elpangtak bizony napjaink

elpangtak bizony napjaink s az ifjúság ránk deresedett
mire fényre buktunk a jágók már keményen dolgoztak
a reménység megett s gyártották fölzaklatott énekmesterek
dicsőségükre a himnuszt számolatlan hogy mire rövid-
nadrágosan az árbocok alá érünk ajkunkon fényesedjék
népünk és vezérünk vézna lábainkon a mocsok
vékony koponyánkban a mese egy nem értett kavargás
behorpadt felnőttszemekbe zuhant riadtan titkolt üzenete
és egyszer gondos kezek kivették nyakunkból a nyakkendőket
és csillagok hulltak üvegek törtek futottak véres emberek
és megint nem értett senkit semmit sápadt anyját lesve
a kisgyerek nehéz telek jöttek fütyültek könnyű
kabátunk alatt az elgémberítő keleti szelek fáztak a kezek
aztán a nagy kerítés mögötti jajgatások s anyám fáradt
tekintete ahogy mondja: kisfiam azok nem mind rossz emberek
s az első öntudatos meleg érzés mikor almával megrakva
a söprögető rabok felé tévedt a gyerek de nem dicsekedem
mert félelem kószál bennem azóta s a kamasz vigyorok mögé
már korán odaült a hitek polcára valami terméketlen
kedvetlenség s jóízű hétköznapi ünnepeinkre novemberi
ködként szitált a fájdalom bizony a némaságnak bűne vállamon
mert tűrtem én is hogy röpködjön sok pojáca s jeges dogmák
meglangyosított vizében egy rangkórsággal megvert s megvett
töredék baktasson az uborkafára jezsuita gőggel
mindig parancsra várva szőrös öklüket dugva a számba
harapni kellett volna barátom a júdásokra mutogatni te gyáva
elpangtak bizony napjaink vágyaink lemorzsolódtak
asszonyaink levetették magukról a szerelmet
és hűvösen követnek minket mint a holdak
az ember árva ha teheti bölcsen kikönyököl a világ ablakába
és már csak szürrealista kép szeretne lenni fölütve az idő homlokára

Szívközel

Egy nagy bajuszú ember a szerkesztőség szomszéd szobájából, s egy vékony verseskötet. A kilencvenes évek közepe. Az előbbi egy Kassák-monográfiával küzd az idők kezdete óta, és teljesen nyilvánvaló, hogy az idők végeztéig nem készül el vele. (Elkészült. A szerk.) Utóbbit – ha jól emlékszem – nem veszi észre a kutya sem. A monográfiát minden nap ugyanazon óráiban, ugyanazon presszó ugyanazon asztalánál írja, töltőtollal, légypiszoknyi gyöngybetűkkel, ugyanazon nagyméretű kockás füzetbe, mint amelyikben elkezdte az idők kezdetén - amiből is tisztán látszik, az eladdig utolsó, 1983-as verseskötet címe (A mánia terjeszkedése) egyáltalán nem volt légből kapott. Hogy verset mikor ír és hol, azt nem lehet tudni, de azt igen, hogy A térség kritikája (Széphalom, 1994) rímeit és versmondatait a fülemből kitörölni azóta sem tudom. „orrom is húzódik lassan – uraim ázsia szag van”, formálódik például a címadó darabban az országimázs. „engem az avar felkavar / s messziről cipelt testemet átüti a vágy / mint sóhajnyi selymedet nagy kemény pinád” – indul a kései szerelem keserű himnusza (szomorú kintorna), feledhetetlenül.

Hogy „kései”, az Aczél Géza esetében persze nem sokat jelent, hisz a szerző öreg harminc éve, mióta ismerem, és – noha körzeti orvosig azért még sosem fajult a dolog - egyfolytában beteg, úgyhogy valójában a komplett életműve késeinek tekinthető. Ha mégis van cezúra, akkor itt, ebben az 58 (!) oldalas, 21 verset tartalmazó könyvben történik valami, ami a kétezres évek meglepő és bámulatos fordulata, a „faltól falig” versek felé mutat, például épp a versbeszéd sajátos dallamának, belső rímeinek, tagolásának kimunkálása terén. Ez még nem az áradó versfolyamok időszaka, ám az életrajzi tényeken nyugvó számvetés szisztematikus költői munkája ebben a kötetben kezdődik markánsan el. A dikció avantgárd húzása, fegyelmezett struktúrája és az a megérintő, szemérmesen diszkrét, mégis elementáris, mélyről felizzó fájdalom egészen különleges lírai harmóniát teremt meg itt. Nem ragozom. Olvassák el az utolsó 14 sort hangosan. Aki fogja, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak hiába teszem.

Bármelyik kedvencemet választom ebből a kötetből, a nagy temetői posztmodern, a vé, vagy a megkoppan szemérmesen a fehér bot s a délelőtti nagy buliból egyszer csak kivillan barta jános címűt, egyszerűen fel nem fogom, hogy történhetett, miként fordulhatott az elő, hogy miközben annyi szarról zengtünk ódát, erre a kötetre/költészetre a legutóbbi időkig érdemben nem figyelt a kutya se. Szerencsére Aczél Géza régen túl van már holmi személyes sérelmeken. Bölcs derűvel néz szét Debrecenből, rezignáltan figyeli a fejleményeket, s ez számomra ebben az eszement zűrzavarban roppant megnyugtató.

Keresztury Tibor

Címlap- és leadfotó: Stekovics Gáspár