Londoni Mindenszentek

Londoni Mindenszentek, Szpéróval mit üzentek?
Kell-e a régi kabátja, e tollal vár odaátra?
Vagy ha csupán halogatja, kalitkám egyre kiadja:
jók-e az égi lakók így, támad-e támogató frigy?
...Nézem a gépen a szárnyat, ahogy lenn föl-s-le-se járnak,
nézem, ahogy  – feketülvén – kékbe fehérül az örvény;
hallom, a gép, robajával, vinne – nem átra – magával;
integetek... fogy a vodkám... látom is így: ugye – ott – lám...
Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;
romlani kell, kijavulni... De kell-e a télre a hol-mi?
Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy... az... a vég volt?



A hét verséül választott vidám kis darabnak az egészében revelatív, megrázó és zseniális 1991-es Koppar Köldüs záróverseként kellett volna a szakmát, s a művelt olvasóközönséget megrengetnie és megrendítenie. Emlékeznek: ez az az elütésekre, nyelvromlásokra épülő kötet, melyről Margócsy tanár úr értekezett akkoriban teljes joggal magas hangon, hogy aztán ezt is, mint annyi mindent, ellepjen a feledés homálya, az érdektelenség köde. Valami olyasmit próbál itt a Mester, hogy el lehet-e a poézisben magyar nyelven a jelentéstöredékeket megőrző, értelmes dadogásig jutni, hogy felszámolható-e a ezáltal a jelentésegész, továbbá hogy vajon egy széthulló nyelv felől rekonstruálható-e bármifajta ép, értelmes költői beszéd.

Bízván bízom, a fentebb mutatott vers fényében nem kell bizonygatnom a kísérlet sikerét. Egy nagy vers Tandori azon főművei, világítótornyai közül, melyek összerántják egésszé a törmeléket, s közben – mellékesen mintegy - ledarálják zsemlemorzsává, majd újra összerakják az ilyesfajta kalandokra kellőképpen érzékeny és nyitott befogadót. Levisz és felemel. Olvasod: “támad-e támogató frigy?”, aztán meg hogy “kékbe fehérül az örvény”, lentebb meg hogy “fogy a vodkám…”, és közben szépen csendben belehalsz, hogy aztán jöjjön a végére egy reménysugár.

“Romlani kell, kijavulni…” perszehogy. Volna bárcsak ilyen egyszerű.