A fokhagymás padlizsánkrémmel kezdődött. De hová fajul? Az a gasztronómiai és – persze – legelsősorban szellemi élvezet, amit egy olyan este nyújt, mint az Itt van a város sorozat bármelyik darabja. Garaczi Lászlót (Garaczilacit) várjuk, ma övé a főszerep.

fotók: Valuska Gábor

Jánossy Lajos, a beszélgetések házigazdája, Garaczi legutóbbi, Arc és hátraarc című lemúrregényének témájához kapcsolódva elmeséli, számára akkor tárult fel a város, akkor látott rá első ízben, amikor Marcaliba indult, katonaságba. Amint a déli vasút 2-3 km/óra sebességgel lassan maga mögött hagyta Budapestet, akkor érezte meg először, mi az az élettér, amitől távolodik, amit ott hagy, és ami ekképp megmutatta, hogy elveszíthető. Pedig a Margitszigethez közeli Lipótvárosban lakott, rálátással a Dunára. Garaczinak is van hasonló, katonasághoz kapcsolódó élménye, a Józsefvárosban élt, de sosem tűnt fel neki, csak egy szabadságolás alkalmával, hogy kékek a budapesti buszok.

Mint mesélik, értelmiségi, előfelvételis katona, aki nagy százalékban városi, a gyűlölet tárgya volt a seregben. Ott látszódott először éles kontúrokkal a Budapest-vidék különbség. Garaczi, noha szülei maguk is tisztek voltak - bár civilben jártak, az apja ugyanúgy őrnagyi rangban, mint a katonaságban keménykedő felettes – sosem tudta összeegyeztetni ezt a két világot. Az apjáét és a tisztét, aki az újoncba rúg. Azt gondolta, bár biztos kemény, nagyjából olyan lesz a katonaság, mint egy nyári táborozás. Tévedett, pedig jórészt egyetemet végzett, viszonylag művelt tisztek teljesítettek szolgálatot a laktanyában. Amikor leszerelt, és hazament karácsonykor, bármit mesélt, nem hitték el a szülei. Az apja azzal vádolta, hazudik, nem akarta hallani a tényeket. Megromlott akkor a kapcsolatuk, megszűnt a bizalom, nem beszéltek aztán sem politikáról, a Kádár-rendszerről főleg nem.

Budapest felül- és alulnézetét firtatja aztán Jánossy. Milyen is volt a zenészek világa vagy az underground felől. Garaczi, mint mondja, a leszerelés után két dolgot akart, disszidálni, vagy megölni magát. Ebben a depressziós, kiábrándult állapotban csak a város sötét oldala érdekelte, pincestúdióban a Woyzeck, elhagyott gyárépületben a Fekete Lyuk, a világ apokaliptikussága, épp az, amit ő maga is érzett. Azokat, akikkel ott találkozott, bár rengeteg tehetséges, energikus ember volt köztük, leginkább két dolog foglalkoztatta, az önpusztítás és a rendszer elutasítása. Bennük társakra lelt az éjszaka bugyraiban. Kontroll, URH, zenészek, képzőművészek, filmesek – sokan közülük eltűntek, meghaltak, börtönbe kerültek. Az alulnézet izgatta Garaczit Berlinben vagy más városokban is, a bugyrokat kereste, amelyekbe lemerülve, hajnalban "egyszer csak valaki majd elmondja, mi is az a város", amelynek mélyein járnak.

A kérdésre, hogy a 70-es, 80-as években milyen alakok tűntek fel Garaczi életében, akik meghatározták és újrafogalmazták Budapestet, Dixi neve kerül elsőként szóba. Majd Kádár Béla, Lukács Zoli. Élt szinte egyedül – szülei egyfolytában a telken – a nagy tisztiházban, egy-két ismerőse volt csak, amikor Lukács Zoli, akivel egy angoltanfolyamon ismerkedett meg, bevezette az underground világába. Nagyfa galeri, kalefosok... A Kulich Gyula térre is ő vitte el az első URH-koncertre. Majd Zsiráffal (az Embersport együttes frontembere) szintén volt egy hosszú menet, aztán jöttek: Pauer Henrik, Vető János, Zuzu (Méhes Lóránt), Bódy Gábor, Méhes Marietta, Kozma Gyuri, Bárdos Deák Ági és a Balaton. Némelyikük olykor rémisztő volt, a kiábrándultságot agresszióval oldó Pauerrel például „húzós” élmény volt végigpörögni egy éjszakát. Az FMK-ba jártak, Fekete Lyuk, Ráday utcai kollégium, Ikarusz, Láng. Dixi, akinek személyiségét nehéz – szinte lehetetlen – körülrajzolni (ő a sámán, ő Szókratész), hatása még különféle beszédmódokban ma is felismerhető. Máig megszólalnak itt-ott „dixiül”, asszociatív, furcsa, költői nyelven, és még megvan az a típusú beszélgetésforma is, amelyről sem közben, sem a végén nem lehet tudni, valójában miről szól, de nem is kell, mert – ahogy Dixi vélte – minden beszélgetés, ami valamire akar jutni, a szellem árulása. A valódi beszélgetés az, amelyben a végsőkig fokozott asszociációé és a nyelvi-szellemi kisüléseké a terep. Dixi rendkívül szuggesztív személyiség volt, minden megszólalásában ott volt valami nagy, a világ megragadására vonatkozó erőfeszítés.

Garaczit nem különösebben érdekelte az irodalmi karrier. Az írás inkább volt gyanús ezekben a körökben, mint rokonszenves. Nem küldte el újságoknak a munkáit, aztán egy véletlennek köszönhetően mégis a dolgok közepén találta magát. Mint meséli, buli előtti időben, délután ötkor álltak épp az akkori Felszab téren (Ferenciek tere) Lukács Zolival, Grandpierre Attilával és egy lánnyal, aki épp órára igyekezett az egyetemre. Garaczi vele tartott, ott ült Kukorelly, Petőcz András, Földényi F. és Hekerle László. Más világ volt, mondja Garaczi, egyszerre finomkodó és piszkálódó.

De a város… „Elég bunkó gyerek voltam, a város egyáltalán nem érdekelt”, mondja egyszer csak. Majd hozzáteszi: „Ellenséges volt”. Igazán akkor csodálkozott rá először – a kékbuszos flasht kivéve -, amikor élete első berlini útjáról hazatérve a 90-es évek végén, friss szemmel tudott végignézni rajta. Katartikus élmény volt először látni a Szabadság-hegyről a Várhegyet. Majd ’98-tól felesége, a Kanadából érkezett, máig nagy felfedező Nagy Ildikó Noémi szerettette meg vele a várost.

Következő könyve a rendszerváltás körüli évekkel foglalkozik. Azzal a furcsa exlex idővel, amit egyként jellemzett az eufória és az anarchia, mindent lehetett, mint meséli, szabad volt tüntetni, árultak füvet, vad időszak volt, bizonyos tekintetben törvényen kívüli. Ha meg akarunk ragadni egy korszakot, fontos a távlat, és a pillanat is, megírni valamit sem túl korán, sem túl későn nem szerencsés, állítja. Dixit és Cseh Tamást például valamelyest elvitte az idő. Ma legfőképp megérteni akarja ezt a gazdag időszakot, megérteni benne magát, hogy ki is az a Garaczi, aki ott téblábol a történetekben.

Beszélgetés közben újra és újra visszakanyarodunk Dixihez. Mint Jánossy mondja Szentjóby Tamás fordulatával, ha azt állítjuk, Dixi halálával véget ért egy eon, feltehető a kérdés, hogy válhat-e egy korszak önmaga műalkotássá. Garaczi nem tekint nosztalgikusan erre az időre, más kultúrában vagyunk, máshonnan nézünk rá, mondja, de feltehető, hogy nagy általánosságban az undergroud ugyanolyan struktúrába rendeződött, mint ami jellemző a politikára is. Dixi magatartása szintén – körülbelül a 60-as évektől volt erőteljesen jelen – leképez egy nagyobb léptékű magatartás- vagy működésformát. Nem venni részt semmiben, ami az establishment része, minden pillanatot művészi alkotásként megélni: valami olyan, ami ma már alig vagy ritkán tapasztalható. Ma kerek dolgokat kell csinálni (írni pl.), és mindenki lehet minden, tét nélkül.

Sokáig ülünk aztán még a hosszú nagyasztalnál a Szatyorban. Dixi szelleme változatlanul ott lebeg fölöttünk, miközben apákról és elutasításról, alkoholról és sorsokról beszélgetünk. Érkezik még egy hatalmas melegszendvics is, stílszerűen katonákra szelve, vágódeszkán, hogy erőt merítsünk későbbi útjainkhoz, melyeket modernkori bugyrokban teszünk.

Nagy Gabriella