Most választok utoljára heti verset a Litera szerkesztőjeként. Az utóbbi napokban próbáltam megkeresni azt az egy verset, amit mindenképpen magammal vinnék a lakatlan szigetre. Szerencsére hamar beláttam, hogy az ilyen kizárólagos megkülönböztetés felesleges manír, csacsi hiperbola. Hiszen vinném magammal az Előszót, a Kertbent, az Áldásadást, a Hajnali részegséget, a Jónás könyvét, a Rókatárgyat vagy éppen Kántor Péter valamelyik Duna-versét. Ennyi vershez pedig már lakatlan szigetcsoport kell.

Miért választottam A négyökrös szekeret?

Mert akárhányszor, ha felpillantok a csillagos égre Krétán, Balatonalmádiban, Rákoskeresztúron vagy Kishegyesen, elkezdem dünnyögni ezt a verset. Próbálom az égen meglelni a Petőfi-vers csillagképét, mintha onnan is ki tudnám olvasni. Itt van rögtön az első sor körülményeskedően közvetlen megszólítása, némiképpen suta prózai magyarázkodása, nem, nem Pesten történt, hogy aztán a továbbiakban a nyakatekerten bonyolódó versmondat és az ismétlések kopogása adják meg a költemény lassúdad tempóját. Néhány példa: történt és történnek, menének és mentek, szekérre és szekéren, de ökörszekéren, két pár ökör; és végül a záró két sor komótos ballagása. A második szakasz rövid mondattal kezdődik, hogy aztán a sírhalmot kereső bús hölgy hasonlata váratlanul megemelje a verset. A kalmár szellő valamiért mindig a korabeli Shakespeare-fordításokat idézi fel, talán a kalmár fogalma miatt. A harmadik strófában felfedi saját kilétét a lírai alany, és a már megszokott retorikai ismétlésfigurákkal eljut az egész költemény tétmondatáig: "Ne válasszunk magunknak csillagot?" Az utolsó egység első sora megismétli ezt a kérdést, mintha az eredeti közlés visszhangja lenne, vagy talán először a beszélő kérdezi, másodszor pedig Erzsike hallja? És vajon valóban szükséges-e Erzsikének ilyen frappánsan és érzékien elmagyarázni a csillagválasztás előnyeit, avagy Erzsike rögtön tudja, miről is van szó? Akárhogy is, a lényeg úgyis ez lesz: „S választottunk magunknak csillagot”. A kérdő mondat ismétlése ez, a legelöl szereplő „s” pedig gyermeki örömével, elégedett büszkeségével lágyítja a mondatot.

Alighanem így kell tökéletes arányérzékkel, realizmussal és metafizikával, humorral és intimitással egyetlen történetet elmesélni, és ami még ennél is fontosabb: így kell megélni, és a Másikkal megosztani legott azt a mindig újszerű, boldogságával sokkoló, egyszeriségével elszomorító létezéstapasztalatot, hogy az adott pillanat, a ragyogó jelen a fény sebességénél is gyorsabban lesz emlék és varázslat.

Ezért választottam ezt a verset, és még valamiért. Anélkül, hogy ez akár külső, akár belső kényszer is lett volna, szerettem volna egy vidám, de legalábbis elégikusan vidám verssel integetni. Olyan alkotást, amely hangulatában, morajlásában valamit visszaad abból, hogy mi mindent jelentett nekem a Litera az elmúlt két évben. Nagyjából itt tartottam, amikor rezignáltan (nem: dühösen) vettem észre, hogy az egész szövegem elszállt. (Még mindig jobb, mintha én tettem volna így.) Ez fog talán a legkevésbé hiányozni az internetes újságírás és lapszerkesztés mindennapjaiból. Így ezt az egész kisesszét emlékezetből újraírtam most, ha valakinek nem tetszik, akkor megnyugtatom, az eredeti még ennél is jobb volt. A legutolsó mondatban a tizenegyest elügyetlenkedő focistához kezdtem hasonlítani magam, hogyha nem fejezem be hamar, és lám, lövésem mellett tényleg elszállt a labda, ekkor tűnt el az egész szöveg.

Inkább válasszunk magunknak csillagot!

Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
"A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között