A hét verse - Karafiáth Orsolya: Az otthon éjjel

2011. augusztus 15.
A választott éjjeli vers azt mutatja, nem szűri át, a magasságos égnek hála, a szorongást valami szirupon. Nem az a terv, az alkotói szándék, hogy öt cukorral igya a feketét. De az se, hogy egy az egyben lenyelje a békát – számba veszi inkább, mit kínál az éjszaka. - A hét versét ez alkalommal Keresztury Tibor választotta.

Orsolya éjszakája

Ezúttal egy kortársunk – költő, jelenség, életművész, díva, nagyvilági nő. Akinél nem megy át az alkat, annak elég idegesítő lehet. Egy költőnő legyen komoly és szigorú, mint Nemes Nagy Ágnes, és nézzen úgy ki, mint Károlyi Amy. Szerzőnk szemmel láthatóan nem olyan. Parókában és boában slattyog be a szent poézis templomába – kezében pár frissen írt vers és nemrég készült aktfotó. Más észjárás, más természet – saját, szuverén szempontok alapján építkezik. Hangsúly az utóbbin, mármint hogy nem blöfföl: építkezik. Behozza a celeb¬tempót, használja a celebvilág kellékeit, de nem celeb. Lírája nem lesz tűzijáték, esztrádműsor attól, hogy dallamos. Néha felhang¬zik egy sanzon, de semmiképp sem kuplé az, amit énekel. Maszkokat hord, de nem a farsang alkalmából, hanem mert úgy látja jónak. Költészete számomra onnantól izgalmas, ahonnan félni kezd. Amikor megbillen a benne lakó Szenes Iván, és hősünk hirtelen egyedül találja magát. Addig csak szuverén és eredeti, biztos kezű, érdekes. Onnantól viszont az van, hogy egy ilyen attitűdből a kemény ügyek hogyan lesznek költőileg kezelhetők és feldolgozhatók.

A választott éjjeli vers azt mutatja, nem szűri át, a magasságos égnek hála, a szorongást valami szirupon. Nem az a terv, az alkotói szándék, hogy öt cukorral igya a feketét. De az se, hogy egy az egyben lenyelje a békát – számba veszi inkább, mit kínál az éjszaka. Pókhálóként szétszakadó, rémekre oszló belső látványt, teszem azt. Percegő szút, amint altatódal helyett a testre megy, s a csontba fúr vájatot. Az ágyába bújt vörös szemű patkányt, aki „ha rád néz, visszalátsz bele” – s egyéb efféle nyalánkságokat. Ám miközben a tét nyomatékkal meg van téve – a túlélés, igen -, a költő nem hörög föl rémisztő látomást, csak mert piszkosul fél, és a szorongást éppen így táncdallá sem dalolja szét, noha tudjuk, menne neki az is pazarul. Szépen egyensúlyban maradnak a dolgok, zajlik az éjszaka, a gonosz pókok, molyok, szúk, patkányok teszik a dolgukat, a költő meg a maga módján nézi őket, küzd velük, s közben átrágja magát a mába valahogy.

Győzelem. Nekünk legyen mondva.
Aztán mindannyiunk örömére megvirrad megint.

Keresztury Tibor 

***

Karafiáth Orsolya: Az otthon éjjel

Pókok

Én úgy alszom, hogy jól tudom
mi zajlik éjjelente itt.
A pókok fogják, s megragadják
szobám szabályos sarkait.

Kifordítják, akár egy zsákot,
meggyűrik és továbbszövik;
a tér nyúlik, csücskét behúzzák
egész mélyre, az álomig.

Háló lepi lezárt szemem:
belül a látvány szétszakad.
Rémekre oszlik, látomásra,
gyötri foglyát, az árnyakat.

Sürgő iszony – bennem cikázik –
amorf csapdám ehhez kevés.
Ti jó pókok, hiába minden:
befog mindent az ébredés.

Molyok

Ha azt hiszed, a meztelen test
megvéd majd és egybetart,
riadj csak fel ma éjszaka!
És éberen figyeld magad.

Először csak a szárnycsapások.
Idegbajos, vad verdesés.
Aztán már hallod is: hasít.
Foszló szövet zaja, a bőrödé.

Innen már tudd: aludj tovább.
Reggelre úgyis összevarrnak.
Boszorkányöltés, mestermunka lesz.
Foltok, csomók gyűrődnek rajtad.

Vastag, erős anyag a fejben.
Roncsolják csak ronggyá a fodrát!
Szálazzák csak valósra szét!
Cincáljátok, okos molyocskák!

Szú

Reméltem, ez csak altatódal.
Ahogy csendült – egyetlen hangra.
Marták a csendet, ringattak,
a józanságot szétkaparva.

Mintha a régi ágy lábát
harapnák, jaj, pedig dehogy.
A testre mennek, és tovább.
A csontba fúrnak vájatot.

Percegnek minden mozdulatban,
s te hánykolódsz reménytelen.
Dobnád magad kívülre de
csak visszaránt a félelem.

Kegyes a szú, majd mindegyik:
a lágy velőre, vérre nem megy.
Kikezdenek, de össze nem dőlsz.
Megtart egy elfojtott lehelet.
 
A patkány

Beengedted. Vagy itt volt rég.
Veled jött – még ez is lehet.
Amit hagytál, megnőtt azon.
Ágyadba bújt, ébren, veled.

Fehér, akár a dunyha, párna,
Ha rád néz, visszalátsz bele.
Folyik beléd, elönti álmod.
Akár a vér - vörös szeme.

Karmod lesz! Mondd, te hogy kapaszkodsz?
Fogad mibe mélyesztheted?
Minden éjjel csapda, vesztő,
felhizlalja félelmedet.

És éhezel! És szomjazol!
Kiáltasz is megint, hiába.
Tetőled nyer erőt az állat,
míg átrágod magad a mába.