hirdetés

A végső határon

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború, Magvető, 2017

2017. november 24.

Sem az idő, sem a tér nem felismerhető: a város csak város, a romok csak romok, a folyó pedig csak folyó. Nem tudjuk, hol járunk, a salakos focipálya ugyanolyan, mint a többi, a lebombázott óvóhely bárhol lehet, ahogy a még állva maradt emeletes ház is. – Totth Benedek Az utolsó utáni háború című könyvéről Szmerka Dániel írt kritikát.

hirdetés

Háború dúl, felégeti a várost és mindazt, ami azon túl van. A jenkik és a ruszkik vívják. Pisztolyokkal, puskákkal, késekkel, baltákkal, gránátokkal. Bombákkal és rakétákkal; atommal, vegyi mérgekkel. Hadszíntéren vagyunk, ott, amit városnak már nem hívhatunk, mégis annak hívjuk. Csak úgy, hogy a város – hullámzó romtenger. Odakint pedig a magányos, szénfekete facsonkok törik meg a fagyott puszta egyhangúságát. Meg a hullahegyek.

A jenki, a fekete katona felülről érkezik, a ruszkik, mint a patkányok alulról, a csatornából. Célba lőnek egymásra és mindenre, ami mozog. De, ha a háborút nem is, ezeket a személyes csatákat csak ésszel lehet megvívni – ezt a háborút talán nem is lehet megnyerni, valamikor ledobták a városra az első bombát, és azóta egyszerűen csak van, pedig város már nincs. Tudni kell menekülni, de tudni kell ölni is. És azt is, hogyan cserkésszük be hangtalanul az ellenséget – miközben vizel, a legkönnyebb rajtaütni.

Sem az idő, sem a tér nem felismerhető: a város csak város, a romok csak romok, a folyó pedig csak folyó. Nem tudjuk, hol járunk, a salakos focipálya ugyanolyan, mint a többi, a lebombázott óvóhely bárhol lehet, ahogy a még állva maradt emeletes ház is. A romtenger a tömör, formátlan anyagszerűségével ugyanolyan monoton, mint a kopár táj. És közben a monoton kavargó hamueső, McCarthy rémálma, lassan mindent beborít.

A jenkire a fiú talál rá. A fiú elveszíti a családját, a barátait, a közösséget, amiben élt, amiért felelősséget vállalt és a mi megvédte őt. Mintha a pynchoni paranoid rakéta-törvényszerűség tapasztalatát élné át a lebombázott óvóhely előtt állva: senkit sem kerül el. Ő mégis megmenekült, és megmenti az ejtőernyőjével rossz helyre érkező, átlőtt lábú jenkit – pontosabban Johnnyt. Az egyetlen, akiről kiderül, mégis életben maradt a múltjából, az az öccse, a Teó: egy fényképen látja újra több hónappal azután, hogy eltűnt. Természetesen a nyomába ered Johnnyval az oldalán, hogy megtalálja.

Át a városon, a romokon, aknamezőkön, menekülve a ruszki csapatok és a Vörös Zónából megszökött kannibálok, az összeégett sugárfertőzöttek elől, ki a pusztába, ahol egyre nehezebb túlélni, ahol éjszakánként ezer szempár, mutáns állatcsorda figyeli árgus szemekkel a tűz mellett melegedő túlélőket. A fabula épül: menekülés, tűzharc, menekülés, aztán csak a kockacsönd, amit szilánkosra tör a fegyverropogás, ahogy felugat a gépfegyver. Aztán minden kezdődik elölről. A cél Teó megmentése. A megmentés szándéka az életet támogatja. Az élethez való viszonyban pedig megmaradhat az emberség, még ha csak törmelékként, akkor is.

De vajon tényleg vannak olyan halottak, akik felkelnek? És ha lelövöd őket, megint felkelnek, újra és újra? Vagy azért tűnik úgy, hogy az erdőben rejtőző ellenállók elleni rohamra induló hordányi ruszki sosem akar elfogyni, mert sokkal többen vannak, mint első ránézésre tűnt? Johnny túlélő, amerikai hős, a gépfegyvere szüntelenül kattog, pontosan úgy, ahogy az egy túlélő amerikai hőstől elvárható. De mi lesz vele, ha azokat ott az erdőben tényleg nem lehet megölni, mert már halottak? Mi van, ha egy olyan háború, ami réges-rég túlmutatott mindenen, ami emberi, ami kifacsart és eltorzított, lerombolt mindent, ami emberi, már önmagán is rég túlmutatott?

Totth Benedek nyomasztóan sötétet álmodott az Utolsó utáni háborúval. Mi pedig, miközben végigkísérjük ezen a rémálmon, fogni akarjuk a fiú kezét, hogy biztonságban tudjuk. Persze soha nem érjük el, nem tudunk utánanyúlni, nem tudjuk figyelmeztetni, hogy maradjon veszteg, mert veszély leselkedik rá – mi már látjuk, vagy nem látunk, de sejtünk. Hogy bárhová lép, a véletlennel számolnia kell. Nem tudja elkerülni, és az bármikor kicseszhet vele. Ugyanolyan eséllyel, mint ahogy a szerelme karjaiba terelheti. Csak botorkálunk utána a romok közt, a csatornán, a bombatölcséreken, a fagyott erdőn át, hullákon taposva, egyenesen oda, ahol talán a halálnál is rosszabb várja, arra a szűk mezsgyére, ahol a kéz és a láb még funkcionál, a gondolat még meg tud fogalmazódni, de a megmaradt emberség törmelékei pillanatokon belül porrá morzsolódhatnak, hogy nyom nélkül szétszóródjanak a forró szélben.

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború, 2017, Magvető, 264 old.

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.