Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

Ellökném, rámakaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.

****

Régi hang, régi vers; így megszólalni ma már ki merne? S ha igen, volna-e érvénye? A költészet nagy kérdései. Persze. Ám és mégis, a Madár olvastán elfogja az olvasót valamely fenséges, megrendült belátás és remény. Egyszerre a kettő. Igen, az épületes ebben keresendő. Nemes Nagynál is. Három kötött költői szaka a sorsával eggyé vált ember röntgenképe, a vállalt élet lassú szinkópájú „sürgönye”. Szűkszavú közlemény. Azt állítja: a rám rótt teher, bárki tette a vállamra, eggyé vált velem: én vagyok. Nemes Nagy versében, mint lírájában mindig, van tapasztalat, gondolat, megközelítés, paradoxon. Van áramkör, amely érintésekor a bőr alatt, az erekben fut tovább.

Nemes Nagy a teljes európai hagyomány személyiségtörténetét emeli szoros foglalatba.

Ezzel a verssel, ennek nyomán, erre következőleg, ebből a zsebkendőnyi freskóból bármilyen fontos irányba vezet ösvény.

És akkor most és itt Tandoriról, az ő repkedő, félvak, csipegető, csacsogó, verdeső, tolluk hullató lényeiről még nem is beszéltünk.

Fogunk.

Jánossy Lajos