örökségét megőrző hangok és a századelő francia példaképein nevelődött liberális radikalizmus között. A kételyekkel teli ingadozás arra utal, hogy végső soron a Nyugat körében sem sikerült meggyőző ajánlatokat tenni olyan erős elbeszélésekre, melyek sikeresen egyeztették volna a nemzeti és a liberális állampatrióta értékrendhez tartozó gondolatformákat és legkésőbb a harmincas évek végére még a kezdeményezés is kicsúszott a Nyugat kezéből”. Ezt a jelenséget írja le Schein konzervatív modernizmusként vagy – Vas István saját poétikai gyakorlatát, vonzalmait jellemző szavát kölcsönkérve – ómódi modernségként.

Visszatérve az előző kérdésre, lehetetlen nem észrevenni, mennyire hasonlít ez a narratív szerkezet egyéb „reformkorok” relatív, további problémákat átörökítő sikertelenségeit elbeszélő más híres beszámolókhoz. A tizenkilencedik század reformkorának köznemesi mozgalmát jellemzi Jászi Oszkár és Bibó István is hasonlóképpen:„ez a forradalmár nemesség ténylegesen a régi, örökölt, Habsburg-ellenes kuruc ideológia hatása alatt maradt, s tudatában a francia forradalom új eszméi csupán »szerzett tulajdonságokként« kapcsolódtak ehhez. Épp ezért kezdettől fogva jelentkezett egy olyan tendencia a forradalmár nemesség körében, amely gyengíti a nemzeti forradalom demokratikus és szociális tartalmát, és – amennyire csak lehet – megőrzi az ősi kiváltságokat” – így Jászi. Aztán: „ A magyarok uralkodó rétege a nemzeti (értsd: nemzetiségi-V.Gy) kérdésben nem volt hajlandó alkalmazni azokat a demokratikus és liberális elveket, amelyek alapján az államot újra akarta formálni”. Bibó kísértetiesen hasonlóan értékel híres alkat-tanulmányában: [A reformkorban] „hiányzott a rendi, uralmi nacionalizmus és a demokratikus nacionalizmus szempontjainak és követelményeinek a világos elválasztása, ami a nemzetiségi kérdésben vezetett végzetes következményekre”. A kor vezető rétege „egy rendiségtől, vagyis hierarchikus társadalmi szemlélettől át meg átjárt társadalmi képződmény volt.” Világosnak tűnik, hogy Schein történetének elbeszélésmintáit náluk, a szerző által is említett Jászinál, valamint Bibónál kell keresnünk.
    
Jászi és Bibó példája mutatja, hogy mentalitástörténeti folytonosságok, elsősorban defektusok feltárásánál a könyv – furcsa módon – nagyon is számol a nyomatékosan hangsúlyozott szakadás történeti tapasztalata mellett valamiféle állandóság, „mozdulatlanság” tapasztalatával. Ez különösen jól látszik olyankor, amikor nagy ívű történeti áttekintéseket ad a szerző, folytonosságot láttat a fordítási elvek és szerepük kérdésében Pázmánytól Babitsig és tovább.

Nem csak a Nyugatról szóló szövegek érdeklődése irányul az önértelmező narratívák súlyos belső ellentmondásaira, a kötet összes szövegének jól felismerhető, közös metódusa a történetképzés eljárásainak vizsgálata, ami a narrativizáció elkerülhetetlen fikcionalizáló eljárásainak feltárását célozza, mert, ahogy a Jászi Oszkár és a Garami Ernő emlékiratait tárgyaló szövegben áll: „a politikai emlékiratokban, ahol a történelem önmaga tárgya lesz, nem válik el egymástól történetírói és a történelemfilozófiai szemlélet, mindkettő a jelenhez kötődő előzetes retorikai stratégia részét képezi”. Tehát „a múlt politika, amely a jelen legnagyobb erejéből íródik, és csupán az a kérdés, ki bizonyul erősebbnek és tapasztaltabbnak, illetve az, mit jelent itt az erő és a tapasztalat”.

A könyvről megjelent eddigi két kritika – László Emese és Szegő János  írásai – egyaránt kiemelik, azonos passzust idézve, hogy Schein irodalom és politika elválaszthatatlansága mellett tör lándzsát, de nem kérdezik meg, mit ért a szerző „politikán”, hogy mit jelent itt, ebben az összefonódásban a politika. Ebből a szövegrészből úgy tűnik, hogy éppen nem a politikai közösség, a poliszbéli polgárok közös ügyeinek racionális megvitatását, folytonos kommunikációt, hanem egyszerűen a hatalom akarását, ezért az alfabetikus rendszereket, mint a nemzet nevű politikai közösségről, a harc terepéről szóló tudás rendszereit tartja számon, ezeknek manipulálására törekszik, ezt célozzák elbeszélő eljárásai, metaforái. Az elsimítani kívánt szakadások felfedése az irodalom és az irodalomtörténet feladata, így ez a tevékenység Schein Gábor értelmezésében voltaképpen kritikai politika. Ez a gondolkodásmód érvényesül a Babits irodalomtörténetének időtlenítő eljárásait vizsgáló szövegben, a Móricz regényéről (A boldog ember) szóló írásban, a magyar fordításelméleti reflexiók és fordítói gyakorlatok „elsimító”, az idegen vers idegenségét maradéktalanul asszimilálni kívánó törekvéseit értelmező munkában is.

Babits irodalomtörténetének konstrukciója, ahogy a tárgyalás az időben előrehalad, széthullik, párhuzamosan azzal, ahogy a cselekményesítés előzetes sémái egyre kevésbé érvényesíthetőek: „Értelmezésre vagy magyarázatokra az elbeszélő itt már alig hagy magának teret, és még kevésbé fáradozik azon, hogy megteremtse az ugyanazon bekezdésben felsorolt művek és szerzők közös kontextusát, hiszen a célja éppen a felbomlás szemléltetése. Annál talányosabbak és érthetetlenebbek az olyan fordulatok, mint amikor Flaubert Szent Julián című elbeszéléséről azzal a kitétellel tér át Arany Őszikéinek említésére, hogy Aranyt »a líra Flaubert-ének lehetne mondani«”.
Móricz regénye esetében a szerzői szerepek egymáshoz fűződő viszonyának feszültségét akarja elsimítani a recepciótörténet, illetve magának a regénynek is vannak ebbe az irányba mutató törekvései, amelyek elszakítják az önreprezentáció lehetőségétől Joó Györgyöt (eredeti nevén Papp Mihályt), és mintegy a koncepció szolgálatába állítják önállóságától megfosztott szólamát. „Mint tudjuk, a reprezentáció hatalom”. – figyelmeztet a szöveg, vagyis újfent politikai kérdésekkel szembesülünk. A híres, Joó György egyediségét deklaratívan eltörlő mondat – „ebben mindnyáján osztályos társaid vagyunk e megtöretett kis trianoni csonka hazában” – jelzi, mifélékkel. A mondat megcsonkítása a létező szocializmus idején és csonkítatlan változata egyaránt egyneműsíti ideológiailag a szöveget, amiből, persze, nem következik az, hogy egy szöveget nem meghamisítani vagy meghamisítani erkölcsileg egyenértékű volna.

A kötet zárszava Balassának egy olyan, mélyen jellemző művészetfilozófiai tárgyú írását értelmezi, amelyik a kulturális folytonosság megőrzését a múlt és ezáltal önmagunk, jelenbeli helyzetünk folytonos újraértéseként gondolja el. Balassa is a hagyomány valamiféle − persze reflektált, folytonos elmozdulásokkal számoló − folytonosságának előállításában érdekelt, az esztétikai nevelés és a bildung lehetőségének fenntartásában, s a nevelődési munka ilyen eseményének, a másikon keresztüli önmegismerés eminens és helyettesíthetetlen fórumának tekinti az iskolai irodalomoktatást. A szublimációt tehát a képzés szó egyfajta sajátos, huszadik századi alakváltozatának tekinti (Freud gondolkodása ugyanis nyilvánvalóan a német idealizmus hagyományának közvetlen örököse, a felettes én és az ösztönén „küzdelmében” jól felismerhető a hajlamok és a kötelesség kanti küzdelme). Szerinte a szublimáció is ennek a folytonosságnak a fenntartására irányul, ráadásul úgy, hogy közben kiküszöböli a nevelés, a képzés folyamatát mindig kísértő veszélyt, a repressziót: „A „paideia tehát szublimáció, ami nem az elfojtás civilizációs fedőneve” – reménykedik Balassa. Schein Gábor elbeszélés és folytonosságkritikai munkája abban áll, hogy emlékeztet a szublimáció kettős jellegére: „Freud a szublimáció mozgásában egyszerre vélte meglelni a gyógyítás szövetségesét, amennyiben a mozgás tudattalan tartalmakat hoz elő, és a gyógyítás akadályát, amennyiben az áthelyezések által maga is visszasimul az ellenállás mechanizmusaiba”.
Ez teszi elkerülhetetlenné a hagyomány továbbélésében a hagyománytagadást, az árulást is, hiszen a tradíció szó „jelenti […] valaminek az átadását, kiadását, elárulását is”. Sőt a kulturális folytonosság Balassa-féle képzetének fájdalmas problematizálásával magának Balassának, Balassa hiteinek az „elárulását” is, ami azért különösen fájdalmas, mert a szerző „Balassa Péter emlékének” ajánlja könyvét. Ez az ajánlás így – Schein egyik, a magyar-zsidó irodalomról szóló beszéd lehetőségein töprengő kötetbeli esszéjének címét kölcsönkérve – egy történet jelévé válik, egy szükségszerű árulással és gyásszal telített, ezért elbeszélhetetlen történetet jelöl, azért jelöli, mert elbeszélni nem áll módjában.

A tanulmánykötet zárómondatai így hangzanak: „Én vagyok Péter. Én vagyok, aki elárul”. A lehetőségig teljes azonosulás pillanata egyúttal az árulás pillanata is, a háromszoros megtagadásé. Jó, ha tudjuk: a Mordecháj könyve főhősének szintén Kafkát idéző neve: P, egy jelölhetetlen történet nyomaként, ami aztán a Lázár!-ban Péterré bővül. Az esszékötet szövegeit összekötő gondolkodásmód pedig a Balassát ihlető hermeneutikai megértéstradíció fontos, hangsúlyos „idegenségtapasztalatának” radikalizálását, felváltását, végső soron elárulását is jelenti egyfajta politikával szembeni politikai gyanú nevében, újabb elkerülhetetlen árulást tehát, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Balassa egy ideológiakritikai gondolkodásmóddal történő szakítás eredményeképpen lett hermeneuta és egyáltalán, lett az, aki volt. Talán nem tiszteletlenség mégis azt mondani, hogy Balassa kivételes életművének életben, hagyományban tartásához kevesebb áhítatra és kevesebb botrányra, viszont több ilyen árulóra volna szükség.

Schein Csorba Győző Faust-fordításáról beszélve kitér a dráma nagy pillanatának elemzésére, ahol az agg Faust szabad nép szabad honát véli megpillantani, noha nem láthat semmit, hisz vak, és az emancipáció ígéretének reménybeli beváltói, szorgos munkásai, a lemúrok éppen az ő sírját ássák. A felvilágosodás végső – mondani sem kell, minden önfélreértés ellenében mélységesen vallási alapozottságú – ígérete, a történelmet átívelő és végül maga mögött hagyó folytonosság látni vélése vakságként mutatkozik meg a szövegben. A kötet címe: Traditio, alcíme folytatás és árulás. A folytonosság illúziójának az öreg, vak Faust válik kötetbéli emblémájává, az árulásnak pedig a Mesterét hűen követő Péter, a kőszikla, az üdv ígéretének a történelembe vetett hordozója, az egyház fundamentuma. A vakság és az árulás egy elmondhatatlan történet jeleként válnak olvashatóvá, pontosabban egy jelölhetetlen történet nyomaként válnak olvashatatlanná a kötetben, amely nem tehet és nem is tesz mást, mint azt, hogy legalább ezeknek a nyomoknak a történeteit elmondja.

Amennyiben mégis lehetne hinni bildungban, paideiában, azt mondanám, hogy nagyon sok fájdalmas leckét tartogat önismeretünk számára ez a kivételesen jelentékeny, nagyszabású munka.

(Schein Gábor: Traditio – folytatás és árulás, 2008, Kalligram)

Vári György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.