Elkerülhetetlen, hogy Miklya Anna új regénye kapcsán ne ejtsünk néhány szót az előző kettőről is. Nagy reményű fiatal tehetségről van szó, aki értékelendő makacssággal saját generációjának problémáit igyekszik megírni. Már három éve őszinte kíváncsisággal figyelem, meddig jut Miklya nemzedékünk életének irodalmi feltérképezésében.

Az Eső elbeszélője, akárcsak az Eloldozásé vagy A hivatásosé, vidékről Budapestre szakadt fiatal nő. Diána egy jól menő cég statikusa, a könyv elején már héthónapos terhes, amikor édesanyja visszahívja szülővárosába, hogy mérje fel az ottani műemlékmajorok állapotát. Gergő, a véletlenül apává lett féltő barát alig engedi el egyedül a lányt. Dia élvezi és gyűlöli az első néhány napot D.-ben, az együtt töltött időt édesanyjával, a találkozásokat régi osztálytársaival, nagybátyja feleségével, Böbével, és a helyi kiskirály polgármesterrel, Elek Lászlóval. Ahogy fény kezd derülni a Dia örökségéhez tartozó major körüli korrupciós ügyekre, és a soha ki nem bogozott családi szálakra is újabb csomók kerülnek, nem bírja tovább, Budapestre utazik, hogy Gergő segítségét kérje. Együtt utaznak vissza, s három napot töltenek a kisvárosban, ami kettejüket közelebb hozza egymáshoz, a családi kör konfliktusait pedig végérvényesen kirobbantja.

A cselekmény alig egy hét alatt játszódik, s feszes linearitásban, egyes szám első személyben elbeszélt. Az szöveget azonban szakaszonként megtöri egy-egy visszaemlékezés a közeli vagy távoli múltra. Ezekből ismerjük meg a faluból várossá lett D. történelmi eseményeit, Diána gyerekkorát és családjának történetét, Gergővel való megismerkedését és ambivalens viszonyuk részleteit.

Ez a szerkesztési mód, akárcsak az előző két regényé, magán hordja az elmúlt tíz évben divatossá vált filmes narrációk jegyeit. Miklya történetei terjedelmük, ritmusuk, képszerűségük miatt általában véve is filmszerűek. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy látásmódja filmes lenne, inkább a korszak hatását érzékelni írásain. A filmek legsajátabb eszközével Miklya csak nagyon ritkán él: alig hagyja a szituációkat, a karaktereket és a képeket önmagukért beszélni, narrátora folyamatosan reflektál az eseményekre.

A reflexív narrációval akkor van gond, ha a reflexió átveszi az uralmat a narráció fölött. Az Eső olvasása közben gyakran az az érzése támad az embernek, hogy a mondatok nem egy meglévő történetet mesélnek el, hanem a szemünk láttára építenek föl egyet. Diánát szinte soha nem éri meglepetés, a mellékszereplők nagy része úgy viselkedik, ahogyan ő azt várja, gondolja és látja. „Anyám boldog, látom a tartásán. Ilyenkor kicsit kihúzza magát, egyenesebben tartja a fejét.” Miklya régebbi könyvei kapcsán is fölmerült már, hogy mellékszereplői túl bábszerűek, s ez sajnos eddigi leghosszabb írásában sincs másként.

Hiába az aprólékos leírások, Gergőről alig tudunk meg valamit azon kívül, hogy rendkívül kedves, kissé bárgyún romantikus és pedáns. Elek László is szinte megjegyezhetetlenül általános, provinciális figura. Böbe legfőbb jellemzője, hogy szép és alkoholista. Az elbeszélő édesanyja sem több egy ismert alaptípusnál: a túlgondoskodó, fojtogatva szerető vidéki mamánál, amin mit sem változtat, hogy egyetemet végzett értelmiségi. Az alig átlátható, ám a könyv végén túl egyszerűen megoldott családi bonyodalmak sem árnyalják a jellemeket.

Ezzel szemben arról bőven olvashatunk, hogy Diána miként viszonyul az őt körülvevő emberekhez és önmagához. Elragadóan magabiztos, kissé hipokrita megszólalásokban adja elő, miért nem tudja szeretni Gergőt, vagy miért vonzódott gyerekként jobban Böbéhez, mint tulajdon édesanyjához. A szöveg legnagyobb részét a terhesség állapotán való meditálás teszi ki, amit hasonló ambivalencia jellemez, mint az elbeszélő és Gergő viszonyát. Az elhízáshoz, a hormonzavarokhoz, a zabálhatnékhoz kapcsolódó leírásokat áthatja a fogyasztói társadalom értékrendje, ami szélesebb olvasóközönség azonosulását is lehetővé teszi.

A regény lélektani vonulata a gyermekáldás, és a gyermeket nemző apa elfogadásáról szól. Így az érzelmi és testi idegenségtől egy kiteljesedő és harmonikus kapcsolat felé haladunk. A szövegen végighúzódó, címbe emelt esőmotívum, és az ezzel szembe állított napsütéses gyümölcsös látomása hivatott ezt érzékeltetni. Diána többször látja az esőáztatta földek mellett elhaladva a békés kertet, de csak akkor jut el hozzá, amikor már képes magában kimondani: „Együtt aludtunk hárman: én, Gergő, és kettőnk között a gyermek a hasamban.” Egy lassú és finom folyamat helyett ezek a változások fordulópontszerűen következnek be, abban a pillanatban, amikor Diána hazautazik Gergőhöz.

Féltékenységi jelenetet rendez egy ismeretlen női ügyfél miatt, s kikényszeríti Gergőből, hogy maradjon vele otthon. A könyvben ez az első eset, hogy a felborult női hormonháztartást nem ténymegállapító mondatokon keresztül, hanem a maga nyerseségében látjuk. A jelenet mégsem tud a szappanoperaiságon túllépni, holott minden mondatban érezni a törekvést ez ellen. Kibékülésük után egy érzékeny szexjelenet következik. „Megérinteni őt, megsimogatni, megcsókolni, a számba venni – mindez idegen és furcsa, és csak nagyon kevéssé izgató.” A reflexív közlés helyett itt volna igazán helye az érzéki részleteknek.

Miklya Anna évről évre egyre szárazabb szövegeket ír, s talán a fent kiemelt probléma is ebből származik. Nem csak az érintés furcsa és idegen, hanem a regény nyelve is. Ez a szintű szikárság már nem válik az Eső javára. A terhesség, és ehhez kapcsolódva önazonosságunk keresése, ahogyan Diána D.-ben csavarog és emlékezik, az egyes szám első személy mind a perzselően szubjektív megszólalások táptalaja, nem pedig az iskolás tájleírások, és a „mondta-mondtam” típusú dialógusoké.

Akkor lendül be a szöveg, amikor egy pillanatra elfeledkezik a saját szabályairól, és mer szeszélyes lenni. Amikor például egy-egy sűrítő mondat erejéig visszatalál az érzéki tapasztalatok közvetítéséhez: „Nem jó így, hogy ő férfi, én pedig nem vagyok nő.”, „Bekapcsolom a rádiót, mert attól, hogy ketten lettünk, csak még jobban egyedül érzem magam.”, „Ha valakinek főz az ember, azt kénytelen megszeretni.” Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy fantasztikus a „Tudtam, hogy ez így működik, és megbékéltem vele.” kezdetű szakasz (44. o.) a falu életéről, és hátborzongatóra sikerült a párbeszéd Diána és édesanyja között, miután az elbeszélő Gergővel érkezik vissza a kisvárosba.

Három év alatt három regény irdatlan mennyiségű munkát jelent, amiért önmagában is nagy tisztelet jár. Miklya jókezű író, aki tud dolgozni. Minden könyvével egyre többet sejtet tehetségéről, ám eddig egyikkel sem sikerült igazán beváltania, amit az előzővel ígért. Az Eső megnövekedett terjedelmét főként a pillanatok, a helyszínek és a mozdulatsorok aprólékosabb leírása adja, de amint arra fent igyekeztem rámutatni, gyakran indokolatlan helyeken. Témája, története nem sokkal mélyebb merítés, mint az Eloldozásé vagy A hivatásosé, egyedül a szöveg megmunkáltságában mutatkozik fejlődés. A korábbi bírálatok jó része az új regényre is érvényes lehet. Talán egy év mégsem elég hosszú idő egy minden részletében átgondolt könyv megírásához.

Miklya Anna: Eső, 2012, Jelenkor

Szöllősi Barnabás