Kukorelly fővároshoz kötődő élet-epizódjainak felidézését időben és valamennyire térben is távolról kezdte: Szentistvántelepen töltött csodálatos gyerekkori emlékeiről mesélt, ahol egy víz- és belső vécé nélküli telken, nomád körülmények között élvezte a nyári szünidőt, tőrőlmetszett „pestisége” ellenére együtt rúgva a bőrt az általa parasztgyerekeknek tartott téeszdolgozó-porontyok közösségével. A telepi srácok, akik napközben megmagyarázhatatlan módon felszívódtak (mint kiderült, kapáltak a termelőszövetkezetben), a játék kurta idejére maguk közé fogadták ugyan a mondén úrifiút, de a pályán kívül semmisnek nyilvánították a minden évben újra kiharcolt, és mindig harmatgyenge kötőerőnek bizonyuló barátságot. Kukorelly akkor döbbent rá saját visszavonhatatlan fővárosi identitására, amikor az egyik nyáron váratlanul kiragadták a virágillatú vidék bukolikus idilljéből, és hazaérkezve megcsapta az orrát Budapest penetráns, jellegzetes nyári levegője, mely ember-, kuka-, kapualj-, rothadó káposzta-, cigi-, macskahúgy-, és benzinszagból tevődött össze. Az akkori Pest gazdag aromapalettájából kikevert, utánozhatatlan mixtúra generálta első ízben a nagy kérdést: itt élek én, de vajon miért pont ide tartozom?

fotók: Valuska Gábor

 

Kukorelly a ma már Budapest vonzáskörzetének számító, akkoriban még kontinensnyi távolságra lévőnek érzékelt Szentistvántelepről hamarosan beköltöztetett bennünket a hatodik kerületi Szondi utcába: ez az író képzeletbeli odüsszeájának talán legmeghatározóbb állomása. Itt született és a nyári vakáción kívül itt szocializálódott, itt ismerte fel (egyébként szeretettel emlegetett) anyjának azt a többször is hangsúlyozott attribútumát, hogy ezüsteszcájgos budai úrilány kívánt maradni a legnagyobb szegénységben is, és (talán) emiatt vindikálta magának a jogot, hogy miután mindenkit levett a lábáról elbűvölően kedves modorával, a háta mögött kénye-kedve szerint hirdetett róla általában elmarasztaló verdiktet. Kukorelly szerint az a fogyatékossága, hogy nehezen képes természetes hangon kommunikálni az „egyszerű emberekkel”, édesanyja urizáló légkört teremtő, szívós aprómunkájának öntudatlan internalizációja.

Közben láthatatlan kamerája lassan panorámázta végig az ötvenes-hatvanas évek fővárosának gigantikus arcát, dinamikusan sorjáztak az emléktöredékek egymás után. A küzdőszellem igazi iskolája, az elzúgott forradalom utáni, korai Kádár-miliőhöz elválaszthatatlanul hozzátapadó futballmeccsek: a kőkemény, vérre menő hógolyózások a puha hideg-fehér anyagba alattomosan becsempészett kődarabbal: az iskolai galerik, melyek egyikével az ember mindig azonosul és pozícionálja magát egy másik csoporttal szemben, hogy mégis valahova tartozzék. Az egykor volt Budapest, melyet mi, fiatalabbak a korabeli mozgóképeknek és fotóknak köszönhetően csak naturális kopottságban és szürkeségben tudunk elképzelni, apró szocialista képek balladájaként, várospikareszkként elevenedett meg az író tolmácsolásában. Kukorelly Budapestje kedélyes, az író nem hagyja, hogy emlékezetét a diktatúrák vérgőzös vagy posványos tapasztalatai árnyékolják, nem kíván bennünket a történelem útvesztőibe kalauzolni. Inkább fülig érő széles vigyorral, a közönséghez gyakran kiszólva-kérdezve idézett fel jellegzetes, emlékezete által őrzött főváros-motívumokat: a szobakonyhás lakásban sokadmagával szorongó, mégis tévétulajdonos osztálytársat, a kalauz nélküli trolit, a meccseken kimondatlanul is kötelező szotyizási rítust, a szocialista keresztségben új neveket nyert utcákat és tereket, melyek nevét az otthon arisztokratikus légkörében kimondani sem volt illő.  Impozáns kilátást biztosított számunkra az emblematikus Ifiparkra, vagy meddő csajozási kísérletek kárörvendő szemtanújára, a Hotel Ifjúságra, és a hangulatos Lukács cukrászdára is, ahonnan isler- és mignonillatok gomolyogtak az utca irányába, alaposan megkínozva a lyukas zsebű nebulók szaglószerveit, és ahova az egész család beült fagylaltozni, amikor a jótanuló Bandi gyerek hazaszállította magyarázatra nem szoruló bizonyítványát. A Budapest ihlette szépirodalom is szóba került, Kukorelly bevallotta, hogy a főváros dalnoka, Mándy Iván személyes jó ismerőse volt, írásai mégsem váltak napi kulturális betevőjévé, és hogy a nők városa számára inkább Berlin, ahol egy bizonyos lakás előtt ma sem tudja visszatartani a könnyeit.  A rendszerváltozás utáni Budapestet, a lüktető-változó metropoliszt csak egy rövidke, nem éppen hízelgőnek szánt említésre érdemesítette: eszméletlenül szimpatikus, amikor elkapja a visszafogott indulat a hajléktalanság ab ovo abszurd létezése kapcsán, és a Tündérvölgyből felolvasott részletet követően, hosszas és majdnem feladott lapozgatás után Vettünk című, nyolc sorból álló gyerekversét osztotta meg velünk, egy ismerős kislány szájába adva és gyermekivé egyszerűsítve-sűrítve a társadalom számkivetettjeinek látványa keltette érzelmeket, indulatokat. Kár lett volna, ha nem találja meg.

Az életképmozaikokon túl általánosabb igazságok is megfogalmazódtak az esten, például hogy fiatal korban ajánlatos sznobnak lenni, hogy az ember biztos ízlést alakítson ki, később válhat belőle mindenevő (ekkor jutott eszembe egy évekkel ezelőtt látott-hallott nyilatkozata a Terminátorról, mint egyik kedvenc filmjéről).  Közben végigégett az est egyetlen cigarettája, legördültek a sörök és az ásványvizek, és velük együtt a függöny is: a privát historikum lezárult, a közös barangolás véget ért. Igazi pesti szuvenír volt ez a képzeletbeli séta a régvolt Budapesten, a szabadba kilépve új szemmel csodálkozhattunk rá a későalkonyi fénybe burkolózó ezerarcú, szélfútta városra, ahol élünk, és amelynek itt felejtett régi kövei talán még őrzik a valaha voltak lépéseit, a házfalak pedig rég elenyészett kezek nyomát.