Évek óta járok különböző irodalmi rendezvényekre, felolvasóestekre, beszélgetésekre, konferenciákra, fesztiválokra, könyvhetekre, egyebekre, és pompásan beletanultam az irodalmi élet koreográfiájába. Egy felolvasóestre akkor érkezem pontosan, ha írok róla, így van időm üdvözölni mindenkit, beszerezni egy pohár bort, előkészíteni a jegyzetfüzetet és a tollat, mert az est úgyis egy kis csúszással kezdődik majd. Ha érdekel az est, akkor gondosan kiszámított tíz-tizenöt perccel később futok be a meghirdetett időpontnál, így kerülünk nagyjából szinkronba. Ha fáradt vagyok, kimerült, hisztériás, éppen írtam és még csupaszon maradt a lelkem, vagy egyszerűen csak esik a hó, akkor egy órával később megyek, hogy csak a végén legyek ott, elkapjam az utolsó mondatokat (mindig azok a legviccesebbek), és keveredjek egy kicsit a fajtámmal. Ott vannak a barátaim, a barátaim barátai, ismerősei, üzletfelei és kritikusai, esetleg megismerkedhetek néha ismerős idegenekkel, akik a barátaim barátainak olyan szegmensébe tartoznak, hogy még sosem találkoztunk személyesen, csak írásokon keresztül, ezen csodálkozunk egy kicsit, örülünk.

Amennyiben teljesen ismeretlen arcot látunk, mindenki összesúg a háta mögött: nézd ott, egy hús-vér Olvasó! Ritka holló az ilyen, csak néha merészkedik közénk, pedig esküszöm, a tenyerünkön hordoznánk.

Persze egy külföldi írónő igazi celebritás, így összeszedtem magam, és már tíz perccel korábban ott voltam a Puskin előcsarnokában, hogy biztosra menjek. És képzeljék el, nem jutottam be a terembe. Döbbenetes élmény volt. Ott álltam a gomolygó, fortyogó, szűkölő tömeg kellős közepén, mindenki könyvhalmokat szorongatott a kezében, és próbálta áttörni a biztonsági őrök kis kordonját, hogy legalább lásson valamit.

Biztonsági őrök! Egy irodalmi rendezvényen! Alig hittem a szememnek. Írtam egy sms-t a benti barátomnak, aki kiküzdötte magát hozzám, és azt javasolta, menjek inkább haza, meg fogok fulladni, még a csilláron is lógnak az emberek. Számítani kellett volna erre, mondta, de láttam, hogy nagyon csillog a szeme az örömtől. Erre nem lehetett számítani, mondtam neki, és valóban hazamentem, írni, mert valahogy megjött a kedvem hozzá, és közben arra gondoltam, hogy ez így mindenestül sokkal nagyobb csoda volt, mintha mondjuk ötvenedmagammal bejutottam volna külföldi írónőt nézni.

(Fotó: Gordon Eszter)

Miklya Anna