Először jöjjön egy vers, a Janus Pannoniusé, mint látni fogjuk, abszolút kortársunké, mégpedig egy Galeottóhoz címzett epigramma, Kálnoky László fordításában:

„Ábécére tanítod a gyermekeket, Galeotto;
Oktass hajfestést, s fölvet a pénz mihamar.”

Nos, átböngészhettem volna a magyar költészet összes tomusát, aligha lelhettem volna ehhez hasonlót, életünket gyengédebben megszólítót. Ajánlható leendő és gyakorló bölcsészeknek, hasonló érintettségű szülőknek, és a magyar művelődés iránt oly érzékeny, felelős vezetőinknek egyaránt. Halkan fűzhetjük hozzá, a legnagyobb reneszánsz költő sorai ügetnek előttünk, a kor meg mintha ötszáz évvel volna fiatalabb. A hajfestés pedig, maradjunk kínstílben: örökzöld.

Csezmiczei János remeke, úgy láttam mégis, hiába tízes találat, legalábbis egy Szörényi László kéne, aki hozzá kisesszét blansíroz. Tovább léptem tehát, és a könyvespolcnál boldog téblábolásba kezdtem. Olyan verset szerettem volna, amely nem evidens, olyan költőt, akiről elmozdult a kopfgép. Takarásba került, portréja a Szép versek hetvennégyes kiadásának panteonjában vár a feloldozásra. Parancs arcképe: pulóverre kihajtott, éles szögben végződő inggallérok, a majdhogynem SZTK-keretes szemüveg mögött lesütött, már-már nőies pillák, eszköztelen tartózkodás.

Parancs János az „érett hetvenes” és a „kóstolódó nyolcvanas” évek költője volt, dolgozott a Magvetőnél és az Új embernél, fordítói munkáiból az avantgárd megalapozó, forrásvidéki szakaszának magyarítása kiemelendő.

Nekem az első versélményeim közé tartozik Parancs Profán szertartás című, az 1963-tól 1980-ig tartó alkotói periódust összefoglaló kötete. Volt benne valami tárgyszerű kietlenség, egyben vallásos egzisztencializmus, nyelvében ugyan nem, de szemléletében a Piliszkyével rokon, jóllehet tőle szkeptikusabb, kevésbé örvénylő elhagyatottság élmény. Francia hatások. Chaulot. Épp passzoló egy tizennégy éves, az elhagyatottság mézédes bürökpoharából szenvedélyesen kortyolgató kölyök számára.

Ilyenkor persze másképp olvas az ember, most azonban mégis, amikor felütöttem Parancs kötetét, minden nehézség nélkül találkoztam azzal a bizonyos fiatalemberrel, aki ezért e költészetért éjt nappallá tesz. Parancs sorai „nagyszerűen” rezonáltak abban az időben-térben, amiről azt hittük, soha meg nem változik. Aztán megváltozott, és immáron szabadon tapasztalhatjuk, hogy alapállapotunk változatlan. A sorok rezonálnak tovább.

André Breton úr, a fent említett mozgalom egyik alapítójánál vagyunk tehát, a teremtésről nyilatkozik, pontosabban azt viszi véghez. A nyelv teremtő ereje, a testté lett ige nyer itt parafrazeáltan frivol foglalatot. Parancs megengedi magának, hogy alteregoi pózban becsempéssze magát, nem is annyira rejtőzködően, a költeménybe: „Ez itt a Károlyi kert.”

A nyelv, ismételjük újra, teremt ehelyütt nyelvet, rámutató gesztusában benne a huszadik századi nyelvfilozófia paradoxona és botránya. Arról beszél, amiről beszélni lehetetlen; voltaképp az egész tautológia; rajzok egy cella falán. A kreatúra leírva.

És végül és megint: marad nekünk a vigasztaló (parancsoló) kérdés: „Ez itt a holnap mi lesz velem.” Ez itt.

Jánossy Lajos

Parancs János: Breton úr a teremtésről

Kezdjük újra el.
Ez itt a koponya.
Ez itt a keze-lába.
Ez itt a holnap mi lesz velem.
Ez itt a szándék és téboly.
Ez itt a vissza soha.
Ez itt a dadogás.
Ez itt az ideges és mohó.
Ez itt a gonosz vagyok és parázna.
Ez itt a leköpdösött.
Ez itt a Károlyi kert.
Ez itt a gyanakvó.
Ez itt a siránkozó.
Ez itt a csonkig szítt cigaretta.
Ez itt a tündöklő lüktetés.
Ez itt az aranylábú fiúk.
Ez itt C. S. leomlott oltárfala.
Ez itt Párizs éjjel.
Ez az álarc és az álszakáll.
Az itt a szorongás fogsora.

Jánossy Lajos