Tamas Gellert és Almási Tamás voltak vendégei Alföldi Róbertnek a Képzett Társítások – Aegon-estek a Nemzetiben sorozatnak, melyen ez alkalommal David Yengibarjan tangóharmonikájának zenéje feleselt az egyszerinek hitt valóság elképzelt vagy valós világaival.

fotó: Valuska Gábor

Indításként Alföldi Róbert olvasott fel Tamas Gellert A lézeres gyilkos című dokumentumregényéből, mely egyszerre krimi és társadalomrajz, napló és országértékelés − Svédországban a kilencvenes évek elején növekvő munkanélküliség hatására előretörő szélsőjobboldali, neonáci mozgalmakról és egy magányos, mégis, a társadalmi hangulatban racionális önigazolást találó, szerencsére szerencsétlen sorozatgyilkosról, aki számos sikertelen kísérletet hajtott végre, egy alkalommal azonban valóban halálosak voltak a lézeres puskával leadott lövések.

Míg Alföldi Róbert főképp a kilencvenes évek Svédországának és a jelen Magyarországának helyzetében fellelhető párhuzamokat igyekezett kidomborítani a Yengibarjan ragyogó játéka után megkezdett beszélgetésben, kevésbé volt élvezetes az este. Amikor azonban Almási Tamás dokumentumfilm-rendező, Alföldi Róbert és Tamas Gellert, a fikció és a valóság határhelyzeteiről, a dokumentumfilmek rendezésének mikéntjéről beszélgettek, izgalmasabb volt hallgatni őket. Almási Tamás azt hangsúlyozta, hogy a dokumentumfilm-rendezés során néha az igazság megmutatásához kell hazudni − azaz, ha ismerjük a szereplőket, s tudjuk modellezni valamelyest, az elvárások szintjén, a helyzetet, akkor úgy irányíthatjuk azt, hogy megmutatkozzon, ami akkor is ott lenne, ha épp nem készülne a dokumentumfilm, de talán kevesebb fény esne rá, rejtettebb maradna, máshol esne meg. Tamas Gellertnek, az 56-ban egy svédországi faluba emigrált értelmiségi szülők gyermekeként magyarul kiválóan beszélő, de svédül író újságírónak tapasztalatai annyiban térnek el Almási Tamáséitól, hogy ő egyetlen dokumentumfilmet forgatott, s az is inkább a dokumentumokat felvillantó gyűjtemény és a gyilkos személyiségképének ötvözete, de ebben is megmutatkozik a dokumentumfilm-rendező egyéni válogatásának felelőssége.

A másik fontos elem, mely előtérbe került az este folyamán, a figyelem szerepe: Tamas Gellert hangsúlyozta, könyve svédországi sikerének titka az a figyelem és pontosság, mellyel az eseményeket megmutatja – lehet, hogy azt írja egy rendőrről, hogy kivett a zsebéből egy tízkoronást a büfénél, s lehet, hogy az a rendőr sosem vett ki egy tízkoronást a zsebéből, mert épp nem volt nála, de dokumentumokkal, a rendőrségi feljegyzésekből percre pontosan igazolható, hogy ott volt a büfénél. Egy évtizeddel az események után, elsőként dolgozta fel az ügyet, s mutatta meg, hogy nem egy magányos őrültről, hanem a társadalmi hangulatban méltó igazolást találó, magát racionális lényként felfogó, téves utakra tévedt emberről van szó. S ez az ember a tettéért ugyan maga felel, de abban részes volt az a társadalom is, amely hagyta a szélsőjobboldal térnyerését, mert inkább hitt elképzelt önképének, mint annak, amit a mindennapok során az utcán látott. Ez tehát egy rendőrségi aktákon, a résztvevők visszaemlékezésein, a sorozatgyilkossal felvett többórás interjúkon és hatalmas iratanyagon nyugvó könyv, mely a fikció elemeit a szálak összedolgozásában és az egyes jelenetek kidolgozásában mozgathatja meg.
Egy dokumentumfilm esetében a fikció, vagyis a beállítottság hasonlóan működik: elképzeli a helyzetet, ismerve az egyes szereplőket csekély mértékben úgy irányítja a történetet, hogy ha valakinek valakivel előreláthatóan beszélnie kell, s ez fontos, megkéri, hogy ne egy zárt szobában, hanem a bevilágított és bekamerázott térben tegye.

Felmerült a játékfilm és a dokumentumfilm különbsége is − Almási ugyan megrendezte a Márió, a varázslót (Halász Margit egy novelláját használva alapanyagul), ám a játékfilmes átállások, az egyes beállított jelenetek közötti nagy időtáv nem az ő területe, nehezére esik nem egy mindent megmutató, azonnali váltásokra képes kézi kamerával dolgozni. (Bár e film mozikba kerülése volt a beszélgetés apropója, de ezen az egyetlen megjegyzésen túl az est során több szó róla nem esett, a falusi félig beleképzelt szerelmi románc egy szélhámos külföldi vállalkozó és egy helyi asszony között alulmaradt a dokumentumfilmek fenomenológiájának részletezésével szemben.)
Az esten láthattunk bejátszásokat Tamas Gellertnek a bevándorlók ellen elkövetett emberölési kísérletekről és az ennek elvi visszaigazolást adó szélsőjobb mozgalmakról készített dokumentumfilmjéből is. A kérdésre, vajon Almási Tamás megrendezne-e most egy ilyen dokumentumfilmet, nemleges válasz érkezett − nagyon el lehet csúszni, ha nincs időbeli távolság, mert a dokumentumfilm mindig készítőjének ízlését tükrözi: a történet a valóságban is megtörtént: de a vágások, a hangsúlyok elhelyezése egyéni és − jó esetben − csak az adott rendezőt jellemző koncepció: saját hang, sajátos értelmezés, mely dokumentumfilmként állva a hitelesség és egyedüli olvasat érzetét is keltheti. Ebben közös a dokumentumregények és a dokumentumfilmek világa: Tamas Gellert is tíz évvel az esemény után jelentette meg a könyvét, amikor, a megfelelő távolságról, már volt rálátása az egyedi tények és a társadalmi folyamatok összefüggéseire.

A figyelem szerepe azonban a legfontosabb. Almási Ózdról forgatva tizenhárom évig követte végig néhány ember életének eseményeit. Lefilmezte a kohászat erodálódását, az iparág leépülését, az elbocsátottak mindennapjainak alakulását, s ezt azért tehette meg, mert tudta, hogy a rendszerváltás után az iparág szétzüllésével itt biztosan történik majd valami, hát odament és forgatott. Egy gimnáziumi osztály életét kísérő filmjéből megint csak hosszabb ideig tartó történet kerekedett azáltal, hogy visszatért az egykori osztálytársakhoz és megmutatta azt is, néhányuk tíz év alatt milyen pályát futott be. A figyelem pedig olyasmi, amiért az emberek hálásak. A mindenkiben élő szereplésvágy, a csak az ő történetükre irányuló figyelem, és a történet elmondására irányuló vágy összetalálkozásából alakul a film. Mint Tamas Gellert elmondta, a könyv is. Hiszen az egyáltalán nem pozitív hősként bemutatott lézeres gyilkos is elégedett volt a végeredménnyel, bár sem a könyvből, sem a róla szóló dokumentumfilmből nem bontakozik ki egy, a tetteit elismerő kép − azonban megmutatkozik, hogyan álltak ezek összefüggésben más tényekkel, helyzetekkel.

A második Nemzeti Színházban rendezett Aegon-est tehát inkább telt a filmes megjelenítés, semmint az írások értelmezésének jegyében − de ezzel és Yengibarjan zenéjével is lekötötte a figyelmet.

Györe Gabriella