hirdetés

A váratlan

2017. augusztus 1.

Tábor Ádám ízig-vérig a szellem embere; ha verset ír, bölcseleti tájékozottsága költeményeinek biztos hátországa. Ha esszét ír, teljes filozófiai vértezettséggel érvel és elemez. – A ma hetvenéves Tábor Ádámot Jánossy Lajos köszönti.

hirdetés

Ha ránézek, hiába az idő, még mindig az Örley-hajón felolvasó Tábor Ádámot látom. Hosszú haj, vastag szemüveg, fehér ing. Szakáll.

Ezt most csak kiböktem, az Örley-hajót, életkoromnál fogva ott sem voltam. De annál inkább - igen.

Emlékszem, éppen elkezdtem a gimnáziumot (1981), az első héten feltűnt, hogy a hatodik óra végén, a kapu előtti hullámtörőnek támaszkodva, egy hosszú hajú, húsz év körüli, Lennon-szemüveges alak áll. Vár valakit. Nyilván egy kiscsajt. A kezében könyv: Márkus-Tordai: Irányzatok a mai polgári filozófiában.

Szintén ekkoriban, elkeveredtem a Petőfi Sándor utcai dzsesszklubba, a színpad előtt szakállas és szemüveges, hosszú hajú alakok ültek, szárnyas ballonokban, hónuk alatt, az ölükben, a zsebeikben az Akadémia fekete kötéses sorozatának darabjai; Hegel: Logika, Kant: Az ítélőerő kritikája.

A nyolcvanas években, ha felnézek életkoromból, Budapesten esős, ócska az idő. Szkájkabátos felhők az égen, pocsolyákban gyülekeznek lent a földön. Autótáskás, karszalagos önkéntes rendőrök a délutánok. Korán sötétedik, neonlámpák világítanak. Bisztrók billegő állópultjainál, kocsmák süllyedő fedélzetén, pinceborozók savas gyomrában vesztegelnek az esték. Mindenki vesztegel. A fehér ingesek, a szemüvegesek. A hosszú hajúak. A könyvekkel mászkálók. Bennük bízom.

A narodnyik arisztokráciában.

Az ellenkultúra, az avantgárd szétfolyóiratokban, klubokban és szobaszínházakban zajló története Tábor Ádám nélkül elbeszélhetetlen. Egy hanyatló kontinensről, az Atlantiszról hírt hozni ő tud. Alakítója és krónikása az utolsó művészi korszaknak – történelmi fintor –; a korszaknak, mint műalkotásnak (Perneczky).

Tábor Ádám megtestesítője, ugyanakkor behelyettesíthetetlen szereplője a némileg felületesen, ellenkultúrának nevezett saganak. Hogy ez mit jelentett az ’56, majd a ’68 utáni Magyarországon, arra itt kitérni nincs hely. Az ünneplő olvasót, kihez máshoz, mint Tábor Ádámhoz irányítom. A váratlan kultúra című könyve erről tanúság, értelmezői vallomás. Páratlan munka, beavató kötet.

De irányíthatnám további műveihez. A Szellem és költészethez, az emberi egzisztencia létmódját a nagy médiumok, Dosztojevszkij, Kierkegaard, Nietzsche, Baader, Rosenzweig stb. szövegeivel és azokon át-gondoló esszéihez. Vagy A hurrikán háza összegyűjtött verseihez.

Tábor Ádám ízig-vérig a szellem embere; ha verset ír, bölcseleti tájékozottsága költeményeinek biztos hátországa. Ha esszét ír, a líra teljes filozófiai vértezettségének aranyfedzete; érvel és elemez.

Gyökerei messzire nyúlnak, mélyen tapadnak, többágúak. „[V]olt a Csütörtöki Társaság: Tábor Béla, Szabó Lajos, Hamvas és az anyám, Mándy Stefánia és Kemény Katalin. Mellette volt kéthetente-havonta egy nagyobb társaság is szombatonként, húszan-harmincan is. A harmincas évek antihorthyánus-antibolsevista baloldali oppozíciósai és diákmozgalmárai: Szabó, Justus, Biró Gábor, Kelemen Imre, Horváth Lászlóék, anyám barátai: a Vajda-kör, Biró Endre, Gedő Ilka, Surányi János és Magda; Fülep, ha épp itt lakott, olykor Hamvas vagy az Európai Iskola révén Weöres, Szentkuthy, Határ Győző; Illyés is volt itt egyszer. És Hamvas két tanítványa, akik elég hamar Szabó Lajoshoz pártoltak: Kotányi Attila és Kunszt György”, mondta a Litera nagyvizit-interjújában (2). Kortársai közül Szentjóby, Halász, Balaskó, a neoavantgárd kezdeményezések jelesei.

És persze Tandori, akinek felforgató fontosságát az elsők között ismerte fel.

Kevés könyv, sok munka – Tábor Ádám. Lenni kell, nem látszani – Tábor Ádám.

Martin Buber Haszid történetei egyikében az elbeszélő a hagyományt annak kultikus tapasztalatától a végső kifakulásáig követi nyomon. A felejtés lankadatlan munkájáról szól a beszámoló, a végén csupán az ösvény marad, amelyen a néhai szertatáshoz út vezet. Aztán azt is befújja a szél. Tábor Ádám ismeri az utat.

S ha Buber, akkor álljon itt köszöntésként:

„Az éjjeliőr Ropsicban, Rabbi Náftáli városában a gazdagok,akiknek a háza a város szélén vagy nagyon magánosan állott, éjjeliőrt alkalmaztak, hogy éjidőna házra ügyeljenek. Amikor Rabbi Náftáli egy késő estén a várost szegélyező erdő szélén járt, találkozott egy ilyen fel-alá járó éjjeliőrrel. Megkérdezte: "Kiért jársz itt fel-alá?" Az felelt neki, de mindjárt vissza is kérdezett: "De te, rabbi, te kiért jársz fel-alá?" Szava nyílként hatolt a rabbi szívébe. "Egyelőre senkiért - nyögte nagy nehezen ki, majd szó nélkül járt körbe az éjjeliőrrel együtt, végül pedig megkérdezte őt: "Akarnál az én szolgálatomba állni?" Amaz sietve felelte: "Készséggel. De mi lenne a teendőm?" Rabbi Naftáli pedig így válaszolt: "Az, hogy engem emlékeztess." (Ford. Kőbányai János.)

Kívánom, hogy Tábor Ádámot, ahogyan eddig, a Fennebbvaló őrizze sokáig!




Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.