Győrffy Ákos:
 

A völgy emlékei III.
 

Úgy mondják, egy megerőszakolt lány gyújtotta fel

magát itt, a fennsík peremén, a fenyvesben. Halálsikolyát

még lent a faluban is hallották. A kereszt alatti német

felirat nem utal semmi ilyesmire, vagy csak én nem

tudok olvasni a sorok között.

Egész életemben búvóhelyekre, rejtett zugokra

vágytam, ne találjanak meg. Elképzelt kunyhók,

rönkházak völgyhajlatokban, eresz alatt felhasogatott

tuskók, fehére meszelt falak, magam-faragta feszület.

El innen.  

Erős szélben járni a fák alatt, a zúgásban, elrejtőzni

a zúgásban. Leszakad egy vezérág, agyonsújt, azzal mi

érne véget. Épp előttem szakad le. Ha nem állok meg

rágyújtani, rám zuhan. Nem tudok szabadulni a

gondolattól, hogy elmulasztottam valamit. Bűntudat

a néhány lépésnyi késés miatt.

Egy kanna petróleummal jött fel hajnalban, keresztül

a cigánysoron, hálóingre borított kendőben. A kutyája

utána szökött, hiába kérlelte, nem fordult vissza.

Belerúgott, amit azelőtt el sem tudott volna képzelni.

De akkor sem szaladt el, csak leült az út közepén, és

nézett utána. Előző  éjszaka érezte először, hogy

megmozdul benne a magzat.  

A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá

válik: nem lehet elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mást

lehetne. Az életemre vonatkozó  hazugságokból kiválogatni

a legkevésbé szánalmas hazugságokat, és aztán ezekben

bújni el. Mi elől. Mintha egy mocskos lepedőt húzna

végig valaki  a csupasz lombkoronákon, hózáporban

indulok tovább.

 
 
Ruysbroek-töredék
 

Nem nézhettem meg. Nem engedtek oda. Azon az ajtón

nem léphettem be. Azt hitték, nem tudom, mi történik.

Hogy meg fog halni a nagyanyám, azt hitték, nem tudom.  

Beszélt, de nem értették. Azt hitték, ez nem beszéd.

Hogy hörgés. Azt a beszédet nem értették, azokat

a szavakat nem. Nem beszéltek azon a nyelven,

amelyen akkor ő. Hogy mindenki ezen a nyelven

beszél egész életében, csak nem hallani, mert magában

mondja, nem tudták.  

A kerti fenyőfák hangja volt, a macska tágra nyitott

szemei, és ez a beszéd. A fák és a macska értették,

ők nem, nekem pedig nem volt szabad hallanom,

holott ezen a nyelven beszélek.  

Jönnek érte, és azt hiszik, a teste az. Jönnek, hogy

elvigyék, amiről azt hiszik, dolguk van vele. Nem

tudják, mi ez, hogy mi történik. Azt akarják, ne tudjam

én se, hogy ne halljam, amit hallok. Nem akarják,

hogy legyen, ami van.  

Úgy tesznek, mintha nem lenne az, amit ők is az első

perctől fogva tudnak, csak letagadják, ahogy mindig

is letagadták. Azt akarják, tagadjam le én is, tanuljam

meg letagadni az egészet. Tagadd le az egészet, és akkor

az élet, ezt akarták.

Kipirult az arca, nehezen lélegzett, elfehéredett ujjaival

az imakönyvet szorította. Odakint zúgtak a fenyők,

ide-oda hullámzott a fény a szobában, a lombok hatalmas

árnyéka átsöpört a meszelt falon.  

Egy kicsorbult kapa, egy olvasószemüveg, egy valamikor

sötétkék, azóta erősen megfakult kötény, és egy cérnavékonyra

kopott karikagyűrű.  
 
 
 

 

Hajnal a középhegységben

                                               Vasadi Péternek
 

A halott szarvast leemelték a

terepjáró platójáról, mellkasából

még szivárgott a vér. A patak kövein

sárgászöld moszatszalagok, egy vízen

lebegő száraz ág  árnyéka siklik át

fölöttük. A szarvast a vadászház

kertjében tölgyágakkal rakták körbe,

a sebből szivárgó vér szabályos,

tojás alakú tócsává nőtt a fűcsomók

között. Apró fénypontok ragyogtak

a felszínén, és halványan tükröződtek

rajta a völgy fölött lassan vonuló bárány-

felhők. A perspektíva volt szokatlan,

hogy ilyen távolságból, a kerítés

túloldaláról is látom a felszínén

tükröződő felhőket. Nem kéne látnom,

nem láthatnám, holott látom mégis.

Nem tudom pontosan, mi az, amit most,

ha itt lennél, el tudnék mondani neked,

de tudom, hogy tíz perc múlva már

képtelen lennék rá. Amúgy sem én

beszélnék, hanem ami el akarja mondani

magát. A látás szokatlan élessége

arra kényszerít, hogy megfeledkezzem

magamról. Visszahúzódom valami

határait vesztett tágasságba.  
 
 
 
Radkersburgi elégia
 

Éjszaka megjelent álmában régi szerelme.

Egy bőrönd volt nála, könyveket hozott,

hogy ezeket olvassa el, s majd visszajön és

megbeszélik, mire ment velük.

Kinyitotta a bőröndöt. Szakadozott fedelű

bőrkötéses könyvek voltak benne. Valami furcsa,

ismeretlen nyelven íródtak, még a betűket sem

ismerte fel. Különböző nagyságú körökből állt

az írás, a körökben keresztek, kisebb körök

és pontok.

Kereste a lányt, hogy megkérdezze, hogyan

olvassa el a könyveket. Eleinte nem látta sehol,

aztán  észrevette, hogy az erős sodrású folyón

kel át  épp, nem messze a hídtól. A vízen járt,

lépkedett az örvények felszínén. Kiáltott utána,

a lány megállt, megfordult, nézett rá a folyó

közepéről, nem mozgott a szája, a hangját mégis

hallotta, ahogy ezt mondja: hát akkor tanuld meg

ezt a nyelvet, tanuld meg, hogy értsd. És lépkedett

tovább az örvények felszínén, egyre áttetszőbb lett,

látszottak a testén keresztül a túlpart fűzfái, végül

feloldódott a levegőben.  

Most ott áll, nézi a folyót a híd alatt, ahol az

álomban átkelt a lány. Kezében egy zöld mázas

cserépedény darabja, az előbb találta a kavicsok

között. A cserépdarabon bemélyesztett kör,

a körben egy betű, régi, cikornyás díszítéssel: M.

A lány nevének kezdőbetűje. Miféle nyelv ez.

A zivatarfelhők között áttűz a nap. A villódzó

örvények fölött szitakötők lebegnek.