A nagydíjátadás előtt rögtön kis meglepetéssel kedveskedett a sors a Mario Vargas Llosával folytatott beszélgetés után a teremben maradóknak: Kepes András, Llosa korábbi beszélgetőpartnere kénytelen volt átvenni a moderátor szerepét, így ő igyekezett rávenni a közönséget, hogy felbontva a spontán kialakult dedikálásra váró sort foglaljanak helyet, hiszen perceken belül megkezdődik a ceremónia.
     Nehezen lehetett kimenteni rajongótábora orra alá tolt kötetei közül a perui írót, jöttek a korábbi és későbbi kiadások, új regény, folyóirat-megjelenések, filofaxok, jegyzetlapok. „Szegény, két napig ez egy bünti lesz neki”. „Két órát kérdezitek?…A Hiltonba föl?” „De igenis, csak menjél…írasd alá…nem lehet, nem lehet, mi az, hogy nem lehet, menj csak oda…” De végül sikerült a szinte lehetetlen, s kis késéssel megkezdődhetett a díjátadás. Előbb azonban még Demszky Gábornak is dedikálnia kellett egyet-kettőt.
     A szereplők arcáról, megjelenéséről nem szolgálhatunk pontos jellemzéssel: a fotósok oly mértékben ellepték a területet, hogy az első tíz percben még az első sorból sem lehetett kivenni a főpolgármester úr, a laudátor, a perui nagykövet, a fordító és a díjazott fejét sem. Míg a kis gépekkel dolgozó fotósok ellepték a terepet, a kamera a két széksor között hátul ragadt, s nem vehet semmit. A szakmaetikai alapszabályokról vallott nézetkülönbségek először csak pattanásig feszülő hangulatban mutatkoznak, de rövidesen kisülésben kulminálnak, az operatőr által imígyen artikulálván a problémát: „Piócák mind”.
     Nincs válasz, nincs vita. Csak kattanások. Lövik az expót az ifjú szakik.
     Mikor elcsendesedik az első roham, s guggolásba térnek a fotósok is, megtudhatjuk, hogy az 1995-ben Budapest Főpolgármestere által alapított Budapest Nagydíjat idén Mario Vargas Llosa kapja. Korábban már számos tekintélyes irodalmi díjat nyert el, többek között a Leopoldo Alas díjat (1959), a Rómulo Gallegos díjat (1967), a Perui Kritikusok díját (1967), a Perui Nemzeti Díjat (1967), az Asturias Hercege díjat (1986) és a Miguel de Cervantes díjat (1994) is, valamint jó esélye lehet a Nobel-díjra is, hiszen e díjra is jelölt volt. A Budapest Nagydíj korábbi díjazottjai többek között Kertész Imre (1997), Salman Rushdie (1998), Sławomir Mrożek (2000), Robert Merle (2001), s Lawrence Norfolk (2002) voltak. A hagyományok szerinti laudációt Mario Vargas Llosáról Benyhe János, Llosa jó ismerője és fordítója mondja el.
     Benyhe János előbb saját jogcímeit sorolja fel négy pontba rendezve, miért lehet, hogy ő lett az idei laudátor, majd később utal arra a korai barcelonai találkozásra is, mikor évtizedekkel ezelőtt megismerkedtek Mario Vargas Llosával, talán már harminc éve is van. Bár első pillanatban talán úgy tűnhet, eltúlozza a laudáció keretein belül saját szerepét, mégsem. Inkább csak arról van szó, hogy így is megmutatja, mennyire tiszteli, szereti a mestert, ezt bizonyítják majd laudációja utolsó szavai is.
     Llosát mint a hatvanas években feltűnő és világhírűvé vált dél-amerikai négyes fogat egyik tagját mutatja be a közönségnek: Cortázar, Fuentes, Márquez neve mellé kerül az övé. Valóban nagy hatású latin-amerikai szerzők ők, mégis fontosnak tartja, hogy Llosa művészetének mibenlétét egy másik összevetéssel is megvilágítsa. Ebben világirodalmi szerzők és a magyar közönség számára jól ismert hazai szerzők is szerepet kapnak. Míg a két írótípus közül az egyik „csak leül és ír”, ihletből dolgozik, mint Balzac, Tolsztoj, Krúdy vagy Móricz Zsigmond, addig a másik típus, mint Gustave Flaubert vagy Szerb Antal, ötvösművészként, tervezőként, szerkesztgető íróként, már az első sor leírásakor tudja, mi lesz a huszonharmadik fejezetben. Ő ilyen szerzőnek tekinti Llosát is, ezért is nem véletlen, hogy hatalmas hódoló monográfiát szentelt Flaubert-nek is. (Bár monográfiát írt Márquez-ről is, aki viszont minden bizonnyal az ellenkező írótípusba tartozik, ahogy arról maga Llosa is ír a Levelek egy ifjú regényíróhoz c. magyarul is olvasható munkájában.)
     Az egész életművet együtt szemlélve, eddig elkészült művei alapján is különös varázsa van, hiszen folyamatos, ám organikus változásokat vehet észre benne a figyelmes olvasó: elképesztő szellemi és testi megpróbáltatásokon keresztül, kitartással, a kitűzött céljaitól el nem térve sikerült létrehoznia regényeinek, tanulmányainak dús tárházát. A regények változásait is érintve, az A város és a kutyákat Ottlik Iskolá-jával rokonítva megy tovább az erotikus regényekig, de különös hangsúlyt fektet laudációjában a Levelek egy ifjú regényíróhoz című munkájára. Kitér a politikai pályafutásra, Llosa politikai nézeteinek változására is, így őt mint liberális konzervatívot, és/vagy konzervatív liberálist mutatja be, végül felsorolva egy-két eddigi díját is, sokat sejtetően kérdezi meg a közönségtől: „Nem hiányzik innen egy nagy-nagy nemzetközi díj? … Azt hiszem, világosan beszéltem.” (Meglehet, valamiféle félreértelmezett, rossz patriotizmus dúl e sorok írójában, s higgyék el neki, csak úgy, bemondásra, de nem irigylené e nagy nemzetközi díjat, főleg nem e szerzőtől, mégis, kicsit rosszul esett neki itt, most, ez a felvetés. Lehet, hogy megfertőzték a politikai csatározások, amik e tárgykörben illetéktelenül tévedtek be az irodalom területére nálunk, mégis jobban örült volna, ha ez a zárómondat most nem hangzik el.)
     Benyhe János laudációját követően Demszky Gábor főpolgármester mondja el köszöntő szavait a szerzőnek: számára nagy élmény volt A kecske ünnepe, mely a diktatórikus rendszerekről olvasott eddigi legjobb regényként maradt meg emlékezetében. A szerző, aki városának hű krónikása, bármilyen messze szakad is tőle időnként, egyúttal hű krónikása a világnak is, hiszen a regényeiben sűrűsödö megalázottság, erőszak és fájdalom mellett a humornak is teret engedve valamiféle jóleső somolygással a bajusz alatt szembesít minket magunkkal.
     Végezetül nagy megtiszteltetésként, hogy Kertész Imre után végre Mario Vargas Llosának is átadhatja a díjat, megtörténik az átadás. Erről kedves olvasó, továbbra sem szolgálhatunk megközelítő leírással, hiszen az eddig térdelő-guggoló fotóscsapat feltámad látszatnyugalmából, s megrohanja a színt. Az operatőrnek újfent csak egy ohóóhohóó-kiáltás mellett a kamerát az állványról hirtelen letépve van lehetősége bármit lencsevégre kapni.
     Mire Mario Vargas Llosa megkezdi köszönő beszédét, már megint elcsendesedik a terem. Köszöntve valamennyi jelenlévőt arról beszél, hogy az irodalom nem csak szórakozás, hanem eszköz is a harchoz, a küzdelemhez a diktatúrák leverése után a demokrácia minél tökéletesebb fenntartásáért. A hatvanas évektől követte, még ha csak távolról is, a magyar írók küzdelmét a szabad gondolatkifejezésért, a szabadságért, s úgy véli, ez jelentős példa lehet minden olyan országnak, ahol még nem valósult meg a demokrácia. Éppen ezért a beszédét egy Carl Poppertől származó gondolattal akarja lezárni. Mikor Carl Raimund Popper kénytelen volt hazájából a náci uralom elől Új-Zélandra költözni, ahol egyetemi tanárként az ógörög nyelvet is elsajátítva azon igyekezett, hogy Platón tanainak minél behatóbb ismerete alapján a demokrácia jobbításán munkálkodhasson, szintén egy számára nagyon kedvesés fontos példát állított minden demokráciában élő nép elé. Popper legutolsó spanyolországi útján azt mondta, bár sok olyan kérdés van még, amit rendezni kellene, mégis megnyugtató, és örömre adhat okot, hogy soha még ilyen mennyiségben nem állt rendelkezésre az e feladatok megoldásához mellőzhetetlen anyagi és intellektuális eszköz. S ebben a küzdelemben, a tudatlanság, a szegénység, s az elnyomás elleni küzdelemben tehetnek nagyon jó szolgálatot a szó, az irodalom, a betűk.
     beszéde befejeztével kis közös ünneplés következett egy-egy pohár borral koccintva az ünnepelt egészségére, minél tovább írhassa, s szervezhesse megfelelő rendbe azokat a betűket, melyekkel ő akar segíteni, a maga módján.