„A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos. Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy pontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül” – foglalja össze a tőle megszokott pontos egyszerűséggel Spiró a műfaj poétikáját. Hát igen, biccent a recenzens, végtére amennyire evidens, annyira komplikált. Az ellenben nem vitás, és nem újdonság, gondoljunk csak a közelmúltban megjelent válogatott kötetre, az Álmodtam nekedre, hogy Spiró egyike a legbiztosabb kezű novellistáknak. Úgy az, hogy eközben az olvasói széles körben regényíróként tartják számon. Amúgy érdekes volna összevetni a spirói nagyepika és kisforma hasonlóságait-különbségeit, mindenekelőtt a szövegek mondatszerkezetére, dinamikájára, alaktanára nézve, mert a recenzens számára gyakran úgy tűnik, azok kromatikája egyazon skálán mozog, tehát nem csupán a megjelent művek okán állítható, hogy nevezett szerző a klasszikus írói erényekkel bír (ne feledjük! esszéista és drámaíró is); a fenti változatos műformákban a sűrítés-bővítés szerkezeti arányeltolásai nyomán nyeri el a spirói szintaktika sajátos egyneműségét, másképpen: stílusát. Amely, a recenzens meglátása szerint, a novellák terében egy fokkal élénkebben pulzál.

Igaz ez a Kémjelentésre is, és az érvényesség léptéke árnyalható: Spiró szemlélete, a perspektíva, ahonnan írásai tárgyára tekint, végsőkig konzekvensnek mondható. Részletezőbben: Spiró szövegei mindig egy történelmi horizonton vagy az előtt kelnek életre, amivel határozottan alátámasztható, hogy elbeszélései, jóllehet csöppet sem egysíkúak, de egy síkon mozognak; a kérlelhetetlen és szenvtelen történelmi masinéria szcenírozta síkon. Amiből, hangsúlyozza a recenzens, nem egy sematikus, kalkulálható történetszervezés adódik, nem történelmileg determinált alakok idézetgyűjteményéről van szó, a történelem itt nem transzcendencia, nem valamely metafizikus démon, hanem a magányos tömegekben összpontosuló egyéni hatalomakarás és kíméletlenség ismétlődő haláltánca. Amiből meg, hangsúlyt vet újra a recenzens, sem apokaliptikus, sem tragikus végkifejletek karneválja nem bontakozik ki, többek közt azért sem, mert Spiró összetéveszthetetlen hangvétele az ironikus, a frivol, a groteszk és a morbid között oszcillál, tehát a távolság a legritkább esetben elvétett; ha valamilyennek, akkor leginkább sztoikusnak nevezhető.

Persze nem okoz nagyobb nehézséget a recenzensnek, hogy fellelje a huszadik század szerzői között Spiró asztaltársaságát; Kafkától Örkényig húzható meg a párbeszédre hívott szerzők íve; a Kémjelentés írójának feltétlen számozott széke van már ebben a körben. Kijelölt helyét és rangját, azon túl, hogy a novella fortélyaihoz saját tolvajkulccsal rendelkezik, az adja, hogy a modernitás végének nem a posztmodern értelmében vett utolsó krónikásainak egyike. Szkeptikus, egyben megbocsátó és együttérző mosollyal veszi sorra, amúgy az Álmodtam neked sorozatát méltóképpen folytatva, az elsősorban kelet-európai históriák delikát, noha a rémunalom uralmába torkolló sokaságát, voltaképp annak a képletnek a forgandó voltát, egyben az örök visszatérésként tetten érhető jellegzetességét, amelyben az ítéletet a fejünk fölött minduntalan meghozzák, akárcsak Kafkánál, de, emeli ki a recenzens immáron rögeszmésen, nem a bevehetetlen kastély fantomjai ülik torukat, hanem a mindenkori hatalom dominálta, emberi, nagyon is emberi rendszerek urai és alávetettjei. Győztesek és vesztesek állandó libikókája szabja meg a sorsokat.

Spiró regényeiben férfias lélegzetű panorámákban ragadja meg a történelem esztelen, vakszerencsébe, avagy vakvégzetbe kanyarodó-fulladó táncrendjét. Figurái egy ideje, például és elsősorban a Fogság főszereplője, Uri, a kíváncsi értelmiségi szemével, vaksi és tűpontos tekintetével bolyonganak az örök díszletek között, a pusztítók és pusztulásra ítéltek véres játékában. Spiró rövidtörténeteinek szereplői a legtöbbször alanyesetben szólalnak meg, akcentusuk nem mutál, beszéljenek akár egy ötvenes évekbeli, titkos, a szülők jelentőségére nézve homályban maradó, konspiratív találkozóról, egy ukrajnai kórház viszontagságos hétköznapjairól, két egykori barátnak egy csehszlovák futballpályán készült békebeli képéről, egy hetvenes évek végén megkísérelt könyvcsempészésről, magáról a címadó kémjelentésről, besúgásról, a soha meg nem ismert, szó szerint nyomot maga után nem hagyó nagyapa üres keretbe foglalt portréjáról, a kádári Magyarország értelmiségi, vihogó idézőjelekben értett szabadságharcáról, a zsidó kényszeridentitásról, beszéljen tehát bármiről, ami mégis és mindennek dacára élénk, hunyorgóan tisztánlátó, az a kíváncsi tekintet maga, igazian itt honos, magyar tekintet, amely összes illúziótlansága dacára a világot regisztrálja. Ezt, amiben együtt élünk. Rakosgatja ide-oda, akár valami puzzle-t.

És amely tekintet fényében az efféle mondatok is felvilágolhatnak, mint: ”Nem az eltérő politikai nézetek, nem az egymást utáló feleségek okozzák, hogy az ember nem mer többé a barátja szemébe nézni, hanem a csalódás önmagunkban, amiért nekünk sem sikerült; ez az, amit nem lehet bevallani.”
És: „Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.” 

Álzárlatos nagyzárójelben annyit még: Spiró anya-fiú viszonyának ábrázolása: hideglelős kiegyensúlyozottságú kötéltánc, megrázó áramszünet.

Spiró György: Kémjelentés, Magvető, 2011. 212 old. 2690 Ft.

 

Jánossy Lajos