hirdetés

A vallásháborúról

2008. december 7.
A litera régi szándéka, hogy olyan szövegeket is az olvasók elé bocsát, melyek vitára hívnak. Reményeink eddig nem igazán váltak valóra, ám nem adjuk fel, arra biztatjuk olvasóinkat, hogy lépjenek párbeszédbe ezúttal Keresztesi József szövegével. Várjuk hozzászólásaikat.
hirdetés

A rendező pályaudvaron, aki vagyok, jönnek-mennek a kötetanyagok, rendszerint több könyvet is szerkesztek párhuzamosan. S ki tudja, hogy az anyag titokzatos önmozgása, a véletlenek játéka (mi is az? és ha véletlen, ugyan miért mindjárt játék?) vagy az emberi elmében működtetett váltók hanyag kezelése okozza-e a forgalmi dugót, amikor több súlyos szerelvény egymásnak döccen. Jelenleg a Telep-antológia, Havasi Attila versfordítás-kötete és Bán Zoltán András esszéinek és kritikáinak a gyűjteménye van soron. Két igencsak eltérő poétikai előfeltevésekkel bíró verseskötet, mellettük pedig ott áll Bán egyik szövege, amely többé-kevésbé ezeket az előfeltevéseket szikráztatja össze. És olvasom Vári György netnaplóját a Literán, és olvasom a k. kabai-interjút ugyanitt, kész a vágányzár.
Picike bakter áll a hatalmas ég alatt.

*

Bán Zoltán András Szijj-recenziója így veszi kezdetét:
„»Miért jobb a kötött formáktól való ellépés?« – kérdezte egy költői esten Balla Zsófia pályatársát, Szijj Ferencet. »Ezt meg tudnám ideologizálni, de nem is biztos, hogy kell, mert ez hit kérdése. Ez vallásháború«” – válaszolta sokatmondóan a költő. »Eszményképem, ha egy szövegben nincs retorizáltság. Ki kell iktatni ezt a meggyőzést. Csak a gondolat legyen, ne a trükk, amivel kábítják az olvasót.«”
Bán, miközben természetesen jelzi, hogy az efféle tipizálás szükségképpen elnagyolt, e felfogás ellenpontjaként a nyugatos-újholdas „modernségtradicionalista” vonulatot nevezi meg, amely „semmiképpen sem kívánja feladni a nyelvi megformáltság elvét, és noha többnyire megtartja a kötött versformákat, korántsem pusztán hangulatok festésére vagy az Én ajnározására törekszik, hanem talán T. S. Eliottal tart, aki szerint a jó versben egy gondolat is úgy illatozik, akár a rózsa.” Az ezzel szemben állók (Szijj, Marno, a Telep egy része és persze sokan mások) viszont „félnek a forma csalásától, mert feltehetően hazugságnak tartanak minden ilyesfajta művészkedést, és nem hisznek a közvetlen költői megszólalás vagy a nyelv mimetikus erejében; Eliot gondolatát már-már a paródiáig hajszolva azt mondhatnánk, hogy ők mintha a rózsa illata nélkül akarnák megízleltetni az olvasóval a rózsa gondolatát.”
A rózsák eme háborúja tehát hiteket, racionális érveléssel tovább föl nem fejthető meggyőződéseket, a költészet voltaképpeni értelmére vonatkozó előfeltevéseket szembesít egymással. Ismételjük meg, mert nem lehet elégszer ismételni: nyilvánvaló, hogy ebben a vitában nem létezik két szembenálló párt, két tisztán elkülönülő oldal, hanem a képlet soktényezős, s e fölvázolt szembeállítás rendkívüli mértékben leegyszerűsíti e helyzetet. Ám fogadjuk el, hogy bizonyos szituációkban kénytelenek vagyunk efféle lebutított fogalmi oppozíciókkal dolgozni – a vizsgálódás eredménye hátha igazolja utólag az elnagyolt gesztusokat.

*

Szijj mondatai egy pódiumbeszélgetésen hangzottak el, és nyilvánvalóan finomításra szorulnak, ám ezúttal számunkra nem is ez a fontos, mivelhogy ténylegesen létező költészetfölfogást vagy költői alapállást vázolnak föl. Kézenfekvő ellenvetésként kínálkozik, hogy retorika nélküli szöveg nincs, hiszen bármilyen nyelvi közlés eleve föltételez valamiféle retorizáltságot. Ám ennek az ellenkezőjét valószínűleg Szijj sem állítaná: ő pusztán amellett foglalt állást, hogy a tradicionális költészetretorikai eszköztár helyett (bármi legyen is az) valamiféle személyre szabott retorika lépjen működésbe a versekben. A feladat a hiteles arc kialakítása a költői gyakorlat során. Ahogy Bán recenziója írja: „Ha valaki ilyen megfontolásból veti el a »hagyományos« vers összes tartozékát, a rímet, a kötött metrumot, a tradicionális versformákat, akkor más módon is igazolnia kell törekvései esztétikai fedezetét. Műveivel meg kell mondania, mi teszi verssé a versét, még az olyat is, amely alig látszik annak. Ebben az esetben ez a versteremtő elv aligha lehet más, mint a költői személyiség súlya, a lírai Én hitele, megformáltsága, hangjának, nyelvének egyedisége, teremtő ereje.”
Ez a költészetfelfogás egy komoly dilemmát hordoz magában, mondhatjuk úgy is, hogy eleve komoly veszteséggel kalkulál. A költő, ugyanis, miközben lemond a hamis maskarának érzett (tágan értelmezett) formáról, és úgy dönt, hogy nem a forma mögül mondja ki önmagát, lemond arról is, amit a forma mondhat el önnön története és, igen, önnön rombolástörténete által. Ez a veszteség igen nagy ár, s persze arra a kérdésre, hogy érdemes-e megfizetni, minden életmű más-más választ ad. Mindenesetre a költő, aki bizonyos értelemben iszonyúan egyedül marad, arra kényszerül, hogy saját magát önnön nyelve kvázi ex nihilo megteremtésével, a hagyomány támogatása nélkül mondja ki.
Két megjegyzés. Egyrészt ez így nem teljesen igaz, némiképp dramatizált, szélsőséges leírását adtam a helyzetnek. Nincs ex nihilo nyelvteremtés, nincs olyan, hogy a hagyomány ne hatna valamiképpen a költői megszólalásra, búvópatakszerűen akár. Másrészt pedig költőnk számos esetben kifejezetten joggal érezheti hamisnak a forma vagy a megszólalásmód bejáratott kliséire hagyatkozó költői beszédet. A Tesco Gazdaságos költészet, melynek számos megbízható színvonalú és nagy rutinnal rendelkező művelője akad, szakmányban képes szállítani a tulajdonképpen közölhető költeményeket, melyeket semmilyen szerkesztőnek nincs komoly oka visszadobni, ahogy az olvasónak sincs komoly oka megtartani az emlékezetében. Magabiztos formakultúra, némi elegáns mélabú (még giccshatáron innen) vagy éppenséggel szalonpunk szókimondás. De csitt. (S ugyanez a rutin persze a „másik oldalon” is föl-fölbukkan az enigmatikus jelentőségteljességet imitáló kamuflázs formájában.)

*

A vallásháború kérdése óhatatlanul elvezet az Újhold kérdéséhez. Ezúttal Vári György netnaplóját idézem: „Nekem most úgy tűnik, hogy a magyar irodalom két legizgalmasabb vonala most, Vas István szavával, a Borbély-Schein »hatásközpont« és a költészet visszanyerését a stilizáción keresztül megkísérlő Térey-Szálinger »hatásközpont«. A posztújholdas költészet hatásközpontját én közvetlenül nem látom folytathatónak, az olyan kiemelkedő egyéni teljesítmények ellenére sem, amilyen a Székely Magdáé, a Gergely Ágnesé, a Balla Zsófiáé és még sokaké. Ezek magányos, nagy életművek, de azt hiszem, utánozhatatlanok.”
Várinak igaza van, de itt talán nem ezt a jelzőt kellett volna használni, hiszen a legfőbb vád – nem az egyéni életművekkel, hanem az újholdas hagyománnyal kapcsolatban en bloc – éppen az utánozhatóság, az anyagkezelés megtanulható fogásainak és a modor bejáratott sémáinak a kockázatmentessége. Ám e tradíció kritikája kapcsán – túl Vári György megjegyzésén – az is komoly kérdésként vetődik föl, hogy vajon egy bizonyos fajta költői megszólalásmódhoz minden gond nélkül társíthatunk-e egy bizonyos költői habitust? Egyetlen ellenpróba: ha az újholdas hagyományról esik szó, kinek ugrik be elsőként Pilinszky János neve? S még egy kérdés: vajon lehetséges, hogy a „modernségtradicionalista” retorikát elvető költőnek nem is az általában vett formai hagyománnyal van gondja, hanem általában véve a megszólalási móddal, a hangütéssel – azzal az emelkedettséggel, amelyet jobb híján „újholdas” stílusként szokás megnevezni? Némileg élezve a dolgon: ha úgy tetszik, formális értelemben a fő ellenség a jó öreg – túlságosan is jó és túlságosan is öreg – jambus?

*

A fő dilemma talán mégiscsak az volna, hogy vajon ki honnan mondja ki az ént. A „retorikaellenes” költő számára az én kimondása leválik a hamisnak talált hagyományról, s azt, amit kimond, magát a kimondott ént nem garantálja más, mint önnönmaga. Így ő ebben az értelemben jóval individualistább, mint, teszem azt, Ady Endre.
Aki nem hisz a költészeti retorika hagyományában, annak nem marad más, mint hogy önmagában higgyen mindennél jobban. Aki ráhanyatlik e hagyomány Csipkerózsika-ágyára, könnyen elveszíti önmagát.
Kissé persze talán gyanús ez így. Talán túl egyszerű. Az erős költőket mindig is az jellemezte, hogy alakító módon viszonyultak a hagyományhoz. A kortárs költői műhelyekben folyó munkák egyik legizgalmasabbika, Térey János költészete például szemmel láthatóan elhelyezhetetlen ebben az oppozícióban.

*

Noha kijelenthető, hogy a helyzet bonyolultabb ennél, az oppozíció kétségkívül fönnáll. Mozdítsunk rajta, olvassuk rá gyorsan minderre k. kabai lóránt interjúrészletét. kabai itt az általa szerkesztett Egészrész című, tizenhárom fiatal költőt bemutató  antológiáról beszél : „az antológia verseinek nagy része nem hagyatkozik a nyelvre, legalábbis a »nyelvjátékos« értelemben nem, az itt szereplő nyelvi játékok sokkal óvatosabbak, nagyobb téttel is bírnak.” Az egzisztenciális kérdések válnak fontossá a nyelv posztmodern-játékos használata helyett, s mindezt kabai a klasszikus avantgárd habitusával rokonítja. Ez a költészetfelfogás határozott mozdulattal elveti a bejáratott nyelvi klisék, a cifra köntös hazugságát, csak most éppen nem az újholdas-modernista hagyomány az ellenpólus, hanem az én kimondása a játék felelőtlenségével, tétnélküliségével, efemer jellegével áll szemben. Ugyanakkor itt is mintha a rejtőzködés, a készen kapott díszletek nyújtotta biztonság volna az, ami elutasíttatik.
Élezzük ki ismét a kérdést: mi is hát a költészet, nyelvjáték vagy mágia? Újfent hittételekhez jutottunk. S a játékként felfogott techné vajon óhatatlanul akadálya-e az én kimondásának? Egy eltérő típusú megoldási javaslat példájaként Havasi Attilának a trubadúrköltészetről szóló jegyzetét idézem a készülő versfordítás-kötetből: „Manapság, amikor a lírát valami individuális fenoménnak gondoljuk, és a verset többé-kevésbé még mindig mint egy-egy konstruált szerző tartozékát olvassuk, csaknem riasztó a trubadúrok olykor személytelen formalizmusa, a mesterség fogásainak látható élvezete. Érdekes egyéniségek persze a középkorban is voltak, talán érdekesebbek is, mint ma bárki, énekeik legtöbbjében viszont az egyéni jelleg, ha egyáltalán, csak kerülő úton, a (leleményes újításokat is lehetővé tevő) szabályok és az udvari költészet különféle alműfajainak folyton visszatérő formulái mögül mutatkozik meg, némiképp hasonlóan a mai populáris dalszövegekhez.”
Vegyük észre, mi a közös ebben az egymást kizáró két fölfogásban: a költészet művelését mindkettő kockázatvállalásnak tekinti. Ez a kockázat – melyet fölismerni a kritika legfontosabb feladata – megjelenhet az Én kimondásában, és megjelenhet a hagyomány közegellenállását természetes adottságként kezelő költői munkában is. Ami ezen a kockázatvállaláson kívül esik, nagy valószínűséggel tényleg vagy szélhámosság, vagy tinglitangli.

*

APPENDIX

Az ember nem ártatlan, pláne egy vallásháborúban, amikor bőszen figyelnek az istenek, hogy hova állunk. (Már ha a vallásháború műfaját nem eleve az egyistenhitre dolgozták ki az illetékesek.) Jómagam ebben a vitában a tradicionalistákhoz húzok, azzal a megszorítással, hogy leginkább verseket szeretek olvasni, nem költészetfelfogásokat. És rendjén valónak is tartom, hogy az itt fölvetődő kérdésekre – jó esetben – nem is válaszok születnek, hanem megoldási javaslatok, versek formájában.
Ezért hitvallás helyett most csupán bemásolnám ide Havasi Attila említett kötetének nyitó darabját.


Fernando Pessoa
Ez
(Isto)

Mondják, írásom nem igaz,
színlelt minden sorom.
Nem. Csak érzelmem szerve az
imaginációm.
Szívem kikapcsolom.

Az álmok, képek, érzetek,
bennem vagy kívülem,
olyanok, akár terasz egy
házon, mely idegen.
Hát ez a szép, igen.

Azt írom, s komolyan veszem,
ami nem én vagyok,
viszonyaimtól mentesen.
Érezni? Arra jók
a kedves olvasók.

 

Keresztesi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
ddani ddani 2008-12-29 16:12

nagyon érdekes, tényleg. válaszolni inkább nem lehet, mint konkrét kérdést találgatni. énnekem ebben az "én"-valahonnan dolga érthető valahogy, csak úgy nem, hogy ennek mi köze formához. (bármit tördelhet ebbe-abba bárki, aki feléri a kurblit.) a "kockáztatás" dolga nem annyira érthető, ez talán szerző és olvasó rizikós szerencsejátéka lehet, hogy a szerző gyarapítja a kitudja-mijét amit kockáztat, közben ott van valamilyen világ, kiadók, nyomdák, könyvesboltok, internet, tetszési index, és akkor kész a kockázat, csak nem értem, mi köze ennek a versformához, a vershez, egyáltalán nem is róla (megszemélyesített vers biccent) szól ez a kockáztatás. talán. egyszer szemrehányóan azt kérdezte tőlem (szerzőtől) egy olvasó (kritikus), hogy Mit akar ez a vers? esetleg azt vetette a szememre, hogy nem akar a vers semmit, mindegy megrázott. a formának (szabályos) ehhez semmi köze nem volt, és megkockáztatom, hogy a versnek sem?

Szijj Ferenc Szijj Ferenc 2008-12-19 21:46

Kedves Jóska, most bukkantam az írásodra, eléggé megkésve fűznék hozzá néhány rövid megjegyzést. 1) Kb. 100 éve írnak Magyarországon is szabadverset, tehát már rég nem úgy van, hogy ha egy vers nem rímes, időmértékes (hangsúlyos), akkor külön meg kell indokolni, hogy mitől vers. 2) A szabadvers végtelen számú formában és változatban, végtelen számú árnyalatban képes kifejezni bármiféle "költői" tartalmat (tartalom a legtágabb értelemben), a rózsa gondolatát ugyanúgy, mint a rózsa illatát. Különben lehetséges, hogy az idők folyamán a rózsa illata is megváltozott. 3) A hagyomány nem egyenlő a "formával". 4) Valóban az az egyik legfontosabb kérdés, honnan mondjuk az ént. De nem csak az a két lehetőség van, hogy hagyomány vagy individualitás, itt is számtalan lehetőség létezik. És valóban az a legfontosabb, van-e a dolognak kockázata, ill. én úgy mondanám: érvényessége, mindenesetre valamije, ami már túl van formán és énen. Ebben ugye senki nem lehet biztos. 5) Azért vallásháború, mert hamis kiindulópont alapján csoportok konstruálódnak meg a fejekben, és közöttük tételeződik valami vita, amelyben eleve nem lehet meggyőzni senkit. Szijj Ferenc